Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-29 / 69. szám
\íxaU<td Földműves falu terén három hársfa áll. Egyforma mind, világszép testvérként formázzák egymást, virágzásuk illata gyermekkorom emlékével terhes. Egyforma ez a három testvér-hársfa, csak a középsőn van egy fekete tábla, fehér betűkkel: „Ezen a helyen ...“ Tovább pedig nagyobb betűkkel a név: „Rancsok Jakab“. Ülök a kispadon a hársok tövében és Rancsok Jakabra emlékezem, kenyeres pajtásomra. Jakubíknak hívtuk. De ha behunyom a szemem, nem látom magam előtt az arcát, elmosódik, kifejezését veszti, és ha már úgy vélem, felidéztem egy-egy jellemző, kifejező vonását, máris elvész, szétfolyik az időben, amely közibénk furakodott, a halott Jakubík és én közém... Csak amikor az este ráterlti köpenyét a hegyekre, a hársfák lombjai közt elhal a méhek zümmögése és mámorítőbb, hódítóbb a hársfa virágának édes illata, amikor a való világ körvonalai ellágyulnak, formálódik alakba a múlt. Most már élesen látom magam előtt Jakubík arcát, ahogy búcsúzóul utoljára pillantott felém. Parancsnokunk, Vaszilij, dinamitért küldött bennünket, engem meg Jakublkot. Engem azért, mert akkoriban erős voltam, akár a hegyi medve, könnyedén a vállamra kaptam és elcipeltem egy hízott birkát. Jakubíkot pedig azért, mert ezen a vidéken született, ismerte az utakat, az ösvényeket, a jó meg a rossz embereket. Elvégeztünk mindent, ahogy rendelték, és már visszatérőben voltunk. A terhet felesbe osztottuk, mert Jakubík nem engedte másképp. Hogy is hagyhatta volna? Hát nem embernyi ember ő? Törtettünk, kúsztunk az irdatlan rengetegben, úttalan utakon, vadcsapásokon, amerre nem járt senki, és Jakubík, akit a csomag kettőbe görnyesztett, tévedhetetlenül vezetett, mintha az erdő suttogná fülébe az irányt, és olyan jeleket mutatna neki, amelyeket közönséges emberi szem meg nem láthat. Két őrá múltán azonban egyre gyakrabban tartott pihenőt, le-leült a tönkökre meg a szél döntötte fatörzjsekre, hogy megszusszanjon. Szót se szólt, csak nehezen lihegett, törülte a verítéket apró, ráncos képéről, és én is hallgattam, tartottam tőle, hogy sértésnek veszi, ha felajánlom segítségemet. De egyre jobban nyugtalanított, hogy időt mulasztunk. Fel-felpillantottam a fakuló csillagokra, amelyek néha keresztülvillantak az erdő lombkárpitján, és próbáltam fölbecsülni, mennyi idő van még hátra pirkadatig. Le kellett még bocsátkoznunk a völgybe, átkelni a vasútvonalon és felkapaszkodni a szemközti hegyre, ahol a törzsünk vert tanyát. Még sötéttel kellett megtennünk az utat, mert a vasútvonalon őrködtek ám a fasiszták. Végre kijutottunk az erdőből. Óvatosan ereszkedtünk lefelé a meredek lejtőn a patakhoz. Jakubíknak hirtelen megcsusszant a lába a harmatmosta nyirkos fűvön, és egyensúlyt vesztve lehengerőzött a lejtő lábáig. Sietve utána eredtem. Egy növendék erdei fenyő tövében feküdt, estében két kézzel kapta el a törzsét és minden erejével igyekezett megtartani magát. — Nem ütötted meg magad? Nem szólt, csak rám nézett és mosolygott, röstelkedő, tehetetlen mosolygással, akár a gyerek, ha rossz fát tesz a tűzre. Szótlanul elvettem tőle a terhe nagyobb részét és a magam vállára raktam. Kifújtuk magunkat és indultunk tovább. Sietős volt a dolgunk, mert már pitymallott. A körvonalak még elmosódtak a homályban, de az őszi reggel ólmos. nehéz fénye már tépdeste az éjszaka sötétjét. Nótára gyújtott már az első koránkelő rigó is, mintha figyelmeztetne; siessetek, siessetek! Megérkeztünk a vasútvonal fölött emelkedő