Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-07-12 / 55. szám
4 Jzabad Földműves 1959. július 8. Czép jelszó ez, méltó arra, hogy ** vidám táncot ropjanak jegyében, hogy munkából hazatért földművesek, háziasszonyok, falusi emberek gyönyörködjenek e jelszó alatt tán- sarkantyús csizmát, asszonyok. Iácoló párokban, tánccsoportokban, nyok a ruhákat, s mind együtt a Szép és igaz, s jellemzőbbet nem vá- táncokat, táncosokat. Az örömteli laszthatott volna a gombaszegi kör- életet, munkát kifejező táncokat, örömteli munka - örömteli élet A közönség nagy érdeklődéssel szemléli a színes népviseletekben fellépő tánccsoportokat. zeti dal- és t áncünnepély rendező bizottsága. Mert az idei seregszemle, a tánccsoportok ünnepélye a munka ünnepe volt. Az örömteli munkáé, a munka utáni gondtalan szórakozásé. De akkor sem mondunk nagyot, ha a készülő, kibontakozó kultúr forradalom bensőséges családi ünnepének nevezzük a gombaszegi dal- és táncbemutatót. Mert az volt, családi ünnep. Virággal díszített autóbuszok, teherkocsik, motorkerékpárok hozták az embereket, egész családok — apa, anya, gyerekek — jöttek, otthonosan kényelembe helyezték magukat, s nézték a műsort. Fejkendős nénik, hetykebajszú bácsik, pirosarcú lányok ezrei. Néztek, s hozzászóltak. Félhangosan — egymásnak, vagy tapsban — a szereplőknek. Mert tapsuk is vélemény volt. Legtöbbször rátapintottak: mi tetszhet, mi nem. És a szavaik; szép, igen jó, gyönyörű, jobb is lehetne, a mieink ügyesebbek — tudomására adták mindenkinek, nekik már közük van a kultúrához, ők már tudják, hogy törődniük lehet és kell vele, hogy minden ő értük van, ez a meleghangulatú, vidám táncos nap is. Es ehhez tartották magukat. Nem mozdultak délelőtt tíztől este hétig. Akkor is csak azért, mert otthon visító malacok, kiabáló baromfiak várták őket. Hazafelé menet aztán folyt a szó. Az öregek fiatalkoruk táncos virtuskodását emlegették, gyerekek a A kelet - szlovákiai együttesek seregszemléjének örülnünk kell. Örülnünk kell, hogy szép volt, hogy népünk ünneppé avatta, hogy táncosaink — fiatal falusi leányok, fiúk — szívvel, lélekkel, lelkesedéssel táncoltak, de bírálnunk is kell, hogy még szebb legyen, hogy még többet örülhessünk. frisseséget és hajlékonyságot. A „Ku-. koricafosztás"-ból még a fegyelmezettség hiányzik. A Felsőcsallóközi Népművészeti Együttes jó volt, de még nem sikerült saját magát utolérnie. Olyan hibákat követnek el, mint a Szüreti mulatság című tánckompozícióban a szüretet jelképező szőlőkoszorú teljes háttérbe szorítása, vagy leánytáncuknál a „modern rövidre göndörített haj“-jal, paróka nélkül való táncolás. A szalkaiak újat igyekeztek adni a „Szálkái mulatsággal“ Jól is indult, de a már megszokott, egyhangú befejezést választották, ami rontotta a virtuskodó legények táncának frisseségét. Több tánccsoport — mint a bodrogszerdahelyi és a somodi — ott vétett, hogy elfelejtette a mi népünk munka után táncol, nem munka közben. Táncukat, a Kendertilolást, az utóbbiak a Ruhamosást nagyon agyontáncolták. A sajógömöri tánccsoport „Szénagyűjtésé“-t egy-két kis simítással meleghangulatúvá, kedvessé lehefne tenni, csak a szénagyűjtö lányok bevonuló zárt sorait kellene meglazítani, meg a sikoltozást kihagyni. Mert nem idegbajosak a mi leányaink, hogy munka közben a segíteni érkező legényektől megijedjenek, s összevissza sikoltozzanak. Fonóba, lakodalmas házhoz, vagy fosztóba betoppanó maskaráktól megijednek a lányok — de a