Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-12-13 / 99. szám
4 y/zafartt Földműves 1959. december 13. Bonyodalmak a kukoricaszár körül „Melyikei a kilenc közül?" Alig érünk a szenei járásba, máris újságíró tollára kívánkozó esettel találkozunk. Hernyótalpas traktor közeledik az út felé. Alig látszik ki a kétméternél is magasabb kukoricakóróból.- Ez is „jó“ agrotechnikai eljárás...! — gondoljuk. Mindig takarmányhiánnyal küzd. A silózási tervet még csak 80 százalékra teljesítette. Nem hiszem, hogy megártana nekik ez a kis „takarmány fölösleg“. — A járási nemzeti bizottság nem foglalkozott azzal a problémával, hogy a kukoricaszár leszántása más kárral A sárkányokat oly magasba röpítő, csípős áprilisi szél lengette a Királyfai Magnemesítö Állomás cukorrépa földjein szorgoskodó lányok kendőit. Bent, a gazdaság udvarán lévő kultúrházban néhányan zászlókat erősítettek a falra. CSISZ-gyűlésre készülődtek. Innen indul el a történet, mely mondanivalónk fonalát tovább szövi.- A szenei járásban ekkor már több kollektíva versenyzett a szocialista munkabrigád címért — kezdi visszaemlékezését Szitás Jolán. — Elhatároztuk, hogy mi is bekapcsolódunk e mozgalomba. Akkor még tízen dolgoztunk a növénytermesztési csoportban. Egy már férjhez ment közülünk. A hernyótalpas vígan szántja be a kukoricakörót Kattan a fényképezőgép lencséje, hogy megörökítsük a nem mindennapi eseményt. Megáll a traktor és a bódéból Dombovics János fiatal traktorista hajol ki mosolyogva. — Hány éves — kérdezzük először meglepődve. — Tizenhét.. „ már három éve vezetek. — Melyik szövetkezeté ez a kukoricakóró... is jár? Például terjeszti a betegséget, szárítja a talajt...- Éppen tegnap előtt volt értekezlet, ahol a magyarbéiiek kérték, hogy a füves kórót leszánthassák. A járási nemzeti bizottság természetesen elítélte ezért őket. Javasoltuk, hogy a kórőt vágják le és tüzeljék el. — Hogy lehet az, hogy még december első felében is ennyi kukoricaszár van a határban? Elindult tehát a verseny. A brigád vezetője — nem véletlenül — Szitás Jolán lett, aki legrégebben dolgozik a gazdaságnál. A verseny kihirdetésekor vállalták, hogy alkalmazni fogják a leghaladóbb mezőgazdasági módszereket, emelik a hektárhozamokat, látogatni fogják a szövetkezeti munkaiskolát, példásan viselkednek a munkahelyen és a magánéletben egyaránt. Másnap újra a cukorrépaföldeken lehetett őket látni. Amit a gyűlésen megfogadtak, kint is bebizonyították: vetés előtt jól előkészítették a földet. Amikor kibújlak a kis répalevelek, azonnal hozzáfogtak az egyeléshez. Elhatározták, hogy minden hektáron legalább százezer szálat hagynak. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor megtudták,hogy nem száz, de 112 ezer volt. így aztán hektáronként 460 mázsás átlagtermést értek el. A kukoricatermelésnél bevezették a négyzetes-fészkes vetést, s hektáronként 55 mázsás átlagtermésük volt. A nyári munkák legnehezebbje az aratás. Ekkor van szükség a legnagyobb erőkifejtésre. Laciak elvtárs, a gazdaság vezetője erről a következőket mondta: — Ilyen fiatal lányokat általában nehéz megnyerni, hogy vasárnap is dolgozzanak. A mi lányaink azonban megértették a feladatot. Öt vasárnapot összeolvasztottak a hétköznapokkal, hogy az idei gazdag aratást minél előbb