Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)

1959-08-29 / 69. szám

1959. augusztus 29. yíraÍHid Földműves 3 Telgárii hősök Tizenöt év után — Ugyan, ugyan, hát berepült a jómadár a kalitkába — mondta gú­­nyoros hangon a handlovai hollók parancsnoka és élvezettel de egyben fenyegetően simogatta gumibotját. — Ha elég okosak leszünk gazd­­uram — s közelebb lépve az öreghez, orra alá tartotta a gumibotot — akkor ezzel meg sem tapogatjuk a bátyó oldalát. Kezét hátamögött összekulcsolta, s lassan himbálódzni kezdett szét­terpeszkedett lábán. — Hol vannak a partizánok? — kérdezte csikraszükült szemmel. Nagyapám hallgatott. Kis szünet után a gumibot hirtelen lendülettel az öreghez vágódott, és mély sebet hasított a már fonnyadt arcon. Nagyapám még csak fel sem jajdult, csupán széles vászoning új­­jába törülgette az előbuggyanó vért. — Nyissa ki a pofáját, az istenit a vén fejének, mert mindjárt kigyúrom a belét ezzel a glancos csizmával. — ordította a parancsnok éktelen düh­vei. Az öreg azonban továbbra is ma­kacsul hallgatott. Ami ezek után következett, azt nem is lehet elmondani. Hárman es­tek neki. Ahol érték, ott ütötték, rúgták, meggyújtották szakállát, egy­szóval borzalmasan kínozták. Ez az egész kihallgatás nyitott ablak mel­lett játszódott le. Megyek a partizánokért — villant át az agyamon — s nekiiramodtam a hegyeknek. Bármennyire is siettünk — elkéstünk. A falu szélén már várt bennünket öcsém, s kisírt szeméből mindent kiolvastam. — Ezért fizetünk? — mondta ke­mény hangon Kremmer elvtárs, sza­vát valóra váltva az éj folyamán el­fogtuk a gyilkosokat. így lett belőlem partizán. * * * Ebben az időtájban már hatalmas méreteket öltött a partizánmozgalom Szlovákia-szerte. A Tiso-féle fasiszta kormány felismerve a súlyos helyze­tet, segítségért fordult Hitlerhez. Az SS-katonaság rohamosan összpontosí­totta erőit a határ mentén. Négy hadosztály állt készenlétben a táma­dásra. De a partizánok tábora is nap­ról napra százakkal növekedett. Ez a kétoldali megmozdulás feszült helyzetet teremtett. Augusztus 25-én megtört a jég. A partizánok megszállták Túróc­­szentmártont, s e harci kürtszó után csaknem három napon belül kezünkön volt Ruzomberok, Liptovsky Mikulás, egyszóval az egész vasútvonal Presov, Cadca és Vrútkytől Zvolenig, Loson­cig. A mi osztagunkat Zvolenba vezé­nyelte a Kievben székelő főparancs­nokság. Ebben a kisvárosban nagy öröm ért engem. A hatalmas ember­áradatban találkoztam négy év után apámmal, akit 1940-ben a nagy hand­lovai bányász-sztrájk elnyomásakor tartóztattak le. — Kitörtünk az illavai fegyház vasrácsai mögül — mondta büszkén, s katonásan kivágta magát. Össze­ölelkeztünk. íme egy ember •*. gon­A zvoleni partizánok emlékműve tak a könnyeim. Itt, ezen a téren azonban senki sem röstellte az ilyen ellágyulást. Ez a nap volt a felkelés kitörésének előestéje. * * * Mennydörgő robajjal teli napok kö­vetkeztek a baljósán néma éjszakák után. Iván Volosin parancsnoksága alatt a „Tri duby“-i repülőteret véd­­tük. Ide szállítottak a Szovjetunióból különböző katonai felszerelést, lő­szert, gyógyszert, sőt szovjet parti­zánokat is, közöttük Jegorov elvtár­sat, a híres partizánparancsnokot. Ebben az időben már nyolc német hadosztállyal vették fel a harcot Szlovákia partizánjai. Huszonhét nemzet fia küzdött itt Európa hóhér­jai ellen. így a Szlovák Nemzeti Felkelés a nemzetközi fasisztaellenes mozgalom szimbólumává emelkedett. Mi is, a repülőtér védelmezése mellett, különböző akciókat végez­tünk. Vonatkisiklasztások, vagy a fasiszták raktárának megsemmisítése szinte napirenden volt. Az