Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-12-16 / 100. szám
400 VIRÄGZÖ MEZÖGAZDASÄG 1959. december 16. Cinege Lenke és a kis Jánoska Réges-régen egy kis kert nagy körtefájának odújában éldegélt egy cinegepár. A kert gazdája vigyázott a madárkákra, nehogy macska vagy más ragadozó hozzájuk férjen. Télen napraforgófejben olvasztott faggyút akasztott a fészkük fölé. Ott himbálóztak rajta egész nap vígan csipogva. Tavaszkor ők voltak az elsők a madarak között, amelyek hangos csicsepgéssel hirdették: itt a tavasz! — Kocsi kell, kocsi kell! — kiáltásokkal figyelmeztették a szánon közlekedő gazdákat, hogy cseréljék ki járműveiket, mert vége a télnek. A jó gondoskodásért busás díjjal fizették. Megállás nélkül hordták a bogarat, hernyót falánk kicsinyeiknek. A kert fái pedig majdhogy összerogytak a bő termés terhe alatt. Ám az egyik évben nagy változás történt. A kert gazdája frontra ment, s a fákat feleségére és ötéves kisfiára bízta. Amíg lehetett, gondját viselték a madárkáknak, de a háború soká tartott. Elmúlt a nyár, az ősz is, a gazda nem jöLt haza. A telt kamra lassacskán kiürült. Jánoskának és anyjának sem került elemózsia, igy tehát hogyan tudtak volna Lenkééknek faggyút olvasztani. Még főtt burgonyára sem futotta, nemhogy faggyúra. Megjött a tél, csontotmarő hidegével. A cinegecsalád fázott, éhezett, azonban a kert gazdáinak sem volt jobb dolguk. Az első hetekben Cinege Lenke nem tudta elképzelni, mi történhetett, miért nincs a fán eleség. Élete párja már a költözködést emlegette. Ő bizony elmegy, ha nem gondoskodnak róluk. Lenke anyai ösztönével megérezte, hogy itt valami komolyabb baj van. Az egyik reggel szemtelen kíváncsisággal bemerészkedett a nyitva hagyott ablakon, hogy körülnézzen. Azt gondolta, talál ő bent ennivalót. De hiába röpdösett össze-vissza, nem talált egy elejtett kenyérmorzsát sem. Helyette észrevette a nagy szegénységet. Megdobbant a szíve, amikor hallotta Jánoska könyörgő szavát egy darabka kenyérért. Anyja tehetetlenségében sírására görbült ajakkal állt Jánoska ágya fölött. Már minden fölösleges ruháját eladta, hogy kenyeret vegyen. Elfogyott a kenyér is, kiürült a ruhásláda is. Nincs több olyan holmija, amelyből pénzre tehetne szert. • Télen falun nem akad munka, ezért a városba járt munkát keresni. Nem kapott ott sem. De az egyik úri háznál a kis úrfi bizonyára madarat látott a ligetben, s azóta könyörög anyjának. Neki olyan madár kell, amilyen ott a fákon ugrált. A hölgy meghagyta a szegény asszonynak, szerezzen nekik egy olyan madarat. Akármibe kerül, megveszi, csak ne nyűgösködjék a drága csemete. Először elhessegette magától a gondolatot, hogy egy kedves madarat vigyen az elkényeztetett úri gyereknek, de amikor éhező Jánoskájára gondolt, elhatározta, fog egy cinkét és eladja az úri gyereknek. Amikor hazatértekor meglátta a szobájában repdeső madarat, megörült, hogy a sors jött segítségére. Egyenesen megrendelésre jött ez a szegény cinke. Hirtelen becsukta az ablakot, s besötétítette a szobát. A sötétségben Lenke a kiságyra repült, s ott csipogott csöndesen. Itt fogta meg Jánoska anyja. Egy leborított szita alá tette, majd kendővel betakart kis kosárkába rejtette és sietős léptekkel vitte a városba. Amikor a ház elé ért, megállt. Vajon mit tegyen? Ez a madárka is anya gyermeke. Nincs joga elrabolni szabadságát. Vajon mit szólna ő, ha haza érve nem találná otthon Jánoskáját? Talán bele is pusztulna... Már éppen elhatározta, hogy kiengedi a madarat, amikor fiacskája éhező arcocskája jelent meg előtte. Az anyai szeretet győzött, összeszorított ajakkal nyitott be az úri lakásba. Az ifiúr nagy örömmel fogadta a madarat, s aranyozott kalitkába zárta. Jánoska anyja nagy összeget kapott a madárért. A pénzért azonnal kenyeret és egyéb élelmet vásárolt, s