Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)

1959-05-09 / 36-37. szám

10

y/ralHtd

Földműves

1959. május 9.

Vörös fényben pompázott az »arany Prága«

Április utolsó napján dúsan szitált az eső Prágában. Tondó bácsi mint minden nap, ma is kora reggel sietett a gyárba. A túlzsúfolt villamoson egyszer csak egy mondat ütötte meg a fülét.

— Berlin elesett... — suttogta

valaki a háta mögött.

— Nemsokára rajtunk a sor!...

S a szorongó utasok szokott mogorvasága pillanatok alatt elpárolgott, rejtett mosoly bújkált valamennyi száj szögletében.

A villamos hirtelen lefékezett. Az utasok a nagy lökéstől egymásnak vágódtak, de mire valaki csak megszólalhatott volna, a villamos lépcsőjére egy ziláltképű fiatalember ugrott fel. A kocsi nyomban teljes sebességgel tovább indult.

Az emberek azonnal megértették miről van szó, amikor a sínpár közelében egy revolveres Gestapó-legényt láttak fenyegetően hadonászni a száguldó villamos után. A túl zsúfoltság ellenére utat engedtek a menekültnek a villamos belsejébe.

— Ezt tűrtük hat éven keresztül, de már nem sokáig ...

— vetette oda valaki bíztatóan a fiatalember felé.

— Már meg vannak számlálva a bestiák órái! — szólalt meg az ülhangon.

S az emberek arca egyszeriben tükrözte a keserves hat év nyomorát, amely porig alázott egy népet, amely a méltóságába gázolt egy nemzetnek. Hat éven keresztül tiporták szöges csizmákkal a halálfejes hóhérok Európa sok-sok országát, köztük a szétvert Csehszlovákiát is. A prágai Pankrácon és a Petschek-palotában elkövetett kínzások és gaztettek, Lidice és a sok koncentrációs tábor néhány milliós áldozata megtorlást követelt.

A villamos csak válami hatodik megállónál állt meg. Senki sem morgóit, hiszen emberéletet mentettek meg. Tondó bácsi is lefelé igyekezett, de amint lelépett a lépcsőről megdöbbentő kép tárul a szeme elé. A szemben levő üzlet kirakata előtt a fiatal kiszolgálólány egy széken állva buzgón kapargatja le a német feliratot. A járókelők meglepetten állnak és figyelik a vígan fütyürésző lányt. Mire a mellette levű üzlet ajtaján keresztül óriási lendülettel vágódik Hitler arcképe a kövezetre és ezer darabra törik. Ezzel azonban a boltos legény nem elégedett meg, hanem kijött az ajtón és lassú, de határozott mozdulatokkal kezdte taposni a szörnyeteg ábrázatát.

— No ne bámuljanak, hanem rajta ... van még elég kép és felirat...

Ez a tevékenység futótűzként terjedt el a városban és nemsokára egész Prága székeken, sámlikon és létrákon állt: kapargatták, a földre hajították a gyalázatos idegen nyelvű cégtáblákat. A város valóban olyan volt, mintha nagytakarítást végeznének rajta, mintha tapadó kosztól kívánna megszabadulni. Persze a városi hangszóró fontoskodó hangon harsogta, hogy a rendőrigazgatóság megtiltja és megbünteti azokat, akik a német feliratok eltávolítására törekszenek. Hiába való volt a rikácsolás, mert másnap már nagyítóval sem talált volna senki egy német feliratot, esetleg a Vltavában úszó cégtáblákon.

így tehát május első napjaiban a levegőben a háború befejezésének boldog reménysége illatozott. A prágai leadó egyik óráról a másikra beszüntette a német adást, és a függetlenségi indulót sugározta. Ez szinte mozgósításként hatott. A rejtekhelyekről előkerültek a csehszlovák zászlók, a háromszínű szalagok és a lakosok feldíszítették a házakat.