egyik este azzal bízott meg pa­rancsnokom, hogy hat társammal együtt robbantsuk fel a Garam egyik hídját, mert ezen akarnak a követ­kező nap délutánján keresztülmenni a német alakulatok. A hat férfi kö­zött ott volt apám is. Én persze job­ban szerettem volna, ha ottmarad a táborban, ő viszont mindig önként oda jelentkezett, ahova engem küld­tek. így hát heten elindultunk a kö­rülbelül tizenhárom kilométerre eső hídhoz. Hűvös éjszaka volt. Az egész táj mély csendbe burkolózott. Jóskát, ezt a Léva-környéki magyar fiút elő­­reküldtem terepszemlére, s mi olyan százméteres távolságban, két ellen­tétes irányban a hídtól, beástuk a gépfegyvereket az esetleges fedezés­re számítva. A felderítő egy órán belül vissza­érkezett és jelentette, hogy csend van az egész vonalon. Ketten-ketten ottmaradtak a gépfegyverek mellett, s mi hárman: apám, Jóska meg én a szükséges lőszerrel megközelítettük a hidat. Minden símán ment, hiszen nemegyszer robbantottunk a bányá­ban apámmal. Pirkadásra el is ké­szültünk, márcsak a gyújtózsinórt nevüket a szlovák nép történelmének lapjaiba. ILYENEK VOLTAK 1944-BEN IS A Felkelésben vállvetve harcoltak együtt a szovjet partizánokkal, véd­ték falvaikat a fasiszták ellen. Alexej Osmolov, a szovjet partizánegységek szlovákiai parancsnoka így ír róluk: „Az egész falu felkelt. Nemcsak par­tizánok, de munkások és favágók *s fegyvert fogtak a falu védelmére. Telgártba 1944. szeptember 3-án törtek be a németek. A falu lakossága merészen szembeszállt velük, a harc­ban nagy segítséget nyújtottak a „Jánosík“ partizánalakulat tagjai. Szeptember 5-én sikerült egy rövid időre kizavarni a németeket, de kis idő múlva újra elfoglalták a fa.lut, s most már hosszabb megszállás alatt tartották. Ezek az állandó harcok rendkívüli, károkat okoztak, sok házat rombadöntöttek. A harcokban sokan elpusztultak vagy a nehéz életkörül­mények között később múltak ki. Aki ma Telgártba látogat, már sem­mi nyomát sem leli e nehéz időknek. Telgárt elpusztult, de helyén új falu épült - ávermovo —az új élet, — a boldogság és a jólét faluja. Sluka J. kell, hogy visszatérjen, kit olyan régen vár, ki elment harcolni a zúgó erdőbe, s mikor ö hetedik hónapjában volt már, kit elnémított ejgy golyó örökre. Szombaton este vacsorához terít. A vonat is befut nagyokat köhintve. Itt lenne a helye. Kihűl az étel mind. Nincs ki megérintse ... MIKULÁS KASARDA Mennyi golyó egy kommunistára. Ettől a gondolattól mosoly derül az arcán és le sem hervadt már róla, mert ez volt az utolsó gondolata... Éjszaka van. A hársfák lombja közt enyhe déli szellő motoz, a virágok Illatát szerte viszi az egész faluban, az egész vidéken, az egész hazában. volna kézrekeríteni, de Kopalt figyel­meztette a párt, hogy veszélyben van. így időben biztonságba helyez­kedett. Harcolt a végső győzelemig. Bosszút állt elesett társaiért, 57 fa­lubeli ismerőséért, akit a szlovák és német fasiszták állati kegyetlenség­gel halálra kínoztak. Andrezál András a partizánok zvoleni találkozóján mesélte el élményeit. — Nagyapám halála vitt a partizá­nok közé ... kezdte el történetét ez a Jánosík-típusú óriás. Július utolsó napján két Hlinka­­gárdista jelent meg nagyapám ju­hász-tanyáján. — Ütött az órája, vén gazember — mondta a sasorrú — nem fog többé a partizánokkal cimborálni... — Gyerünk! — üvöltötte a másik és durván hátbavágta a hetven éves juhászgazdát. Nagyapám megtánto­­rodott, ám visszanyerte egyensúlyát, megvető pillantással mérte végig a két pribéket. Magára terítette zsír­foltos bekecsét és méltóságteljesen lépett ki a faházból. Még most is látom, amint