legényektől, biztosan beismerik ők maguk is — nem ijednek úgy meg. Ilyen „szépséghibát“ több tánccsoportnál is felfedeztünk, de hiszen arra való a találkozás, a közös bemutató, hogy tanuljanak egymástól, okuljanak egymás hibáiból. Ezért reméljük, hogy a jövőben ilyesmi nem fordul elő. Ha már a hibáknál tartunk, nem lehet figyelmen kívül hagynunk a legnagyobbat: az énekkarok, az éneklés hiányát. Mert bizony csak táncünnepély volt a gombaszegi. A dal - nagyon hiányzott. Csak a rozsnyói CSEMADOK énekkara és néhány szólóénekes képviselte az éneklés művészetét. Nem is lett volna ez olyan szembetűnő, ha nem hallja az ember a kifulladt táncosok lihegését, erőlködését, amint énekelni akarnak, s nem jön hang c torkukon. Mennyivel más lenne a helyzet, ha annyi énekkarunk lenne, mint tánccsoportunk. Akkor minden tánccsoport odaállíthatná a táncosok mögé az énekeseket. Ahol lehet, passzív szereplőkként, mint lakodalmas nép, öregedő asszonyok, utcán összesereglett néző, bámészkodó emberek, ahol nem, ott rendes énekkar formájában. Bizony, ezen a téren még sok a tennivalónk. S jó, hogy e dal- és táncünnepélyen mindenki szeme elé tárult, mindenki tudomására jutott, mennyire szüksé-A legények táncos csizmáján csárdást járnak még a napsugarak is Legtöbb művészit a Garam-menti népi együttes adott. Az ö Büszke legény-ük — amit Duba János, Mihályka Rózsa, Gábor Esztike és Haiman Júlia táncolt — nyújtott a legtöbb eredetiséget, pajkos játékosságot Aranytenger zizeg... Lágy szellővel hullámként hintázgat a táj. Aranytenger zizeg, felém hajbókol, Sugarát szitálja az esti biborláng, és a telt kalászban kövér mag honol. Széttágul szemem az ékes rónaságon és látom: boldog a dús búzatábla, melyről mint tépázott jelleg már szétmállott a mezsgyék fáradt, szunnyadt mécsvilága Megduzzadt zizegő kalászok ígérnek sugaras reménnyel boldog holnapot, borral telt pohárként csillogó jólétet, mely e tengerből falunkra mosolyog. VINCE JÓZSEF Az egyre mélyülő baráti érzésekről tanúskodott a Gombaszegen fellépő szlovák rédovai Hóra népművészeti együttes nagy sikere. günk van énekkarmozgalmunk fejlesztésére. S ezzel kapcsolatban még egy kérdés vetődik fel, óz, hogy tanítóinknak — sokkal jobban mint eddig - be kell kapcsolódniok kulturális életünk fejlesztésébe, CSEMADOK csoportjaink munkájába. Csak az ö segítségükkel tehetünk valamit énekkarainkért, addig, míg megfelelő számú szakember nem áll rendelkezésünkre. Az, hogy tánccsoportjaink éltetői is a tanítók, falvaink tanítói a A Garam-menti együttes „Büszke legénye“ kékkői járás példájából is kiviláglik. Mert ők — éppen a tanítók passzív magatartása miatt nem tudtak egyetlen tánccsoportot sem a körzeti dőlés táncünnepélyre küldeni. De ezek a szavak csak a jövő•. érdekében hangzottak el. A jövőben megrendezendő ilyen jellegű bemutatók érdekében, a közönség, népünk ízlésének helyes kialakítása érdekében, hogy jobbak, népművészetünket tisztábban tükrözők, erőteljesebbek, szocialista kultúránkhoz méltóbbak legyenek dal- és táncünnepélyeink. Amit idáig elértünk, azért is köszönet jár, azért is elismerés illeti táncosainkat, tanítóinkat, dolgozó népünket, mely örömteljes munkája után vidám, nemes szórakozásra, vágyik, s amint erejéből telik, segít e mélyről fakadó művészet, a népi táncok és dalok tanításában,.tanulásában. Megérdemlik, mind megérdemlik, hogy egy gyürkéi bácsi szavaival szóljunk róluk: csudajók voltak, máskor is ilyenek legyenek’. S bízva