dombra. A sínek elválasztották egymástól a lejtős legelőt, amelyen már keresztül jutottunk és a túloldali erdőséget, amely a töltéstől tizenöt-húsz méternyire kezdődött. Meghúzódtunk a mogyoróbokrok sűrűjében és igyekeztünk pillantásunkkal átfúrni a pirkadat csalóka félhomályát. , / Szorosabbra húztam a szíjat, géppisztolyomat kezembe vettem, készen rá, hogy felugorjak és égyfolyvást rohanjak keresztül a mogyorós meg az erdő széle közötti nyílt terepen. Ekkor Jakubík riadtan a vállamra tette a kezét: — Bocsáss meg — suttogta. — Bocsáss meg, Ivancsó ... te is tudod: öreg ember csak félember... — Türelmetlenül néztem rá. Mintha a messzeségben már hallottam volna a motoros hajtány zakatolását. Szokásom ellenére kissé ingerülten szóltam rá: — Ne fecsegj, Jakubík. Már mozdultam is, mintha egy ugrással ki akarnék lendülni a sűrűből. De Jakubík könnyedén fogta a vállamat, öreg ujjai harapófogóként vájódtak a testembe. Két féjjel magasabb voltam nála, ő meg felvidultan suttogta: — Ivancsó, várj egy kicsit, csak ezt hallgasd még meg: ha szerencsésen visszaérkezünk a mieinkhez, ha nem esik bajunk útközben, ne szólj semmit Vaszilijnak, ne beszélj róla, hogy milyen gyönge legény vagyok. A konyhába küldene krumplit háEkkor észrevettem, hogy kilőttem mind a két dobot. Nem volt már töltényem. A németek odamásztak Jakubíkhoz. A magam szemével kellett látnom, hogyan vonszolják a fűvön a hajtányhoz, a magam fülével kellett hallanom a sebesült Jakubík fájdalmas jajgatását. Fogam csikorgattam dühömben, szememre vörös, nyirkos köd borult. Még arra is képes lettem volna, hogy puszta kézzel rohanjak rájuk, géppisztolyommal verjem szét fejüket, de hirtelen hallani véltem Vaszilij szigorú hangját: Miért nem teljesítetted a parancsot? Hol a dinamit? Tétlenül néztem, hogyan rakják fel Jakubíkot a hajtányra. A fasiszták mozni, lisztet szitálni... Nem élném túl a szégyent... Jakubíkkal megállapodtunk, hogy én indulok elsőnek és ha már a sínpályára érkezek, Jakubík is megindul. Mert ha az ellenség lesben állna, mi meg együtt indulnánk, könnyen lelőhetnének mind a kettőnket, még mielőtt egy-két lépést tennénk, nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy legalább a dinamit egy részét eljuttassuk a törzshöz. Lehajoltam és egy ugrással törtem át a sűrű szélét. Ekkor meghallottam a hajtány zaját, a benzinmotor éles kattogását. De már nem térhettem vissza. Néhány ugrással elértem a töltést. A kanyarból kiszökkent a hajtány. A félhomályban észrevettem a jármű elején halomba rakott talpfákat, tudtam, mögöttük géppuskás fasiszta fekszik. Visszafordultam és odakiáltottam: — Maradj a helyeden, Jakubík...! De látom, hogy már ő is elindult, nehézkes ugrásokkal viszi előre öreg lába. A fékek felvisítottak, a hajtány megállt. Majdnem ugyanakkor felugatott a gépfegyver is. Jakubík már csak néhány lépésnyire van tőlük. Lohol, karját szétvetve, meg-megszökken, a dinamitos bátyú ide-oda biccen a hátán. A két fasisztát a földre bényszerítettem, de a géppuskással szemben tehetetlen voltam. Az első sorozat^ a kis rét közepén érte Jakubíkot. Még egyet Ugrott, aztán letérdelt, mintha könyörögne valamiért, és elterült a fűben. Most aztán a géppuska felém okádta minden golyóját. A fejemet sem dughattam ki a bükkfa mögül, a golyók fütyültek körülöttem és csattanva ütődtek neki a fák törzsének. A két fasiszta kúszni kezdett Jakubík felé. Észrevétlenül átsurrantam egy másik fatörzs védelmébe és tüzelni kezdtem rájuk. Megtorpantak, elfeküdtek a fűben, meg se moccantak. De