befejezzük. Az ö munkájuk érdeme, hogy olyan szép eredményeket értünk el, melyekről még a járás határán túl is beszéltek. Például búzából a tervezett 55 mázsa helyett 38-at, árpából 28 helyett 52 mázsát hektáronként. Nevető arcok a répahalom felett A napokban újra azon a helyen gyűltek össze a munkakollektíva tagjai, ahol a verseny indulásakor tanácskoztak. Ez évi sikeres munkájukat mérlegelték, s a jövő évi feladatokat tárgyalták meg. Itt tudták meg, hogy rövidesen elnyerik céljukat: még ebben az évben megkapják a szocialista munkabrigád címet... Ha most megkérdeznénk a gazdaság vezetőitől, melyik lányt adnák oda a kilenc közül — legalábbis kölcsönözni egy másik gazdaságba — bizonyára az egykori szegény csizmadia sorsára jutnának: egyiktől sem tudnának megválni. Hiszen az ő életük nem teher, de öröm és vidámság, az új élet hősei ezek. Tóth Géza — Magyarbélhez tartozik... Az egyéni gazdák hagyták itt... Nincs aki kivágja... A traktor munkáját nem akadályozza ... A felvilágosítás után a járási nemzeti bizottságon érdeklődünk a kukoricaszárról. Gáspár, járási főagronómus elárulja, hogy még mindig 800 hektár kukoricakóró áll lábon a szenei határban. — A magyarbéliek azért szántják le a kukoricakörót, — mondja — mert lesz elég silótakarmány. Az őszi mélyszántással* elég jól állunk, mert már „csak" 4250 hektár vár ekére. Csandal elvtárs, aki most a járási nemzeti bizottság titkárát helyettesíti, valahogy másképp látja a helyzetet. — Tényleg olyan jól áll a magyarbéli szövetkezet, hogy nincs szüksége a kukoricaszárra ... ? — Meglepődöm ezen a kérdésen, mert a magyarbéli szövetkezet egyike a leggyöngébbeknek - válaszolja. — A szövetkezetek megkéstek a betakarítással. Például a magyarbéli, gurabi és más EFSZ-ek még tegnap törték a kukoricát. Persze, ez kihat a mélyszántásra is. Megjegyzésünk: — Igaz, hogy decemberben jobb törni a kukoricát, mert nem kell félni a szúnyog csípéstől, de a szenei járás egyes szövetkezetei több gondot fordíthattak volna az ősziek betakarítására. A kukorica is veszít tápértékéből, ha kint hagyjuk a határban az időjárás viszontagságainak kitéve. A kukoricakóró tápértéke pedig ilyenkor már egyenlő a szalmáéval. A magyarbéliek azt állítják, hogy rövidesen teljesítik silózási tervüket. Azonban az nem mindegy hogy mikor. A silány kukoricakórótól, nem várhatnak majd magas tejhozamot. Vagy ilyen silótakarmánnyal akarják megjavítani a tejtermelést?... Balta József Körkép a szenei járásból A szenei járás nagy utat tett meg a fejlődésben. A szövetkezetekben és állami gazdaságokon 16 szabadistálló van a szarvasmarha részére, a sertéseket pedig szintén 16 önetetőben hizlalják. Az új technológia bevált, a jövőben még jobban ki akarják fejleszteni az új módszereket. A szenei járásban van az országban a legtöbb szocialista munkabrigád. Nem csupán az ipar és a mezőgazdaság terén mutatkoznak eredmények a szenei járásban, hanem nagy kulturális változásokról, átalakulásról beszélhetünk. Ezt a tényt bizonyítani szeretnénk néhány számadattal. (Azért indulunk ki az 1947-es évből, mert a háború utáni első két évben lényegében nem létesült sok új kulturális intézmény, inkább csak a régi megrongált épült újjá.) Tehát, amíg 1947-ben 24 iskola létezett, ma 53-at számlál a járás, ebből 8 a középfokú és 2 a tizenegyéves iskola. Megjegyzendő, hogy az utóbbi kettő azokban az időkben egyáltalán nem létezett. Ma a 24 községből 19-ben van óvoda, s ugyanakkor 1947-ben egy sem volt az egész környéken. Habár az iskola mennyisége a kultúra elsődleges fokmérője, mutassunk, csak be néhány adatot egyéb kulturális intézményről. Amíg 1947-ben a járás falvainak csupán 40 százaléka élvezte a „kultúrotthont“, addig ma minden községben van kultúrház, vagy otthon. 