vitte haza Jánoskának. Ezalatt Lenke életpárja hiába várta élolemszerző útjáról a feleségét. Szívfájdító csipogással repdeste körül a kiskert minden bokrát, zegét-zugát. Hűséges asszonya estére sem jött haza, így egyedül tért nyugovóra. A későbbi napokban is hiába volt minden sírás-rívás. Az elveszett nem jelentkezett. Lassan a tavasz is beköszöntött. A szánkót kocsival cserélték föl a gazdák, de a cinege-férj még mindig egyedül élt odújában^ Már azon törte a fejét, hogy új asszonyt hoz a házhoz, amikor az egyik este régen hallott csipogásra figyelt föl. Nagy örömmel röppent a fészekbe, ahol elvesztettnek vélt párja rendezgetett. A viszontlátás öröme után Lenke szépen, sorjában elmondta, hol járt, s hogyan szabadult még a fogságból. — Amikor közeledni éreztem a tavaszt — mesélte —, a kalitka szűknek bizonyult. Nem volt kedvem ugrándozni, csipogni. Az úrfi iparkodott, hogy jobb hangulatra serkentsen, azonban megúnta a sikertelenséget, s mérgében kinyitotta a kalitkát. Még akart fenyíteni. De én ügyesebb voltam. Kivágtam magam a kezéből és kiröppentem az ablakon. A férj örömében még egyszer szájoncsőkolta Lenkét. Másnap már kora reggel nagy csicsergésre ébredt Jánoska és édesanyja. A gazdasszony csodálkozva ismerte föl a kis énekesben az eladott madarat. Do még jobban örült annak, hogy a cinegepár a történtek után továbbra is a kert lakója maradt. Iparkodott is a kedvükben járni. Már az első napon faggyút akasztott a fára, hogy a téli szűkös napokat feledtesse velük. Lenkének ugyan jó dolga volt a városban, de férjének igen jól jött a zsiradék. Szegény nagyon lefogyott a hideg télben. A gyors ütemben rendbehozott fészekbe Lenke hamarosan lerakta tojásait és rövidesen ki is keltette kicsinyeit. Tavasz végére a fiókák már kiültek a fa ágára, s ott végezték repülési gyakorlataikat. S egy délutánon, éppen gyakorlat közben, idegen állított be az udvarba, s első útja a nagy körtefához vezetett. Igaz, a fa alatt tett-vett háziasszony is, Jánoska pedig itt leste a kis cinegék repülő-gyakorlatait. Az asszony nagy sikollyal ugrott a jövevény nyakába és örömkönnyeket hullatva adta Jánoskát a férfi kezébe. A fán abbamaradt a gyakorlat. Lenkéék csendben figyelték az eseményeket. Az ismeretlennek vélt ember ismerőssé vált. Rég nem látott gazdájuk jött haza. Jánoska először félt a férfitől, de anyja unszolására nekibátorodva, a nyakába csimpaszkodott. Csacsogva vezette apját a szobába, hogy iskoláskönyveit megmutogassa neki. Egész éjjel égett a házban a lámpa. A gazda elmesélte szenvedéseit. De még az o katonaszívét is meghatotta Cinege Lenke esete, aki megmentette kisfiát az éhhaláltól. Meg is fogadta, hogy amíg él, kertjükből nem fogja a cinege-családot elengedni, s télon-nyáron gondoskodik róluk. Hegedűs Ferenc Üj vadteleltető állomás Modrankán Hogy vadállományunk, elsősorban a fogoly- és fácánállomány további feljavítását sikeresen végezhessük, újabb vadteleltető és keltető állomást létesített a Vadászegyesületek Országos Szövetsége a Nagyszombat melletti Modrankán. Ez Szlovákiában már a harmadik ilyen állomás. Évenkénti befogadóképessége 1300 mezei nyúl, 1800 fogoly, 1800 fácán, továbbá az állomást 8000 fogoly-, illetve fácántojás kikeltetésére is berendezték. Végül 60 darab csülkös vadat is lehet itt teleltetni. Ez az állomás a nyugat-szlovákiai vadászterületek számára készült. ★ Tetőfedő majom A frankfurti állatkertben egy tanulékony kis csimpánz szorgalmasan segített a tetőfedőknek, amikor ezek egy pavilont szalmával födtek be. A kis majom nagy buzgalommal hordta a szalmakötegeket a tetőn dolgozó munkások keze alá. Később aztán kiderült, hogy a leleményes kis állat nemcsak a földről hordta föl a szalmát, hanem közben a tető másik, már elkészült oldalára is átment egy-cgy újabb szállítmányért.