a géppuska már észrevett, új sorozatot lőtt felém. A másik kettő újfent megindult. Ismét és ismét fától fához kúszva megakadályoztam, hogy megközelítsék a sebesült Jakubíkot. alighanem rájöttek, hogy mi a bajom, mert fedezetlenül mozogtak, tettekvettek, mintha gúnyt űznének tehetetlenségemből. A hajtány motorja feldübörgött. Éppen virradt. Jakubíkra nézek, amint ott szorong a két német között, ő meg az erdő felé fordítja fejét, odanéz, ahol engem sejt. Mintha búcsúzna, mintha mondani akarna valamit, fontosat, megszívlelendőt. Nézek utána és hiába vagyok kemény legény, aki könnyűszerrel elvisz a vállán egy kövér kost, sírok... Jakubík történetének végét csak hallomásból ismerem, a faluban mindenki tudja és szívesen elmondja ezt a szomorú, mégis nagyszerű történetet. A hegyek közt megbújó faluba vitték, ahol akkoriban egy különleges feladatokkal megbízott SS-ezredet összpontosítottak, büntető ezrednek hívták és az volt a feladata, hogy felszámolja a partizánok támaszpontjait. Jakubík a kocsmában hevert a földön, vértócsában, amely átlőtt lábából gyűlt alatta. Ügyet se vetettek rá délig, amikor végre megérkezett az ezredparancsnok helyettese, és egy őrnagy. Hetykén bement a szobába, tányérsapkáját és kesztyűjét az asztalra dobta és jókedvűen megdörzsölte a kezét. Odalépett Jakubíkhoz és lovaglópálcájával undorodva megbökte rongyos, maszatos ködmönét. — Élsz még, öreg ? — kérdezte németül. Jakubík meg se moccant. A helyiség megtelt emberekkel. SS-ek jöttek, tisztek meg közlegények, megérkezett a tolmács is, egy szemüveges, sovány férfi, aki szüntelenül remegett és riadt pillantásokat vetett erre-arra. Megindult a kihallgatás. Jakubíkot egy székre ültették. Az őrnagy parancsára az egyik SS-legény feltámasztotta a fejét, amely a vérveszteség okozta gyöngeségtől állandóan vissza-visszabiccent a mellére. Az első kérdésnél Jakubík kinyitotta szemét, értetlenül, bárgyúan nézett körül a kocsmában. A tolmács megismételte a kérdést. — Hol vannak a partizánok? Jakubík mulyán mosolygott, ujját a füléhez, majd a szájához emelte és erőlködve, mint azt valamikor a süketnéma községi csordástól látta, kibökte: — Ommm... — Mit mondott? — kérdezte az őrnagy. A tolmács vállát vonogatta és ijedten pislogott a tisztekre. Jakubík fölé hajolt és harmadszor is föltette a kérdést. Jakubík, csakúgy, mint előbb, újból a fülére, nyelvére mutatott, és nagy nehezen kinyögte: — Ommm ... Most már az őrnagy germán agyában is kigyúlt a megértés szikrája. — Ah úgy — jegyezte meg —, süketnéma? Nem tud beszélni az öreg? Willi! Az ajtó felől egy nehéz léptű, zömök SS-legény közeledett. A másik, aki Jakubík fejét tartotta, hajánál fogva keményen hátrarántotta. Willi megfontoltan, kényelmesen ütésre lendítette a kezét. Estig háromszor locsolták fel Jakubíkot. Willi már belefáradt a kihallgatásba. Az őrnagy idegesen ütögette lovaglóvesszejével a söntés pléhburkolatát. A nyúlszemű, riadt tolmács századszor, ezredszer tette már fel a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík foghíjas, tépett szájjal nyögte a választ: — Ommm... A sötétség már rátelepedett a falura, de Jakubíkkal még mindig nem jutottak semmire. Az őrnagy ekmnt, visszajött, ismét kiment. Idegesen veregette pálcikájával tükörfényes csizmáit. Már-már nyelvére kívánkozott a megszokott sző: „liquidiren“. De mindig visszaszívta, mert szüksége volt Jakubíkra, ő az első partizán, aki a kezükre került, mindenáron szóra kell bírni. Hajnali három órakor az őrnagy riadót rendelt el. Egy zászlóalj