Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-05-09 / 36-37. szám
Jzab-ad Földműves 1959. május 9. L mülten, félve mutatott a mesz■ szeségbe, a töltésen túlra. ’ ... Feljött lassan a nap. Beragyogta a tájat. És a nagy , világosságban éledni kezdett a világ. A töltésen túlról megint puskalövések csattantak. Pista bácsi nem jött meg. Ügy látszik, otthon maradt a családdal. Alig hangzottak el az első távoli lövések, lihegve, rémülten futott be a tanyába anyám. — Te, Ferkó, lőnek! Egy golyó az udvaron, az eperfa ága közt ment el. — Ugyan már! — legyintett apám — messziről hallatszik az még! — Nem hazudok én, te! Ügy csinált: ziu! Hallottam! ... Ferkó, én úgy félek ... — Hát maradj itt akkor. Pista bácsi nem jött, legalább segítesz a jószágot etetni. Jó óra múlva — mikor már csakugyan közeledett a csatazaj — megjött a féllábú Korom Sándor is. Nehezen, botladozva jött, kézenfogva vezette a kicsi Marikát. — Drága szomszéd, — lihegte apámnak -, hogy maradjak itt Tudja, az asszony kórházban van, éppen most várja a másodikat ... Én nem is tudom, hogy kell ennek a kicsi Marikának enni adni, vigasztalni... Gondoltam, itt a szomszédaszszony segítene . .. Anyám — ö is ott volt — rábólintott és már fogta is kézen a kicsi Marikát. Az öreg mérnök azonban váratlanul határozottan ugrott oda. — Nem! Ennyi embernek már nem lehet ittmaradni. — Hát volna szíve elzavarni ezt a szerencsétlen féllábút? - csattant anyám és ha a szavából nem is, a tekintetéből megérthette az öreg, hogy mit mondott. De nem engedett. — Nem bánom! Még azt gon dolják, hogy ennyi cselédem van.. Hogyne! Nem lehet! Burzsujnak néznek! Ismerem én őket, a fajtájukat még tizenkilencből! Sándor fájdalmasan nézett maga elé és lassan megfordult. Anyám Marikát ott akarta tartani, de ő nem hagyta, abba nem egyezett bele. Ment lassan, döcögve, az út egyenesét keresve. Szomorúan, magányosan, a nyűgös kicsit kézen vezetve haladt a tanyája felé ... A lövöldözés erősödött. Az ottmaradt három ember - anyám, apám, meg a mérnök — bement a tanyába, a szobába. Erős, vastag vertfalbó! van a tanya, az megvédi őket. Ültek a szobában. Apám felkapta a fejét a közeledő csatahajra fülelve. Anyám a sarokban ült, elővette olvasóját. Hangtalanul imádkozott. A mérnök hol ideült. hol oda. Szája jobban morcogott, mint valaha. ’ Ideges volt, süket fülét a külső világ felé fordította, de nem hallott semmit. Apám az ablakhoz állt. Kinézett. A nagy töltés tetején egyszerre csak katonák jelentek meg, földszínű ruhában. Apám szíve megdobbant. Az oroszok. Ám ebben a pillanatban hátulról a Krucifix-tanya felől géppuska szólalt meg, vadul, erőlködve, ugatva. Az emberek eltűntek a töltésről. Azután, ott, ahol eltűntek, a túlsó oldalról földcsomók dobódtak a töltés tetejére. Néhány pillanat és onnan is feleselt a géppuska. Tisztán látszott a torkalattúz. Veszélyes volt már, de apám nem tudott eljönni az ablak mellől. Furcsa tűz gyúlt az ereiben. Közvetlenül a tanya előtt ; porcsík cikkázott végig a földön. Apám villámgyorsan az tetejű kis tanya ajtaján egy szőke fejecske bújt ki. — Marika! — Villant a rémület apámon. — Vigyázzanak, golyó találja! Marikát a tanyából egy másik esetlen alak követte. Sándor. Rohant a gyerek után. de műlába nem bírta. Elbotlott. A kislány pedig a rémülettől eszét vesztve, egyenesen a vágtató lovak elé szaladt. Elüti a szekér! Golyó találja! De nem! A kocsit hajtó katona úgy veti le magát a bakról, mint egy akrobata. Elkapja a kislányt, szorítja a földre. Az vergődik, de a katona nem engedi. Tartja, amíg az apja odavonszolja magát. Akkor felugrik, rohanna a szekér után. De hiába már! A lovak észrevették a gyeplő lazulását, megugrottak. Egyenesen a kistöltésnek. Fölrohantak a tetejére. Ott