Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-07-01 / 52. szám
208 VIRÄGZÖ MEZÖGAZDASÄG 1959. július I. A vadászati kiállítás visszhangja A múlt év októberében én Is megnézti n a vadászati kiállítást Bratislavában. Ügy fogadtam a benyomásokat, mint a többi látogató, mert a rendezéssel kapcsolatban nem voltak különös követelményeim. Ilyen egyéni beállítottsággal haladtam egy diákcsoport társaságában, amikor az egyik sarokban egy remek vadászati bronzszobor ragadta meg a figyelmemet. A szobor egy megsebzett vadkannal küzdő vadászkutyát ábrázol. Minél tovább néztem a remekművet, annál jobban elragadott a megmintázott küzdelem izgalma Testük helyzete, izmaik feszültsége, a végkimerülésig folyó küzdelmet jelképezi. A mester vésője az örök kárpáti küzdelem, az őserdő tUsájának pillanatnyi helyzetét örökítette meg művében. Az a remetekan, amely Zrínyi Miklóst, a költőt megölte, a kárpáti gladiátor jelképe. Magányos, éjjeli útjain kitér minden gyanús alaknak, minden veszélyes helyzetnek, de aki útjába áll, legyen az medve, farkas, ember, vagy vadászeb, azt könyörtelenül megrohanja. Rohama olyan, mint a száguldó tank irama. Éles agyaraival jobbra-balra suhint, vág, hasít, leteper, agyontipor. Sebzetten is fékezhetetlen dühhel küzd. Meghátrálást nem ismer, csak rogyásig tartó harcot. Kegyelmet nem ad, de nem is fogad el. A kiállítási' teremben megelevenedett egy régi, felejthetetlen vadászélményem: A Zsiványtetőn álltam, térdig érő hóban. A hegylejtő szálerdejének alján egy vadkant támadó köpök hangja hallatszott A keringés sokáig ide-oda hullámzott, míg végre elindult a hegyoldal felé. A fatörzsek között egyszer csak felbukkant egy havas tömeg. Szügyével, mint a hóeke a mély havat szántotta, magasraemelt ormányából pedig a pára úgy levélt a téli levegőbe, mint a túlfűtött mozdony elszabadult gőze. Mozgása csupa erő, csupa harciasság volt. Mintha a nehéz hő alatt galy tört volna az erdőben — hasonló csattanás hasított a fehér csendbe. A remetekan egy pillanat alatt megfordult és a támadó kopót egyetlen suhintással elhajította útjából. A másik kopó nagy szökkenéssel kitért a vén agyarasnak, majd nyomába szegődött és hangos ugatással követte. Utána, sarkalta a vadászhév. Belegázoltam a hóba. Elértem a gyors fordulás helyét. Innen az árokszerű csapáson lefelé törtettem a lejtőn. A széles nyom mellett kétoldalt a halálos seb kicsorduló vére sötét rubincseppeket festett a hóra. A csgholás váratlanul megszűnt. A megsebbzett vadkan a nyakán lógó, megvadult kopőval a fatörzsek közötti tisztásra vánszorgott. Itt a vén remete összerogyott. Feléje rohantam. Ekkor utolsó erőfeszítéssel még egyszer csülökrepattant és villámgyorsan megfordult tengelye körül. A rajta lógó kopót meszsze a fatörzsek közé dobta és felborzolt sörénnyel, tátott szájjal kereste ellenfelét. Ismét csattanás hallatszott a téli erdőben. A kárpáti erdők vándor remetéje lezuhant a véres hóterítöre. Ki ennek a remekműnek, valamint a bejárat előtt elhelyezett haldokló szarvasszobornak az alkotója? Az alkotó néhai Stróbl Alajos, aki száz évvel ezelőtt született LIptóváralján és lakatosinasból világhírű művésszé izmosodott. Később a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára lett. Arany, Jókai, Liszt, Semmelweis és sok-sok más világhírű szobor mesterének alkotása e két vadászati szobor is. E műkincsek — kíváncsi szelrta: JURÄN VIDOR mek elől eltakarva — több mint fél évszázadon át díszítették a liptói Lehotán épült művész házának udvarát. A vadászati kiállítás előtt egy trófeagyűjtő rájuk bukkant, felismerte művészi értéküket és mindkettőt felhozta a fővárosba. Stróbl Alajos (ne tévesszük össze a még élő Kisfaludi-Stróbl Zsigmond szobrásszal) világhírét az 1900. évi párizsi világkiállításon az „Édesanyák“ című szobra alapozta meg. Akkor a franciák világhírű szobrászát Rodint megelőzve az első nagydíjat ő nyerte és neve bevonult a Louvre halhatatlanjainak sorába. E műremek képe sokáig mint az édesanya eszményképe volt forgalomban anyáknapján. Stróbl nemcsak művész, hanem kárpáti vadász is volt. Az akkor még eladatlan Csorba-tó környékén és a Gyömbér alatti szentiváni vadonban vadászott az ősiséget képviselő kárpáti medvére, szarvasra, remetekanra a birtokos vendégeként. Itt tanulmányozta az állatok életszokásait, szenvedélyeit, amit kevés szobrász fejezett ki oly hűen, mint a világhírű liptóváraljai művész. A vadászkiállítás épületének bejárata előtt elhelyezett haldokló kárpáti szarvas eredetiség tekintetében méltán vetélkedik a küzdő remetekan alakjával. Az életerő távozásának utolsó pillanatait örökíti meg a remekmű. A megsebzett vad fekvő teste összerogyott, mellső végtagjai élettelenek, súlyos agancsa hátrahúzza koronázott fejét. Megtörő szemében az ősi élettértől, a kárpáti havasoktól való végső elválás tükröződik. Fátyolozott tekintetében ott van az utolsó lépés képe: az átsiklás az ismeretlenbe, a beteljesülésbe, a végtelenbe, amelyet a zeneirodalom egyik legszebb qperája, az Aida haldoklási jelenete földöntúli pianisszimóban lehel: „O terra, addiol...