néhány lépés után visszafordult és lágy te­kintetével végigsímogatta az egész tanyát, majd szeme rajtunk akadt, s búcsúzóul kopott kucsmájához emelte csontos jobbját. Ez a jelenet nem tartott tovább egy másodpercnél, mert a következő pillanatban már felemelt fővel lépdelt a két hóhér előtt a parancsnokság felé. doltam magamban — akit négy éven keresztül nem tudtak megtörni, aki­nek csak a súlyos idők véste baráz­dák az arcán, tanúskodnak a borzal­mas napokról, ismét lelkesen áll a küzdők soraiban. — Ha lehet, maradjunk együtt, fiam — mondta, átkarolta vállam, mint serdülő koromban és magához szorított. Boldogan mentem oldalán. Amikor a vén zólyomi vár tövéhez értünk, megszólalt az egyik ház abla­kában a rádió: „Figyelem, figyelem! Itt a szabad Banská Bystrica-i leadó beszél...“ Nagyot dobbant a szívünk. Valaki szavalni kezdte a „Mór ho“-t. Mintha elvágták volna a zajt, néma csend borult a nagy térre. Vigyázzban áll­tak az emberek és szinte áhítatosan hallgatták a bemondó szavait. A köl­temény befejeztével, hatalmas erővel felcsendült a „Kde domov múj .. Hogy mit éreztem, abban a pillanat­ban, azt szavakba foglalni nem lehet. Ennyi sötét év után először hallottam kinn az utcán hazám himnuszát. Mi tagadás, férfiember létemre potyog­Gyönyörű táj terül el a Garam felső folyásánál, — fenyveserdők, rétek, — festői környezet ez. A népek is ilyen sokrétűek erre; bátrak, erősek és ön­feláldozók. Sumiac, Telgárt és Cervená Skala lakosai sok nehéz pillanatot éltek át, melynek során aranybetűvel írták be Partiz^ emlék Svermovon Szombaton a padlót tisztára felmossa, vázákat rendezget, bennük virág virul. Várja szeretettjét hosszú hetek óta fáradhatatlanul. Hányszor ment már ki, még mindig remélve, szombat-esténként a kis állomásra! A szomjas ajaknak csak víz kell s feléled, szíve nagy szomjának más kell oltására: Ján Kopal, (jobbra) az egykori partizán, Viktor Éliás szövetkezeti elnökkel beszélget S az illattal szerte viszi mindenfelé a te nagy szívedet is, Jakubík. Jó éjszakát, kenyeres pajtásom. Megyek az unokádhoz: mesélni fogok nekik terólad. Tizenöt évvel ezelőtt Vel'ké Uher­­céről 40 férfi és 20 asszony indult a hegyekbe, hogy felvegye a harcot a gyűlölt leigázókkal. Velük ment Ján Kopal is. Otthon nem volt és nem is lehetett volna maradása, mert ül­dözőbe vette a Gestapo és az USB Tudomást szereztek róla, hogy „ve­szélyes elem“, kommunista. Szerették Veiké Uherce központjában emlék­mű áll, rajta azok nevei, akik az új kor hajnalán, a mi szabad életünkért haltak hősi halált. Nem volt hiábavaló a sok áldozat, elértük, amiért harcol­tunk — mondja most Ján Kopal, a helyi pártszervezet elnöke. A falu a háború befejezése óta újjáépült. 70 új családi ház került tető alá. A szövetkezet három új sertéshizlaldát épített és nemsokára befejezik a baromfitelepet is. Az egykori úri kaszinó művelődési ott­hon lett. Az új iskolaévben gyönyörű modern iskolába járhatnak majd a tanulók. Érik Ján Kopal és a többi kommu­nista harcának, munkájának gyümöl­cse. ' Ladislav Kuchta »Mop ho!« ''liniMIlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllilltll.liimillllllilllilllii! Illl!lllll!!lllllll'l!!l!ll' kellett kihúzni, amikor géppuska ropogás hasította meg az erdei né­maságot. — Siessünk, fiam, a hidat fel kell robbantani — suttogta apám, s be­gyújtotta a zsinórt. Abban a pilla­natban ismét megszólalt a géppuska, s fejünk felett süvített el másodper­cenként a halál. — Vissza! — vezényeltem. Eközben gépfegyvereink már fel­vették a harcot, öt méter távolságú háromszögben kúsztunk előre. Az idegráző ropogás közben hörgés