azonban, mintha villám sújtotta volna a két kis lovat. A németek géppuskája. A lovak összeroskadtak, a szekér felborult. A két hátul ülő katona a géppuskával együtt gurult lefelé, szerencsére a kistöltés védett oldalán. Nekik talán nem eset bajuk ... A veríték is kiverte apámat. Leroskadt az ablak alá, a földre. Nem nézett ki már az ablakon, csak ült, szótlanul, lihegve. Megcsöndesedett az öreg is. Talán egy negyedóra telt el. Odakint lángolt, majd távolodott a harc. Egyszerre kivágódott az ajtó, géppisztolyos legény jelent meg keretében. Apám megismerte. Az a katona volt, aki lefogta Marikát. A ruhája még most is csupa föld. — Nyemecki jeszt? — kérdezte a fiatal, gyerekképű katona és fenyegetve hordozta körül géppisztolya csövét a szobán. Apám lassan felemelkedett fektéből. — Nyet, nyet nyemecki! — mondta csöndesen. Megmozdult a másik kettő is a sarokban, lassanként arrafelé fordultak, ahol a katona állt. — Ggye hazjájin? Dájtye konyi! — mondta az orosz. Apám csak nézte. Nézte és nem szólt, pedig értette a kérdést. A gazdát keresi és lovat kér. De nem válaszolt, csak nézett. Először a legényre. Ez mentette meg Mariskát. Miatta pusztultak el a lovai. Azok he'lyett kell most másik. Aztán az öreget nézte. A mérnök ajka lefittyedt, szája nyitva maradt. Egész testében reszketett. A félelemtől még könnyek is préselődtek a szemébe. Babonás rémülettel meredt a géppisztoly csövére. Rekedt, reszketős hangok préselődtek a torkából... — Ferenc, Ferenckém. Mindig jó gazdád voltam... Ne árulj el... Neked adom a nagykocát... Anyám lassan, nyugodtan tápászkodott. Kíváncsian nézte a katonát, majd a mérnökre töveit egy gyűlölködő pillantást. — Kéne, mi? — sziszegte. *r No, bisztró, bisztró! sürgette a választ a katona. Apám még jobban kiegyenedett. Szinte nyújtózkodott, mint aki mély álomból ébred. Oroszul szólalt meg, évtizedek homályából lassanként keresve elő a szavakat. — Ott a gazda. Az a nyomorult ... A lovak meg a szalmakazalban vannak ... De várjál, segítek... Mert ha a rudast, meg a nyergest felcseréled, akkor nem húznak ... Szovjet hősök emlékműve Tornaiján A hitleri fasiszta hordák ellen vívott ádáz harcok közepette hunyt ki életük mécse. Érettünk. Azért, hogy mi szabadon, kizsákmányolok nélkül élhessünk. Ám, vérük nem hullott hiába. A tornaijai járás dolgozó parasztsága már teljes egészében az új úton menetel, mely a kommunizmushoz vezet . .. Örök dicsőség a szovjet hősöknek! Soha el nem múló hála és szeretet a szabadsághozóknak! (Kép és szöveg: Kovács) úr érti az egész környéken ablak alá bújt. Ismerte ő már — Feküdj! — vezényelt most egyedül azt a krucifix nyelvet, ezt gyakorlatból. Csakugyan, a már apám. Derékonkapta az — Ah, nem a németekkel! — következő pillanatban furcsa öreget és a sarokba vágta, legyintett az öreg, mikor meg- dobolás hallatszott a falon. — Fogd le! — kiáltotta értette apám szavát. — Azok- — A géppuska... Ide lőnek anyámnak, ő maga pedig az abkal! Az oroszokkal! — és ré- — mondta apám. lak alá hasalt. A golyók szávégébe már régebben csináltak egy olyan féltetejú színfélét. A kazal volt a hátulja, szalma a teteje. Ott tartották nyáron a süldőket. Nem kellett mást tenni, csak ezt a színt körülállogatni oszlopokkal, aztán az egészet behányni szalmával. Ha íész, olyan, mintha szalmaka;al lenne, de alatta ott lehet i jószág. Régi szokás ez már nifelénk. Tizenkilencben a ronánok elől is így mentették a jószágot az errevaló parasztok, vlár akinek sikerült. Másnap reggel a földszom-, izédos kis putri-tanyából átött segíteni a féllábú Korom Sándor. Ebben a háborúban őtték el Sándort. Vasból volt íz egyik lába, de az éppen ionos munkát azért elvégezte. A tét ember nyugodtan dolgozol 0 pám Meyer mérnök úrnál szolgált akkor. P mérnök nem