tegyük hozzá — legyenek még jobbak! HARASZTINE M. E. Nem szólt, nem fenyitett, csak varrt és kötényét emelgette fel a szemére. Valamilyen hűvös szél fújdogált köztünk. S a huzat elvitte szeretetének a melegét. A megkülönböztetett gyerek sorsára jutottam a szó roszszabbik értelmében. Fájt a dolog, s bántott nagyon, de feltartóztatni nem tudott azon az úton amelyen indultam. Szívósan jártam a mesteremhez az anyám akarata ellenére, onnan meg tovább a kocsmába. Azzal takargattam a szenvedélyemet, hogy apám is ivott, s nem lett attól rosszabb mester. Futottak a napok, s én rózsás hangulatban járogattam haza. Hanem az egyik szombat délelőtt ismét őrségbe állított a mester, ő pedig bevonult Sárával a szobába. Fejembe lökődött a vér, mellemre meg mintha nagy követ hengerítettek volna. A megfutamodásra nem gondoltam, nem tartottam volna az ilyesmit méltónak, a nyakas üveget vettem kezelésbe. Töltöttem vígan a poharamba, s mire delet harangoztak, már alig álltam a lábamon. Fenyő bácsi sem maradt délnél tovább, Berger úrék déltájban szoktak megérkezni a városból. Hazamentem -lefeküdni... Gyuri otthon volt és csak nézett rám csodálkozva, amikor hemperegni kezdtem a díványon. Az ital nem nyugodott a helyén, kikivánkozott a szoba földjére, s ezt a nagy kínlódásomat látva elszaladt segítségért. Jó órán belül tért meg anyámmal, aki nagy kiabáló indulatában a síkálót akasztotta le és a mérgét azzal mérte rá a hátamra, meg a lábamra. Eltorzult az arca és villámokat szórt a szeme, amint püffölt. S még ennyivel sem érte be, átugrott a szomszédba és Bogár bácsit hívta segítségül. Sopánkodva, sírva eresztette be maga előtt a szomszédot s bíztatta erősen, hogy ne kíméljen, ember keze kell a részeges disznónak. De Bogár bácsi nem ütött meg, az asztalunkhoz ült s rám pislogva rosszállóan ingatta a fejét. Alacsony, zömök ember volt Bogár bácsi. Sápadt arcán betegség virágai nyíltak. A tüdejébe akaszkodott bele a nyavalya. A szeme lázasan sütött örökké. A teste elfogyott, lógott rajta a ruha. Kerek arc, széles homlok és ágabogas szemöldök adott érdekes jelleget az ábrázatának. Öreg embernek nézett ki, holott öt évvel, esetleg hattal lehetett idősebb a mesteremnél. A felesége sokkal fiatalabb volt nála s legalább háromszor annyit nyomta súlyban. Gondoskodott is róla, hogy a szerelemben pótolja mindazt, amit az ura erejéből nem futotta. Embere a rozsnyói bánya sötét üregeit bújta, ő meg a mezőt és a szénakazlakat a csintalankodó legényekkel. Figyelmeztették erre többször Bogár Jánost, de nem csinált a dologból semmit. Mintha kisebb baja is több lett volna annál, hogy az asszonya félrelép. Ő megvénül korán a bányában, a felesége meg fiatal maradt, S nem hagyott fel máig sem a szeretősdivel. Egyetlen fiúgyermeket szült, Józsit. Együtt kerültünk ki az iskola padjaiból. Ő is inaskodik, a második faluban találta meg a mesterét egy fiatal kőművesben. Bogár János bácsi nem emelte rám a kezét, hiába uszította anyám, csak rosszállóan leste a kínlódásomat. Édesanyámra tekintett időnként, tőle kérdezgette: — Először? — Hiszen, ha először tennél... De ez már a második eset. Egyszer berúgott, én támogattam haza ... asztán azóta nem bír ezzel az isten sem! — Az már baj! — Azért hívtam át, hogy ne sajnálja. Más keze térítse észhez, ha az anyjáé semmit nem ér. — Akkor az én kezem sem használ! — Mi tévő legyek hát? — sírta el magát anyám. — Tegye amit ajánlok! — Mi lenne az? — Tiltsa el a gyerekét a