1947-ben csak 8 népi könyvtára volt a járásnak, ugyanakkor 1959-ben 22-ben vannak értékes könyvek. Ez a néhány kevés számadat arról tanúskodik, hogy úgy mint az ország többi részeiben, a szenei járásban is nagy kulturális fellendülést tapasztalhatunk. Ha már a múltat és a jelent emlegetjük, tekintsünk egy pillanatra a jövőbe Is: mit hoz magával a harmadik ötéves terv a kultúra terén. Vegyük csupán a művelődés egy ágazatát: 1965-ig 12 új iskola épült a szenei járás eddigi területén. Óriási fejlődés. Nem beszélve a kultúrotthonokról, népművelödési házakról, könyvtárakról, szövetkezeti klubokról, s mindazon intézményekről, melyek a kultúrforradalom betetőzését jelentik. „Cigánytábor“ zetiscgü szereplőjével együtt. Sőt a járási szemlén ez a csoport nyerte meg az első díjat. A színgárda tagjainak lelkesedésére vall, hogy kölcsönösen tudják egymás szerepét, úgyhogy megbetegedésnél, bemutatása után vagy egyéb „kiesésnél“ nem jönnek zavarba, mert akármelyikük „beugrik“ a hiányzó helyébe. — Idővel közülük még segítő társakra is találtam — szakítja meg a csendet Csánó tanító, — ilyen például Szalai elvtárs, építő munkás, akinek segítsége révén jól megtudtuk szervezni a próbákat a szereplők teljes részvételével. Ezen kulturális esemény nagy erkölcsi sikert is hozott. A JNB elnöke, Klacsan elvtárs nagyban támogatta Csánó tanító törekvését azzal, hogy mindketten a járás területén munkát biztosítottak a színjátszó csoport tagjainak. így ma, mindegyikük állandó munkaviszonyban van, sót a fiatal lányok, mint Danis Erzsébet, Baros Anasztázia és Aliz a mezőgazdasági taiioncviszonyba jelentkeztek, s szorgalmasan végzik tanulmányaikat a második évfolyamban. — A cigánygyerekek között - veszi át a szót Krausz Erzsébet, a nyolcéves iskola tanítónője — sok a tehetséges fiú és lány, s reméljük, hogy megnyerjük a felsőbb iskolai tanulmányoknak. Igen, az ilyen tanítók, mint Csánó elvtárs népnevelő munkája révén sikerrel teljesítjük pártunk és kormányunk azon célkitűzését, amely a cigánykérdés mihamarabbi megoldását szorgalmazza, azaz a cigánynemzetiségű lakosság kulturális színvonalának emelését megvalósítsa. Ezen a téren nagy feladat hárul a nemzeti bizottságokra is. — Ma már a cigány lakosság egy része munkaviszonyban van, — tájékoztat Kerti István, a jókai HNB elnöke. — Egynéhányuk máris szépen keres, csak még nem tanultak meg takarékoskodni. Egy család már ugyan vett házhelyet, és kettő most jelentkezett telek vásárlásra. Ez azonban nagyon kevés, mert a község 3170 lakosából 640, azaz majd 20 százalék a cigány. És ennek csak kis része lakik megfelelő házakban. Itt a cigányok képviselője a nemzeti bizottságban és ennek vezetősége nagyobb gondot fordíthatna a népnevelő munkára és akkor sokkal nagyobb eredményeket könyvelhetnénk el a „Laposban“. — Ajánlottam, hogy