hangtalanul körülkerítette a falut. A házak között szerteszéledtek a járőrök és négy óra tájt csattantak a puskatusok az ajtókon, a kiskapukon, az ablakrámákon. Az éjszakában szavak harsantak, ismert, félelmet gerjesztő szavak, eljutottak minden kuckóba, vészes pókhálóként fonták be a falut: — Los, los...! Az öreg Rancsokné meg se döbbent a veszett zörgés hallatára. Mindén pillanatban várta a fasiszták látogatását azóta, hogy meglakták a falut. Ahhoz meg már rég hozzászokott, hogy fegyveres ellenség törjön be a házába: a férje kommunista volt. Felkelt, meztelen lába csattogott az agyagpadlón, ahogy besietett a kamrába, ahol Johanka lánya aludt, szíve alatt ötödik gyermekével. Johankát már ébren találta, felserkentette az egyre hangosodó dübörgés. Az öregasszony felsóhajtott: — Készülj, lányom! A pitvarajtó megroppant. A konyhában alvó gyerekek is felébredtek. Az öregasszony kiment a pitvarba, félretolta a reteszt. — Jövök már, jövök — mondta engesztelőn, mintha odakint türelmetlen gyerek zörgetne, nem pedig csordányi elvetemült gyilkos. Olyan vadul rontottak be, hogy az ajtó nekicsapódott a padláslépcsőnek Recsegtek a felfeszített szekrények. A szuronnyal felhasított dunyhákból fehéren szállt ki a toll. Az öregasszony úgy állt a gyerekek meg Johanka előtt, akárha testével akarná védelmezni őket. Szemre nyugodt volt és tisztességtudó, de szíve megtelt félelemmel és gyűlölettel. Menynyit törődtem ezzel a tollal, gondolta magában, egész életemen keresztül kuporgattam, megőriztem minden szálat, minden bolyhot, gondoztam, most meg ... — Los, los ...! A gyerekek nagyanyjuk szoknyája mögé bújtak Kapaszkodtak belé, rimánkodtak, a világért el nem eresztették volna. De az öregasszony magára erőszakolt nyugalommal a lányát fogta kézen, vezette maga mellett, testével védte a fasiszták puskatusától. — Los, los ...! Az elhagyott házak ablakaiból fény villant. Az SS-legények veszett vérebekként rohantak fel-alá, lökdösték, szidalmazták, gúnyolták az embereket. A falusiak összebújtak, kézen fogva tartották egymást; még az osztályos szomszédok, is, akik tíz éve pörösködtek egy meddő szilvafa miatt, édestestvérként borultak öszsze. A templom körül a falu terére vezették őket, a kocsma elé. Az öregasszonyok processziós zsoltárokat énekeltek. Rancsokné nem énekelt, kézen fogva vezette a lányát, másik kezével domború hasát simogatta és most, hogy nem néztek rá már azok a rémítő katonák erőt vett rajta a félelem. — Csak benned ne tegyenek kárt — suttogta — meg annak az ártatlanságnak a szíved alatt. Johanka, aki maga is csupa ijedség volt, nem magáért, de a gyerekekért, hisz érezte magzatának minden szívedobbanását, igyekezett nyugtatni az édesanyját: — Ők is csak emberek, mama. Hogy is tehetnék... De mihelyt maga elé képzelte őket, hideg futott végig a testén, szorosabban anyjához simult és érezte, mennyire tehetetlen. A férjére gondolt, ha ő itt volna, mitől se félne, az embere erős volt, talán a világon a legerősebb, sohase fél senkitől. De a férje már rég elment apjával együtt a hegyekbe. Virradt a hajnal, szomorkásán, szennyesen, úgy telepedett rá a fa1959. augusztus 29. lura, akár a zavaros vizű áradat. Nyílott a kocsma ajtaja. A táguló nyílásban Willi jelent meg, álmatlan, dagadt szemmel Az SS-legények sorfala közt a falusiak egyenként indultak meg az ajtó felé és eltűntek as épület belsejében. Az ajtónyílással szemben helyezték el Jakubíkot, a szék támlájához kötözték, arcáról lemosták a rászáradt fekete vért, hogy az emberek könnyebben