Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-11-18 / 92. szám
1959. november 18. VIRÁGZÓ MEZŐGAZDASÁG 367 A SZLOVÁKIÁI .VADASZVÉDECYESÜLETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS MELLÉKLETE Az utolsó farkas •— Mondd, Fedőt bácsi, hány farkast ejtettél életedben? - kérdeztem köztiszteletben átló farkasvadászunktól. — Ki tudja, nem számoltam — válaszolt kissé elgondolkozva Fedot Mensenyin. — Azt mondják, több mint százat. — Sokat összefecsegnek az emberek. Sehogy sem tudtam beszédre bírni az öreg vadászt. De hát hallottam már, hogy Fedot bácsi nem szeret dicsekedni vadászsikereivel. Pedig az 5 nevéhez fűződik a farkasok kiirtása. A háború alatt ugyanis felénk annyira elszaporodtak a farkasok, hogy még fényes nappal is kószáltak a falvakban. Fedot bácsi a telet az erdőben, a különböző helyeken felállított vadászkunyhójában töltötte Az utóbbi öt esztendőben, amint megtudtam a feleségétől, semmilyen különös kalandja nem volt. — Felállítja a csapdákat, beleesik a vad, elfogja, agyonüti, lenyúzza a bőrét és kész... — mondotta Szofja néni, a vén vadász felesége, aki igen barátságos, előzékeny asszony. - De bezzeg az utolsó farkassal, a Sántalábúval, rengeteg baja volt. — Miféle Sántalábúval? — így nevezte el az utolsó farkast. Egyszer a fenyóerdőben a Sipelek patak partján vadászott. Hirtelen zerge futott feléje. Fedotnak még nem volt ideje lőni, amikor a kis fenyőligetből a zerge mögött farkas ugrott elő, egészen a közelében. Fedot megölte a faj-kast; anyafarkas volt. Tovább megy és látja, hogy az anyafarkas nem egyedül vadászott, a hím lesben állt, hogy elkapja a zergét. Éjszaka is hallotta Fedot, hogy az „özvegy“ üvölt. Csapdát állított és a harmadik éjszaka beleesett a farkas. Ment megnézni, s látja, hogy a csapdában ottmaradt a farkas lába. Éjszaka hóvihar dühöngött. Két napig az orrát sem tudta kidugni a kunyhóból. Amikor a hóvihar lecsendesült, meg akarta keresni a farkasnyomot. Sehol egyetlen karcolás, mindent betemetett a hó. Csak márciusban, körülbelül húsz verszt távolságra, a folyócska bal partján fedezett fel a porhóban nyomokat. A farkas jobb melsö, sántító lábával csak horzsolta a havat. Ahá, itt ment a Sántalábú . . . Duruzsolt a szamovár. Szolja néni asztalhoz ültetett, mert Mensetiyin&knél már nem jár az ember anélkiü, hogy meg ne kínálják. A tea kötelező, a család háromszor is iszik teát egy nap és a legjobb italnak tartja Mindig bogyókból készítik, különféle áfonyafajtákból, meg fagyaiból. — Végül — kérdeztem - Fedot bácsi elfogta a farkast? — Nyár lett - folytatta Szofja néni. — Kaszálták a szénát, vágták a fát. A farkasnak híre-hamva sem volt Őszei a Kamenevka-tanyán kezdtek eltűnni a juhok, de mindenki csak a kutyákra gyanakodott. Amikor leesett az első hó, akkor tudta meg Fedot, hogy a Sántalábú pusztította a nyájat. Egy hónapig élt az öreg a tanyán. Amikor hazajött, ennyit közölt velem: — Nahát, Szofja, emiatt a Sántalábú miatt nincs nyugtom, sehogy sem bírom elcsípni. — Hogyhogy? — Olyan ravasz, hogy elkerüli a csapdákat. — Hagyd abba! Fogjál rókát! — Nem hagyhatom abba a barátságot ezzel a régi ismerőssel, túl kell járnom az eszén. Hiszen ez az utolsó farkas az erdőnkben. — Fedot kipihente magát - folytatta az elbeszélést Szofja néni, — ismét elment a tanyára. Két hét múlva tért haza, vidáman, bőr volt a zsákjában. — Csinálj fürdőt, Szonja! — mondta. — A Sántalábú itt van a zsákomban. Széttépett egy zergét, valószínűleg a hóvihar idején közelítette meg a heverőhelyét ... Csapdába esett, de aztán még két versztre menekült Szofja néni felállt az asztal mellől, bement a szobába, s egy farkas-manccsal tért visza.- Nézze, a balmancsát levágta, hogy legyen emléke az utolsó farkasról. Az asztalán tartja. Kezembe vettem a mancsot, amely már kiszáradt, de látható volt, hogy tagbaszakadt, vén farkasé volt Egy más alkalommal, amikor találkoztam Fedot bácsival, kértem, beszéljen az utolsó farkasvadászatról, a Sántalábúról.- Volt egy ilyen farkas - mondta. — De már öt éve nincs a mi tájékunkon ragadozó. Ez volt az utolsó Egy szóval sem mondott többet. Hiába akartam vallatni. Akkor lett közlékenyebb, amikor arra tanított, miképpen kell a csodát felállítani. A végkövetkeztetése ennyi volt:- Láttad? Aprólékos gond kell hozzá. Egy csöpp nem sok, de annyi víz sincs a Kópataki-tóban, amely immár nem tükrözi vissza a Csillagvizsgáló Intézet képét N. TRUBIN: Eltűnt, de visszatér a Köpataki-tó vize rontja a megelőzőleg annyira lenyűgöző, regényes környezetet. De azért nincs ok az aggodalomra, mert a Magas-Tátra arculatára hamarosan visszatér ez a gyönyörködtető színfolt. Természettudósaink megmentik ezt a híres tengerszemet, igaz ugyan, hogy nagyon komoly anyagi áldozatokkal és igen szívós munkával. Már 1955-ben megkísérelték a tómeder szigetelését, éspedig vályogos agyaggal, de a víz továbbra is meg-megszökött. Ez idő szerint a Tátrai Nemzeti Park vezetősége azon fáradozik, hogy a medret körülbelül 3 m vastag betonréteggel ' tegye vízátnemeresztővé, sőt ezenkívül különleges agyaggal is eltómeti a víz leszivárgásának szabad utat engedő hézagokat. Joggal remélhetjük tehát, hogy a Kőpataki-tö nemsokára ismét eredeti szépségében k szönti majd a Magas-Tátra látogatóit. (B. A tátrai tengerszemek némelyikének vízszintje szemlátomást süllyed. így állunk többi közt a Csorba-tóval, de még inkább az 1752 m-es magasságban elterülő Kőpataki-tóval, amelynek vize az utolsó csöppig eltűnt. Mi ennek a magyarázata? Nem egyéb, minthogy a legutóbbi évtizedben szokatlanul kevés hó és eső hullott az egyébként mindig csapadékos Magas-Tátrában. Miután pedig a tengerszemeket kizárólag a légköri csapadék" táplálja, nem csoda, hogy a meder megtöltésére az aránylag kevéske víz nem elegendő. S ha valamennyi víz mégis összegyülemlik, lassanként az is leszivárog a mélybe, egyszóval elnyeli a föld, esetleg a napsütés szárítja föl. Így tűnt el egészen a Köpataki-tó, amelynek csupasz medre tagadhatatlanul