“ ■ Csend a zene anyja. Mozdulatlan hallgatásban születik meg az első álomszerű hang, hogy tovább nőjjön és daloljon; de a nagy csend magához öleli a tűnő élet utolsó leheletét is. Ezt a megrázó pillanatot leste el a mester a Királyhegy alatti vadonban. Ezt a „terra carpaticá“-t allegorizálja a megtörő szarvasszem búcsúja: „Addio!...“ A lehotai szobrok nem szobák, termek részére készültek, hanem a szabad tér ékesítésére, és több mint fél évszázadon át a müvészház udvarát tették ünnepélyessé. Telek hava, nyári zivatarok esője, tavaszok virágillata, őszi harmatok és a tátrai havasok fuvalma lehelte rájuk a bronz legszebb díszét, a hamvas patinát. Nálunk megfeledkeztek a hírneves művészről, aki a kárpáti vadonban leste el élő vadmodelljeinek élettani titkait. E fölfedezett szobrok helye szerintem nem a múzeumban, hanem a szabad tér levegőjén van, mert az épület szűk kerete korlátozza kifejezőerejüket. Más indok is támogatja ezt az elhelyezést. Szlovákia fővárosában kevés a hangulatos, kifejező szobor. A liptóváraljai szobrok nyilvános elhelyezése nemcsak idegenforgalmi szempontból, hanem esztétikai szempontból nyereséget jelentene. Legméltóbb helyük a legforgalmasabb' vonalon, a Szlovák Nemzeti Múzeum környékén volna, ahol a legtöbb idegen látogató és sétáló fordul meg. A múzeum főhomlokzata előtti virágágy elsőnek’ kínálkozik a küzdő vadkan elhelyezésére. Ott minden oldalról tanulmányozható lenne. Elgondolásomat népgazdasági szempont is támogatja. Mióta világ a világ, mindig éltek különcködők, akik különleges szenvedélyeknek hódoltak. Az egyik műemlékeket gyűjt, a másik beutazza a félvilágot, hogy egy rendezett bélyegkiállításon üveg alatt ritka bélyegeket láthasson stb. A vadászok között is akad olyan, aki trófeagyűjteményébe rendkívülit kíván elhelyezni. Az egyik fehér jegesmedvebundáért indul északra, egy másik az egyenlítő alatti oroszlánbőrt óhajtja és akad olyan sővárgó is, aki egy hatalmas kárpáti agancsért, mackóbőrért, vagy egy remetekan agyaráért lelkesedik és kedvező anyagi helyzeténél fogva megszerzéséért nagy áldozatot is hoz. Az ősiséget jelképező Kárpátokban vadászni már magában véve seih mindennapi élvezet. Erős vadat elejteni pedig felejthetetlen élmény, amelyért érdemes valutákat áldozni. E tekintetben ma már nagy, a választék, mert nemcsak mi, hanem Magyarország, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia is külföldi vendégeknek kínálja lelövésre erős vadjait. Sem a román, sem a jugoszláv tájékoztató füzeteket nem ismerem, de láttam a magyarokét, amely ügyes, és mutatós ajánlás. A lengyeleké, francia nyelven nyomtatott ötletes és humoros ismertetés. Stróbl küzdő vadkanképe címlapon kitűnő művészi ajánlás lehet. Senki sem vásárol zsákbamacskát — külföldi vadászvendég sem. Döntő elhatározása előtt kocsijába ül, ellátogat fővárosunkba, illetékes helyen érdeklődik és körülnéz. A főváros megtekintését a Dunánál kezdi. Ha ott meglátja a világhírű mester két vadászati remekművét, előveszi fényképezőgépét, megörökíti és véglegesen dönt vadásztervében. Kell szebb, különb' hívás igényes külföldi vadászvendég lekötésére, mint e két közelről is tanulmányozható remekmű? A vadászati kiállítás rendezői bemutatták a liptóváraljai műkincseket. Aki akkor nem tekinthette meg a kiállítást, ha útja a fővárosba vezet, térjen be a Duna menti Szlovák Nemzeti Múzeumba és gyönyörködjék bennük. \í Gyermeket ragadott el a sas Az észak-olaszországi Vicenza környét kén egy favágó magával vitte hároméves kisfiát is az erdőbe. Mialatt az apa fát vágott, a gyermek nyugodtan játszódót zott. A favágónak a munkában a felesége és 14 éves lánya is segédkezett. Egyszer csak észrevették, hogy a kist fiú eltűnt. Keresték a környéken, föllármázták a közeli falut, a rendőrséget, süt a katonaságot is, de hiába. A fiúcskának még a rendőrkutyák sem tudtak a nyot mára akadni. Másfélnapos keresés után valaki az egyik hegycsúcs irányából hált latszó gyermeksírásra figyelt föl. A két resök odarohantak, s a kisfiút két óriási szikla között megtalálták. Teste reszket tett, ruhája rongyokban lógott, de a szirti sas, amely elragadta, nem tett kárt bent ne.