ráismerjenek. Az őrnagy a konyhaajtó mellett foglalt helyet, egy sötét kuckóban és meredt szemmel figyelte a belépőket. Az embereket a tér felőli ajtón eresztették be a helyiségbe és egy másik ajtón távoztak. A küszöbön megtorpantak, mintha odaszögelték volna a lábukat, nézték Jakubíkot, ráismertek meg nem is, annyira kivetkőztette a kínzás emberi formájából. Jakubík véraláfutásos szeme elsiklott az emberek feje fölött, mintha odaszögezték volna a pillantását. Csak akkor rándult meg az arca, amikor a felesége lépett be az ajtón. Tekintete is lejjebb ereszkedett, egy pillanatra megpihent az asszonyán meg a lányán, de valójában csak egy pillanatra. Rancsókné lehajtott fejjel lépett be a helyiségbe és csak akkor emelte fel tekintetét, amikor meghallotta Johanka kétségbeesett sóhajtását és érezte kezében lánya kezének ijedt rándulását. Felpillantott és maga előtt látta a férjét. Jakab, drága Jakabom, mit tettek veled! sajdult lelkében a fájdalom, megremegett ráncos ajka. Mintha testében valami elszabadult volna és mázsás súllyal húzta le a földre. Jakab, drága Jakabom, negyven évet éltünk együtt, hát nem ismersz rám ? Jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, gyerekeket neveltünk, viaskodtunk, küszködtünk a szegénységgel. De jó volt veled élni. Jakab, még szegényen, küszködve is... Miért nem nézel rám, lelkem uram? De Jakubík mereven nézi azt a képzeletbeli pontot az ajtófélfa fölött. Az asszony megérti. — Hisz negyven év alatt csak megtudta, hogy értsen férje minden mozdulatából, még mozdulatlanságából is, Jakab nem láthatja őt és ő sem láthatja a férjét. Indul kifelé. A sötét kuckóban, az ajtó mellett nyikordul a szék. Az őrnagy, aki már kis híján felugrott, zökken vissza rá. Tévedett, ez az öregasszony sem ismert rá. Sokan bámultak ilyen mereven a székhez kötözött emberre, de nem ismerte fel egy sem. Délelőtt tíz órakor végeszakadt a furcsa körmenetnek. Jakubíkot egy ember sem Ismerte meg. Az őrnagy felkelt a székről, odament Jakubíkhoz, megnézte erről, arról, mintha még egyszer meg akarna győződni valamiről. Aztán kedvetlenül kiadta a parancsot: — Liquidiren í Jakubíkot kivezették a térre és odakötözték a középső hársfához. Az egész népséget a térre terelték, a katonák sorfalat álltak a házak mentén, Jakubík előtt hat lövész helyezkedett el, súlyba tett puskával. Egy fiatal hadnagy szájából parancsszó harsant. A hat lövész vállához kapja a puskás, vízszintesen tartja, céloz. Az öreg Rancsokné most már nem állta, élesen felsikoltott, felzokogott. Az őrnagy, aki egy pádon állva figyelte a tömeget, kezével intett a hadnagynak: megállj! Ki volt az? Ki sikoltott? Keresi a tömegben, de már nem találja. Valamennyi asszony testét rázza a zokogás. Az öregemberek Is le7 hajtják fejüket. Hiába kutatja az őrnagy, kinek a szivén ütött sebet a fájdalom, ki siratta az elítéltet, mindenki a maga hallottját siratja benne. Az őrnagy még egyszer odafordul Jakubíkhoz. A tolmács még egyszer lefordítja a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík csak néz a puskák fekete torkába, oda se pillant az őrnagy és a tolmács felé. Bármennyire is szájára kívánkoznak a szavak, hogy megjósolja ezeknek az embertelen embereknek közeli pusztulását és megvigasztalja a sírókat. De hallgat, mert Jakubík sohasem kontárkodta el a munkáját, ahogy megkezdte, úgy be is fejezte, nem vallott szégyent vele. Egy szót se szólt. És hallgatása több mint minden beszéd, amit most itt elmondhatna. Hallgat és keményen pillant a puskák öblébe. 6_