folytattí már a mesterségét, csal gazdálkodott. Igen öreg volt süket, mint az ágyú, de amellett jóságos ember. Legalábbis apám ezt állítotte róla, amikor aztán egy délutánon rakott gabonaszekérrel állott meg a házunk előtt. — Látod anyjuk, mégiscsak jó ember a mérnök úr. Kiadta a kommenciót. Nemcsak azt. amivel elmaradt, hanem egész esztendőre! Anyám gyanakodva pillogott a rakott szekérre. — Ügy, mit eszelt ki megint az a vén zsivány?... Tudom már! Azt akarja, hogy mitőlünk vigyék el. Aztán, ő nem tehet róla, ö kiadta ... — Ugyan már, ugyan... Hogy neked soha se lehet eleget tenni... Morgott anyám, megsértődött apám. A zsákokat azért nagykeservesen leszedték a kocsiról, fölhordták a padlásra. A búzahalmot mindenféle rongyokkal, öreg kacatokkal takarták le. Apám pedig töprengve, magában magyarázgatva szekerezett vissza a tanyába. A csuda se tudja megérteni ezeket az asszonyokat. Akkor is veszekszenek, amikor jót tesznek velük. Dehát ilyen volt ez a Ma- riska, mindig ilyen volt... A tanyában már várta az öreg Meyer. Látszott rajta, örül, hogy megjött a szekér, de nem szólt semmit. Csak jött-ment, mászkált az udvaron, az istállók, ólak, aztán meg a kazlak között. Végül is megállt apám előtt, aki akkor már a lovakat látta el az istállóban. — Hát hazavitted, Ferenc? — Hazavittem, mérnök úr. Köszönjük is szépen! — válaszolta, vagyis inkább ordította apám. — Jól van, Ferenc, jól van! — veregette a mérnök jóságosán a vállát. — Legalább ennivalótok legyen. Toporgott, tipródott. Ha nem beszélt, akkor is mindig mozgott a szája. Régebben műfogsora volt, de csak úgy lógott a szájában. AzF igazgatta mindig a nyelvével. A fogsort már rég eldobta, de a nyelve azért örökké mozgott. Apám csak nézte az öreget. Tudta már, hogy ha nem valami megbeszélnivalóról van szó, akkor nem kell válaszolni neki. Nem éri meg a kínlódás, ordítozás. Most azonban látszott az öregen, hogy akar valamit. Tiblábolt, végül bement az állásba, a lovak közé. Onnan beszélt kifelé. — Jó lovak ezek... Nagyon jó lovak ... Tudom, te is szeretnéd őket... Milyen kár lenne, ha elvinnék ... Most aztán kijött az állásból, apám elé állt és úgy mondta, bizalmasan, aggodalmasan. — Valamit csinálni kéne, te Ferenc. Apám is megállt erre a munkában. Először az ő kezében levő két lóra, a Bandira, meg a Ráróra nézett, majd a másik kettőre. Igazán jó lovak, értelmes lovak, jómunkájú lovak. Kár lenne értük. Aztán kinézett az istállóajtón, a Krucifix-tanya felé. Molnár tanya volt az, csak-mivel ott tanyáznak a német telefonosok, azért kapott ilyen cifra nevet. A krucifixek mostanában nagyon nyüzsögnek. Többen is vannak, mint voltak. Géppuskát hoztak ... Mondják, hogy ahonnan viszszavonulnak, elrabolják, amihez hozzáférnek. Most még a lovakat is elvigyék? Nem elég, ha a levente fiát elhajtották majd egy hete már? Nyugtalan lett apám. Jöttment most már ő is. Gondolkodott. Meg is találta a megoldást hamarosan. Beleordította az öreg fülébe.- Ne féljen egyet se, mérnök úr. Majd megcsináljuk!- Megcsináljátok, Ferenc? Ha megellik a nagykoca, adok két malacot a béren felül. Hogy csináljátok? — Majd meglátja!... és azzal ment, hogy Pista bácsival, a másik béressel megbeszélje a teendőket. A megoldás csakugyan egyszerű volt. A nagy szalmakazal hatott. Átjött Sándorral a lánya. Marika is. Ez a hároméves kicsi lány volt apám kedvence. Talán azt a szeretetet pazarolta rá bőségesen, amit idősebbik fiának, Pesten élő kislánya, a ritkán látott első unoka iránt érzett. Most azonban még Marikával sem játszott. Nem ért rá, csak dolgozott, dolgozott szakadásig, közben meg mérgelődött Pista bácsira. Három nap alatt azért kész lett a munka. Olyan takaros, tágas hely kerekedett a kazal alatt, hogy akárki megnézhette. Még ketté