mestertől. Nem mondom, jó kezű iparos, de iszik és a fia nem tud ellenállni a rossz példának. — Tiltom én, jóember, tiltom! A kezét nem kötözhetem meg, sem a lábát. Bogár János bácsi a földre nézett, meg rám emelgette a szemét és valami különös mondóka készülődött kifelé belőle, mert köszörülte a torkát és a kalapját is feljebb tolta a homlokán. Aztán megvetette a hátát a szék karjában és • bányászokról beszélgetett. — Tudja, Magyarné asszony — kezdte —, a bányában is sok mindenféle nép összekeverődik. Sok olyan kerül köztük, aki alig veszi fel a fizetését, megy a kocsmába, és önti magába a bort. A felesége meg szerencsétlen, futkos érte, de hallgat-e rá?... Négyszer is kitakarítja az asszonyát, míg elszabadulhat az asztalától. — A családja meg forduljon fel éhen! — szólt közbe anyám feddőleg. feljön a fényre, irány a kocsma füst— Nem elég neki a sötét üreg. Ha feljön a fényre, irány a korcsma füstje. Mit neki a fenyítés? Megrántja a vállát és felesel a munkaadóval, hogy a bányában csak megdöglik az ember. Annyit ér vele, hogy eleresztik. Számít is nekik egy munkás... A másik helyén aztán abbahagyja az ivást, ha egészségesebb környezetbe került, mert a környezet teszi, higyje el! — Ez kellene az én fiamnak is, más munkahely! — bökött felém anyám és úgy, mintha tegnap rúgtak volna ki a bányából. — Azért hozakodtam elő a bányával, hogy ide érjek. Én is ittam a bányában, nehéz volt ott nem inni, az ember mindig úgy vett búcsút a családjától, hogy talán csak hazajövök... Ragadt rám jócskán a többiek hangulatából. De mikor kitették a szűrömet, én már nem válogathattam a munkahelyben. Tüdőmet félig megette a vasérc. — Az erdő meggyógyítja! — sietett a bíztatással anyám. — Bízok benne én is. Ha pedig mégse gyógyítana meg, akkor megvárom szépen a kaszást. — Nem jön még az. — Jön, nemjön, járom az erdőt, mert jó ott nagyon a levegő, eszébe sem jut az embernek a füstös kocsma... — Elkomendálhatná a fiamat is az erdésznél! — állt elő anyám az ötletével. — Megtehetném! — Jó lenne az erdő Bálintnak is. Elszabadítaná a mestertől, met| a korcsmától. — Az biztos. — Szóljon az érdekében! — Szólhatok, nem kerül fáradságomba. Megfordultam a díványon, mert a beszélgetés irányát elég veszélyesnek találtam. És megjátszottam, hogy ebben a minutában térek észhez. Anyámék elhallgattak nyomban és vártak kíváncsian a feltápászkodásomra. No nem ültem fel azonnal, csak a könyököm sarkáig emelkedtem és hunyorogva járattam körül tekintetem a szobában. — Józanodik a kutya! — fogadta anyám a mozgolódásomat. — Vagy nem is aludt — jegyeztem meg komoran. — Annál jobb. Legalább hallhattad János bácsidat. Mégy az erdőre! — mondta ellenvetést nem türön. — Ott nem kapok segédlevelet —■ védekeztem. — De becsületet kapsz! — harsogta anyám. — És kereseted is lesz — hangoztatta Bogár bácsi. Töprengtem egy rövidet a kínálkozó lehetőségen, de a mesterhez való hűséges ragaszkodásomat nem ingathatták meg semmivel. A műhely, az udvar, a Fenyő bácsi fütyörészése és atyai jósága, a Sára végtelen kedvessége s a korcsmái délutánok mindmind amellett szóltak, hogy ne változtassak munkahelyet. Rossz ember sok van, jó annál kevesebb, hallottam még iskolás koromban az öreg tanítómtól, aki nagyon szépen énekelt és állandóan kopott ruhában járt. Fenyő bácsi meg olyan, mint kenyérre kent vaj, nem bántana egy világért sem. — Nem megyek én az erdőre! mondtam eltökélten. — Hová mégy akkor? — csapott rám anyám egyszerre.