vásároljanak, kiselejtezett vagonokat — mondja a nemzeti bizottság elnöke, — nem drága és megfelelő hajlék ... Ez a jóhiszemű ajánlat azonban nem jelent egy lépést előre, hanem inkább hátra. Ez nem vezethet a lakáskultúra emeléséhez. Ügy gondoljuk, hogy a nemzeti bizottság tagjainak az elnökkel az élén gyakrabban el kellene látogatnia a településre, beszélni az emberekkel és az olyanok bizalmát elnyerni, mint Danis Ignác, aki tíz évet dolgozott a Element Gottwald Vasgyárban Osztraván. Szorgalmas munkájáért megkapta az élmunkás címet, s különböző elismerő okleveleket, emléktárgyakat őriz takaros kis házában. — Mester voltam, — mesélte, amikor meglátogattak — sőt az üzemi bizottság tagjaként jelöltek, csak sajnos súlyos baleset ért a munkában és haza kellett jönnöm ... Danis Ignáchoz és a színigárda tagjaihoz hasonló emberekből bizonyára több van a „Laposban". Ezekre támaszkodni lehet és ez a kapcsolat a népnevelő munka kiinduló pontjává válhatna. Szorgalmazni ( kellene a sajtó behatolását is a ;,péróba". Itt nagy munkát végezhetne Nagy Béla, a helybeli postás. — Hány újság jár ide? — kérdezzük tőle a „péró“ egyik rendezett utcáján. — Ugyan kérem — válaszolja legyintóen — egy sem! — Már hogy mondhat ilyet? — vág szavába a körülöttünk álló csoport gyerek és felnőttek egyike. Danis Erzsébet, Baros Anasztázia és Aliz a mezőgazdasági tanonciskola tanulói — Hát nem tudja, — lép közelebb hozzánk Tállá Jancsi, az apró legényke, — hogy minden kéthétben két Dolgozó Nőt hord hozzánk? Kellemesen meglepett a kisfiú okos és bátor beszéde, de annál inkább megdöbbentett Nagy Béla lekicsinylő, felületes válasza. Most már érthető, hogy miért áll ennyire távol a cigány nemzeitségű lakosságtól a sajtó. S ez a tény egyben arra is enged következtetni, hogy a lapkézbesítö nem áll a helyzet magaslatán és nem végez semmiféle terjesztői munkát. Ezen fogyatékonyságok ellenére is megtűrt a jég a Laposban, s reméljük, hogy a „Cigánytábor“-nak lesz folytatása. B. SOLC GITA Danis Ignác családjával takaros kis háza előtt „Szomorú és nehéz a cigány sorsa: éhség, nyomor és koldulás. Megalázott élet. Kitör a második világháború és még kegyetlenebb, zordabb napok következnek. Diihöttül tombol a fasizmus Európa felett — üldözés, koncentrációs táborok, kínzó- és gázkamrák. A milliók közé, ide hurcolta a nácizmus, a faji gyűlölet a cigányok sokaságát if. 1945 májusa a béke és a szabadság hónapja. Megkezdődik az építő és bé-A „Cigánytábor“ sikeres kés élet. S ebbe az újba kapcsolódnak be munkájukkal a cigány nemzetiségűek is, azok, akik először élvezik az egyenjogúságot.“ Körülbelül ez az alapgondolata Elena Lackóvá színművének, amit a jókai cigányok színigárdája sikerrel ad elő Csánó tanító vezetésével. — Nagyon nehéz volt a kezdet — meséli Csánó elvtárs. — Tudja, a cigánynemzet büszke és bizalmatlan. Nem volt könnyű ezt a gátat áttörni, bizalmukat elnyerni... Igen, az ilyen népnevelői munka sok időt, türelmet és szeretetet igényel... A tanító fél éven keresztül kitartóan látogatta a „pérót“, előadásokat rendezett a cigányok eredetéről, származásáról, a kulturális életről, az erkölcsökről. Ez az önfeláldozó munka meghozta gyümölcsét, mert ma már az egész szenei járásban ismert a „Cigánytábohvszőnhá; om cigány nem-