Egyszer csak mintha valami elromlott volna a készülékben, recsegtek, ropogtak, majd egy kemény, de sürgető hang szólalt meg: — „Hívjuk a cseh hazafiakat — segítsetek. Hívunk minden cseh fegyveres állományú embert! Jöjjetek gyorsan a stúdióhoz, gyilkolnak minket a nácik. A Balbinutcai bejárat szabad!“

Volt aki fegyverrel, volt aki puszta kézzel, de százával siettek az emberek a rádió segítségére. A Vencelteret a Hitler Jugend és a német katonák állták el. Innen nem lehetett a rádiót megközelíteni. De hátulról, a múzeum fölött még szabad volt az út. A német gépfegyver tüzelni kezdett a segítőkre. Az emberek behúzódtak a házakba. Egyszerre egy csapat felfegyverzett férfi egymás nyomába lépve berohant a leadó melletti magas épületbe, majd a háztetőn keresztül hatoltak be a rádió házába. Lövöldözés hallatszott ki a házból, ezt rövid, néma csend váltotta fel.

Az emberek feszülten figyeltek. Majd diadalmas hangon ismét megszólalt a függetlenségi induló.

Ugyanakkor, amíg a rádióért folyt a küzdelem, a gyárakban a munkások is felvették a harcot a fasiszták ellen. A Walter-művekkel szemben, ahol Tondó bácsi is dolgozott, a holtvágányon várakozó német páncélvonatért folyt a harc. A németek már régóta bizalmatlankodtak e gyárral szemben, mert 1944-ben sztrájkba léptek a munkások, amiért tíz társukat Mauthausenba hurcolták. S azóta is napirenden voltak a szabotálások.

Tohdő bácsi, a napokban alakult forradalmi üzemi bizottság elnöke, nem késlekedett, kiadta a parancsot:

— Mindenáron le kell fegyverezni az őröket! - Két órán keresztül tartó harc után már a cseh munkások hatalmában volt a páncélvonat, igaz, három bajtársuk élete árán.

S így folyt ez mindenütt. Az egyik jó hír a másikat követte „Már a főposta is a miénk. A pankráci foglyok szabadok. A németeknek nem sikerült a levegőbe röpíteni a hidakat. A gyári munkásság megvédi a gyárakat, a vasutasok a pályaudvarokat.“ Prága ereiben a forradalom vére keringett, a Vltava két partján elterülő város biztos kézzel huszita erődítéseket — barikádokat — épített. Az első barikádot — a JeneCek-müvek előtt a munkások kezdték emelni, amikor hordókat gördítettek ki a gyárból, hogy eltorlaszolják az utat a budéjovicei országúton menekülő németek előtt. Az első barikád után jött a többi. Kocsikat, villamosokat fordítottak fel, öreg vasat, kazánokat, kádakat, iskolapadokat halmoztak, a gazdaszszonyok lehordták ócska kályháikat.

A barikádok nemcsak a német harckocsik előrenyomulását akadályozták meg, hanem óriási erkölcsi hatásuk volt. Férfiak, asszonyok, öregek, fiatalok építették őket. Mindenki harcolt. Csak az egypár köpönyegforgató húzódott meg patkányként a pincékben. A prágaiakban ez a harci tudat óriási erőt jelentett, ha nem volt fegyver, akkor fejszével mentek neki az SS-katonáknak.

A németek tomboltak. Bombázni kezdték a Vencel-teret. Visszafoglalták a hiberni pályaudvart, az Öváros főterét, egynéhány kaszárnyát. Prága nagy veszélyben volt. Öt német páncélos hadosztályt vontak össze Prága ellen és nagy részt körülzárták a várost.

Az amerikaiak már ott voltak néhány napja Pilzenben, tudták, hogy Prága veszélyben van, és mégsem jöttek segítségére.

— Ök már a győzelemre isznak áldomást egy macskaugrásra tőlünk, s mi meg itt elveszünk. . — zúgoló dott a felkelő'Yiép. Az emberek többsége már csak a szovjet hadseregben bízott, amely azonban sokkal távolabb volt.

Halálsápadt égbolt derengett Prága fölött. A prágaiak mindenre elszánva, harcrakészen álltak a barikádok mö

gött. A nyomasztó csendben harckocsik dübörgése hallatszott messziről, szinte beleremegtek a barikádok.

— Schörner harckocsiai jönnek — suttogta egy rekedt hang.

Az acélföldrengés egyre közeledett. A feszült pillanatokban egy jelszó kovácsolta eggyé az embereket: „Csak a holttestünkön át adjuk Prágát!“

A kladnói országút kanyarulatában mintegy mozgó emlékoszlop, katonák közeledtek. Az élen vörös zászló lengedezett.

— Itt vannak! Éljen! Szedjük szét a barikádokat, csináljunk utat! — hangzott mindenfelől.

A Vörös Hadsereg gyorsan közeledett. A katonák napbarnított arcukat a lőpor füstje borította. Mosolyogtak, s tekintetükből hiányzott a dölyfös nácik „Übermensch“ kifejezése, sapkájukon nem a halálfejet, hanem a hajnalcsillagot viselték.

Az egyik fiatal szovjet tiszt a viharos üdvözlés közben zavarát leplezve mosolyogva mondta: —

— Egészen Berlin alól siettünk ide ...

S ezekben a pillanatokban senki sem gondolt arra, hány vörös katona esett

*-«f

c-—v

el Prágáért a háború végének előestéjén.

1945-ben harckocsin érkezett Prágába a tavasz, s amerre járt, ott bimbók és örömkönnyek fakadtak a nyomában. Aki csak járni tudott,

ronant a reiszaDaaitoK uavoziesere, orgonacsokrokkal kedveskedtek a harcosoknak. S így hat év után, halálos vonaglásaibó! feltámadt, s vörös fényben pompázott az „arany Prága“.

B. SOLC GITA

r r

JÓKAI MÓR, a nagy mesemondó

55 évvel ezelőtt, 1904 májusában halt meg. Elfáradt, s elment megpihenni. Itthagyta maga helyett könyveit, hogy azok meséljenek tovább, hogy ne vegye észre senki. az ö eltávozását.

Ez az oka annak, hogy Jókai itt él ma is közöttünk, hogy könyvei — habár régi időkről szólanak, nem veszítenek időszerűségükből, kedvelt olvasmányai ma üs fiataloknak — öregeknek egyaránt. Hiszen ha végignézzük a könyvtárak nyilvántartásait, láthatjuk: az emberek egymás kezéből veszik ki Jókai műveit. Mi az oka ennek? Miben rejlik Jókai népszerűsége?

Elsősorban is ott kell keresnünk az okot. ahonnan Jókai kiindult: az eszményi jóság, szépség, tökéletesség és az elvetendő rossz, a gonoszság ábrázolásában. Mert ez az, ami elsősorban vonzza az egyszerű embereket; hogy romantikusan ábrázolt nagyszerű, minden hibától mentes hősöket és gonosz, elvetemült embereket rajzol meg műveiben, s mint a mesében, ő is győzelemre juttatja a csodálatos, írói ecsettel megörökített eszményi Igaz embert, s elbuktatja a Rosszat. Fantáziája százszámra termi a szebbnél szebb történetet, hogy mindenki megtalálhassa bennük álmai alakját, eszményképét. A romantika írója, a mesemondás művésze volt Jókai, de könyveiben helyet kapott a kisemmizett jobbágyember alakja éppúgy, mint a jövő álomképe, a mát is megálmodta, de megírta a szabadságharc regényét is, a kapitalizmus fejlődését a romantika eszközeivel bár, de a tőle telhető erővel ábrázolta.

Az ő művészete nem veszt időszerűségéből, mert — mint már mondottuk — harcol a s épért, jóért és elítéli a rosszat. Történelmi regényeiből pedig szórakozva ismerik meg a fiatalok nemzetünk és népeink életének dicső és sanyarú napjait. Meséljen hát továbbra >s Jókai, s hallgasság figyelmesen kicsinyek, nagyok... — mé

1 g OQ november 17-én történt az * ' * » a jellegzetesen magyar esemény, amely a megszállt területek magyar parasztságának olyan mezítelen valóságában mutatta meg a magyar úri társadalom kíméletlen voltát, a magyar közélet förtelmes és reménytelen mocsarát. Pereden történt az eset, eme szomszédságomban, sárban lapuló színmagyar mátyusföldi faluban. Nem volt benne semmi vétetlenség, hogy ama csendőröktől lepuffontott lázadó parasztember világjelenséggé nőtt, csak éppen a magyar közvélemény előtt nem volt megemlítve esete. Sem a rádió, sem a sajtó nem beszélt róla Budapesten. A pozsonyi, párizsi, londoni, moszkvai rádiók mélységesen elítélték az eset kapcsán a magyar életformát, de az ország magyar népe nem tudja, hogy az esemény megtörtént.

Az esemény maga egyszerű paraszti élettörténetke volt. A magyar élet utolsó húsz esztendeje legalább kétszázszor mutatja meg magát hasonlóan jellegzetes vonalakban, dorozsmai asszonyokban, tabi kéményseprőben, és munkásokra irányított sortüzekben, — de most a „felszabadított“ tájon mutatta meg magát a magyar élet kíméletlensége és embertelensége. Azért volt a tájon olyan elrettentő jelenség. Kovács Gáspárnak hívták ezt a peredi parasztembert és az egy esztendő előtt feldarabolt csehszlovák államnak volt adósa vagy tízezer koronával, vagy 1400 pengővel, amit még 1930-ban földvételi illeték címen vetettek ki rá mint tartozást az adóhivatalban.

Arról már nem kéne szólni, mindenki tudja, hogy a magyar úri rendszer úgy mutatta meg legelsőben a megszállt terület egymilliónyi parasztságának „a felszabadulás" mibenlétét, hogy mint a szétszedett csehszlovák állam jogutóda, kezdte szigorúan behajtani a „felszabadított" parasztoktól a régi adóhátralékokat és egyéb tartozásokat. A „felszabadított“ parasztság ugyanúgy képzelte a felszabadítást, olyan megnyilvánulási formában, hogy amely fizetési kötelezettségeinek nem bírt eleget tenni, azokat az áldott hazában, az anyaország igazságos földjén majd valami áldott kéz eltörli, és a felszabadított ember új életkörülmények között kezdheti meg gazdálkodását. No, nem így mutatta meg magát a világ, ahogyan azt a parasztemberek elképzelték, hanem egészen másképpen. Kovács Gáspár peredi lakostól a magyar úri uralom hangosan végrehajtással és foglalással kezdte követelni azt az 1400 pengős illeték tartozást, amelyet ó a cseheknek való tartozásul tudott cs eleinte a magyar államot nem hitte illetékesnek behajtására. Későbben, az árverés dátumának közeledte előtt kicsit meghajtotta a fejét és kezdett utánajárni a dolognak a galántai adóhivatalban, ott elmagyarázta a hivatalnokoknak, hogy éppen azért, nincsen kifizetve ez az évtizedes tartozása, mert annak a fizetésnek nagyságát mát nyolc esztendő előtt is méllántcilannak és igazságtalannak tartotta, azért annakidején megföllebbezte. A fellebbezésének elintézése elhúzódott a csehszlovák állam összeomlásáig - de ő a fellebbezésre való jogát ma is ugyanolyan méltányosnak gondolja.

Akkor az egyik hivatalnok azt a tanácsot adta neki, hogy a kivetést most újra föllebbezze meg a magyar hatóságokhoz, írassa meg az arra való ívet a falu jegyzőjével, annál is inkább, mert a cseh hatóságokhoz is ugyan ö irt fellebbezést, talán még emlékszik milyen adatokat vett be.

Kovács Gáspár hazament Galántáröl és másnap elment faluja községházára a jegyzőhöz. Kérte öt, hogy csinálja meg neki ezt a kívánatos fellebbezést. A jegyző akkor rengeteg munkájára hivatkozva húzta halogatta a kérdéses irat elkészítését, mondott olyat is, hogy az iin nemzethii magyarok dolgait sürgősebb neki elintézni, mint Kovács Gáspárét, aki a cseh idők alatt Csömör - párti volt, nem éppen Jaross-párti. A parasztember erre a jegyzői litániázásra türelmetlenné változott, kemény, szemrehányó szavakban mondotta meg a jegyzőnek, hogy igazságtalanság van abban, ha a falu szegényparasztságát pártok szerint osztályozza és úgy segít egyiken vagy nem segít a másikon. Ebből szóváltás, lárma lett, kihallat szott a jegyző szobájából a ■egéáiegyzók szobájába is, annál nagyobb volt a lárma, mert a jegyző süket mint az ágyú. A lármát akkor sokan hallgatták végig a községházáról a falubeliek közül azt is látták, hogy Gáspár déltájban felháborodottan hagyja ott a községházát. De azt is látták, és hallót tűk, hogy a jegyző ezután a kisbírót a csendőrökért küldötte akiknek őrse Zsigárdon székel, de okik közül ketten, egy törzsőrmester és egy próbaidős szakaszvezetö Éppen a faluban tartózkodtak az aznap megtartott állatvásár miatt. A csendőrök csak késő délután jöttek a községházára. Akkor a kisbírót elküldték Kovács Gazsiért, jöjjön a községházára ö is. hiszen miatta vannak ctt. Háromszor küldték a kisbírót sürgetve. Gazsi érezte már, hogy baj leszen. Más falubéliek is ezen a véleményen voltak, hát Gazsi nem is ment egyenesen a községházára, who elhatározta, hanem elsőbben belépett a községháza közelében lakozó apósához tanácsot és bátorságot venni. Apósává' megbeszélte dolgát. Először mind a ketten azon az állásponton voltak, hegy ne menjen Gazsi a községháza-a. nyilvánvaló veszedelmébe, hanem egy időre bújjon meg valahol. De aztán azt mondták,

hogy abból házkutatást is képesek csinálni a csendőrök, az asszony áldott állapotban van, a négy gyermek kiskorú, - hát azokat fogják zaklatni miatta Azért végül Guí.vi kimondotta:- Talán csak nem esznek meg azok a bakonyi zsiványak. három vagy négy pofont még kibírok én is.

Aztán Gazsi elment c községházára a megereszkedő koralakonyati időben.

Délutánon nincsen a falu községházán fogadó idő, akkor a segédjegyzőkön kívül falubéh ember nem is forog az irodákban. Ezért ami a községházán lejátszódott, arról én nem tudok pontos törtér,etet írni, mert minden falubéli ember ebi beszélt nekem róla. másféle t rténet sort beszélt Voltak mégis a községházán ácsorgó falubéli emnereb de azoknak elbeszélései sem voltak egybevágóak. A segédjegyzők nemigen mertek nyilatkozni De abban minden nékem beszélő ember emlér érésé megegyezett, hogy az egész lórténetsort a sikoltozások, a segítségek és kegyelmet kérő kurjantások nem tartották nyolc percnél tovább a szörnyű dübörgés közepette, akkor puskadörrenés hallatszott és vége lett egy paraszti életnek és bevégzödöf t ama borzalmas történet a csendőröktől meggyilkolt, „felszabadított“ .felvidéki" magyar parasztember tört énele.

Azt már megint hihető, pontos képekben mondották el nekem a perediek. mert látták, mert. megnézték: hogy három pikascirás rettenetes hasítását látták a ha’a't testén, egyen ként is halálos sebesüléseket. Megtudták mondani, bogy Gazsinak mindkét keze megvolt tő-ve o kíméletlen puskaütésektől, akár b.iliabéli latrok szárai. Két bordája rótt behorpasztva. a tarkóján nagy, puskatustól származó