is osztották. Az egyik rekeszben meglesznek a disznók, a másikba bezsúfolhatják a lovakat, teheneket. Örült az öreg Meyer, csirkét vágott ebédre minden nap, amíg a munka tartott. Mire készen lettek, gyanúsan elcsöndesedett.a környék. Krucifixék hallgattak, lapítottak, mintha ott se lettek volna. Messzi, az országúton szekérkaravánok zörögtek. Az utolsó napon a várost is kiürítették. Elmentek az összes urak, aki legényt, meg javakorabeli embert össze tudtak fogni, azt is elhajtották ... S a város felöl már egyre tisztábban morajlott az ágyúszó ... Este a jószágot behajtották a' rejtekhelyre. A bejáratot szépen, ügyesen beszalmázták. Pista bácsi hazaszaladt megnézni a családot. A tanyában nyugtalanul, ideges várakozásban telt az éjszaka. Hajnal felé távoli puskaszót is hozott a szél. Amint megvirradt, ■’ápám kiállt a tanya elé. Nézett előre, amerről a puskfefedi*’ hozta a szél. A tanya előtt, vatjy -f41L kilométerre, oiüf á töltés.'AiViö^ gött lehetneKCW *Í81tésbGl egv másik ágazik kff'Bis oldalt megyen el a tanya mellett. Ott, a kistöltés mögött lapul a Krucifix-tanya. De most csönd, halálos csönd, teljes nyugalom ül a tájon. Ágyú nem szól, puska nem ropog. Mintha semmi nem történt volna. Szinte már indulna hógy befogjon. — Te Ferenc, te tudsz velük beszélni ugye? Rezzenve riadt fel gondolataiból apám. A mérnök a háta mögött szólalt meg. Ott állott, mint egy madárijesztő. Öcska nadrág, drótozott bakancs, rongyos ujjas rajta. Mint egy koldus. Arcán szörnyű szorongás, még a keze is reszket az izgalomtól. — Ugye, tudsz velük beszélni?... — sürgette újra. — A fene se tud. A mérnök A golyók kegyetlenül verték a falat. Anyám leejtette az olvasót. — Édes jő Istenem! — suttogta maga elé — Védd meg az én két fiamat. Védd meg az én két messzi szakadt fiamat!... A golyók kegyetlenül verték a falat. Az öreg felugrott a sarokból. — Ferenc! Kopognak!... Ferenc!... kiszabadultak a lovak, azok dobognak... — Üljön le! — kiáltott rá apám. — Géppuskáznak! — Ferenc! Eriggy ki, zárd be a lovakat. Elviszik a lovakat, az én gyönyörű lovaimat! Feküdjön le! — üvöltött apám és odaugrott. Az öreg azonban vállonragadta, tuszkolta kifelé. — Eriggy! — ordított. — Cseléd vagy, kötelességed! Eriggy, zárd be a lovaimat! Valósággal birkóztak. Anyám sikoltott, felugrott ő is odapattant. — Vén zsivány! Hát volna szíve kizavarni a géppuskázásba! Bitang!... — És ököllel verte az öreg hátát. — Parancsolom! Kösd be a lovakat — kiabálta most már hisztérikusan az öreg. molatlanul vágódtak a menynyezetbe. Anyám először kézzel szorította le a nyöszörgő öreget. Aztán gondolt egyet és ráült a hátára. Mire megnyugodtak, csönd lett odakint is. A géppuska élhallgatót mind a két oldalon. A szobában nesztelen szállongott a golyóverte por. Anyám ült az öreg hátán és görcsösen zokogott. Apám lassan felkelt az ablak alól és újra kilesett. A töltésen emberek ugráltak át. A krucifixek géppuskája újra megszólalt. De az oroszok közül, aki a töltésen átugrott, az már a lapályba jutott, védte a kistöltés a német golyóktól. A tarlón, a lapályban most egy szekér vágtatott keresztül. Az ülésen katona verte a lovakat, hátul, a derékban pedig két másik katona tartott egy géppuskát. — A kistöltéshez viszik! Onnan füstölik ki a németeket. — villant át apámon a felismerés. Valóban, a vágtató szekér arra tartott. Most éppen a Korom Sándorék kicsi tanyája előtt vágtatott. Ebben a pillanatban a rozoga, tapasztott A golyók még mindig a falat verték. A szoba közepén pedig összekapaszkodva dulakodott, rikoltozott a három ember. Ebben a pillanatban azonban ^ a géppuska feljebb vette a tüzet. Ablaküveg csörömpölt. Egy golyó a félfába akadt, gellert kapott és búgva sikoltott végig a szobán. A mennyezetbe vágódott.