ütötte meg fülem. Visszanézek, s lá­tom, amint apám feje lebukik a zöld fűbe. — Apám! — kiáltottam, de ő moz­­rulatlanul feküdt tovább. Hozzácsúsz­tam, hányát fektettem, éreztem, amint egész teste megvonaglott, ki­nyílt a szája, mintha szólni akarna, de már nem jött hang a torkán. — Apám! — kiáltottam ismét, két­ségbeesetten ráztam, de hasztalan. Zokogva borultam véráztatta mellére. Meghalt, meghalt — lüktetett ben­nem szívszaggatóan. Ezernyi gondo­lat cikkázott át agyamon: „Mit mon­dok majd anyámnak? Nagyapám is, ő is. „Megbosszulom őket!“ Ekkor egy földrengetö robbanás következett, kőzápor repült az ég felé és lassan, lustán ereszkedett alá, mint valami tűzijátékban. Óriási fájdalom hasí­tott a lábamba, éreztem, hogy elönt a forróság. „Az apám... a híd ...“ minden elsötétült a szemem előtt. * * * Repülőgép berregése zúgott ólom­nehéz fejemben. „Hol vagyok?“ pró­báltam összeszedni gondolataim. Las­san kinyitottam szemem és Vaszil, a szovjet pilóta hátát láttam magam előtt. — Nu, sto továris? — mondta mo­solyogva. Vissza szerettem volna mo­solyogni, de nem bírtam. Bódító fáj­dalomban sajgott az egész testem. — Szicsasz búgyem u nász, i vszjo búgyet charaso — hallottam még és ismét elvesztettem az eszméletemet. A kievi „Balsój" kórházban végez­ték el rajtam a műtétet, két hétig élet és halál között viaskodtam. Itt ismertem meg Nágyát, az önfel­áldozó ápolónőt. Napjában többször hozott gyógyszert vagy átkötözte se­beim. Mindig mosolygott, de bánatos szeméből olvastam a borzalmas évek fájdalmát, s azokat a megpróbáltatá­sokat, amin a szovjet embernek ke­resztül kellett mennie. Volt valami a hangjában, amitől kellemes izgalom áradt szét az ember vérében és gyorsabban kezdett dol­gozni a szív. Beleszerettem. Apró jelek azt mutatták, hogy én sem va­gyok számára közömbös. Lábadozó­félben voltam, amikor megkértem kezét. Beleegyezett, s megtartottuk a katonai esküvőt. Október elején jelentkeztem a Csehszlovák Katonai Parancsnoksá­gon. Nágyát elengedték a kórházból. Egyenruhát kaptunk és kivezényeltek a frontra. Az I. Ukrajnai Hadsereggel és a II. Csehszlovák Dandárral résztvettem a duklai harcokban. Duklánál kellett volna a két kelet­szlovákiai hadosztálynak hátbatá­­madni a fasisztákat és egyesülni a szovjet csapatokkal Ez azonban a hadosztály vezető tisztjeinek árulása miatt nem történt meg. Ezáltal a németek nagy haderőket vontak össze, megkezdték a támadást a felszabadított területek ellen, ok­tóber 28-án elfoglalták Banská Byst­­ricát. A fasizmus gyilkoló dühe nem ismert határt, halomra ölték a fel­kelőket, és hozzátartozóikat. Jellemző volt az ájtatos papi köztársasági el­nökre, hogy e barbár vérengzőket az ünnepi mise után sajátkezűleg tün­tette ki. A partizánok harca azonban tovább folyt a hegyekben. Tömérdek kárt okoztak a fasiszta hadigépezeten. Megtámadták a német katonai szállít­mányokat, megszakították az össze­köttetéseiket, sok helyen megakadá­lyozták a németeket abban, hogy az üzemeket megsemmisítsék és értékes hírszerzőszolgálatot végeztek a szov­jet hadsereg számára. A véres duklai csata után, amely harmincezer embert tépett ki so­rainkból, végtére átléptük Csehszlo­vákia határát. — Itthon vagyunk, gyerekek — ujjongtunk valamennyien. A duklai harcok után rohamosan nyomultunk előre. Nágyával együtt egészen Prágáig, azaz a háború utolsó napjáig harcoltunk. — Remélem, hogy az én kis Bori­szom és Kátyám — fejezte be törté­netét Andrezál András — már az ilyen sötét éveket csak elbeszélések­ből fogják ismerni. B. Sole Gita 'Dákjű- mÁQ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents