Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)

1959-02-18 / 14. szám

1959. február 18. VIRÁGZÓ MEZŐGAZDASÁG 55 A méhek tavaszi ébredése Január végén, február elején a méhek tétlensége véget ér. A zimankós hidegen át, ha messziről is, de elérkezett hozzá­juk a tavasz üzenete. Megpezsdült az élet a méhlakásban. A fészek magvában az anya megkezdte petézését. Ilyenkor már ajánlatos a családok fo­kozott ellenőrzése. Többszöri hallgatózás után megszokjuk a rendben levő csalá­dok egyenletes moraját. Ha egyik-másik kissé hangosabb, nem kell megijedni, mert a hangerősség'a család elhelyezke­désétől is függ. Egy-egy méh erősebb zümmögése sem jelent különösebb bajt. Ha később újra hallgatózunk, már meg is szűnt. Ha valamely család moraját nem halljuk, gyengén belehelünk a ki­járón. A család rendszerint hirtelen fel­­morajlik, majd újból lecsendesedik. Ha ismételt belehelésre sem ad élctjelt, akkor, de csakis akkor, megkopogtatjuk a kaptár falát. Ha erre sincs semmi nesz, a kaptárt megjelöljük és naponként fi­gyeljük. Ha csak alig hallunk néha va­lami neszt, vagy már semmit, a kaptárt azonnal vigyük jól fűtött helyiségbe és bontsuk fel. A méhek egy része már dermedt lesz. A méhektől nem lepett szélső lépeket kiszedjük a kaptárból, hogy legyen hely a többi lép óvatos széthúzásához. Ekkor forró vízben felé­­nyi súlyú cukoroldatot jó melegen finom permetezővel a széthúzott léputcákba fújunk, majd a kereteket gyorsan ösz­­szetoljuk és a fészket betakarjuk. A ki­járót ideiglenesen rostaszövettel zárjuk. Ha van tartalék mézeslépünk, legalább kettőt felmelegítünk, s néhány óra múl­va, amikor a méhek már szépen zsong­nak, a lépeket a fészek közepébe akaszt­juk. De jobb ha cukroslepényt teszünk a fészek fölé, a felső keretlécekre, majd utána jól betakarjuk, és így nem kell a fészket bolygatnunk. Fontos azonban, hogy a lepény ne legyen lágy, mert kü­lönben a méhek párájától még jobban megolvad és a léputcákba folydogál.'kö­rülbelül egy rész melegített mézet 5 rész porcukorral addig gyúrunk, amíg a kéz­ről leválik és a massza^ pihenés után sem folyik szét. Amikor a családot rendbe raktuk, a helyiséget fokozatosan lehűt­jük, vagy a kaptárt hűvösebb helyre visszük, majd ablakot nyitunk. Másnap a kaptárt óvatosan visszahelyezzük régi helyére. Aki méheit elég élemmel és gonddal telelte be ősszel, annak persze ilyen dolga nem akad. A fiasítás megindulásával fokozatosan emelkedik az élelemfogyasztás is. A mé­hek a vízszükségletet ilyenkor még csak a kaptárban lecsapódó párából fedezik. Februárban már olyan meleg napok is vannak, amikor sor kerülhet a tisztuló kirepülésre. Erre fel kell készülni. A ki­járón levő szűkítő-rácsokat távolítsuk el a repülés idejére, utána újból vissza­rakjuk. A meleg vizű itató a helyén várja a kirepülő méheket, mert később már nehezebb lesz őket rászoktatni. Fehér­neműt, párnákat nem ajánlatos ilyenkor a napra kitenni, és magunk se járjunk kényes ruhában vagy fedetlen fejjel a röpködő méhek között. A tisztuló kire­pülést a méhész igyekezzék figyelemmel kísérni, tehát a méhek között töltse idejét, mert sok az olyan jelenség, ame­lyet érdemes megfigyelni. Ha valamelyik család nem repül, meg­hallgatjuk; ha csend van, belehelünk a kijárón. Ha csendesen felmorajlik, ne bántsuk és ne kényszerítsük kirepülésre, mert rendben van, csak nem érzi szük­ségét a kirepülésnek. Gyanús a család. ha népe túl sokat futkos a kaptár falán, mintha valamit keresne. Anyátlanságra enged következtetni. Az is gyanús, ha valamelyik család akkor is röpködik, ha a többi nyugton van. Ezt valami zavarja. Az ilyen családot megjelöljük és gyak­rabban figyeljük. Komoly ok nélkül ilyenkor még nem szabad kaptárt bon­tani. Nyolc-tíz fokos, szélcsendes me­legben már meg lehet tartani az első gyors szemlét. Ezt a gyanús családokkal kezdjük, és szemlénk csupán néhány­­perces legyen. A kaptár felbontása után a keretek odébb emelgetésével, amire eljutunk a középső keretig, a mézről már meggyőződtünk. A középső kereten már fiasításnak kell lennie. Ha van, a kereteket gyorsan visszarakjuk és a fészket melegen takarjuk le. Ha a méz és az anya — a fejlődés két legfontosabb feltétele — megvan, nyugodtan várhat­juk a részletes vizsgálatra alkalmas időt, amelyet legalább 14 fokos, szélcsendes időben ejtünk meg. A fészek melegen tartására fokozot­tabban ügyeljünk, mert ezzel nemcsak az erősebb élelemfogyasztást mérsékeljük, hanem elejét vesszük a külső hőingado­zások okozta fiasítás-megfázásnak is. Tavasszal a sok bezápult fiasítás, a ki­dobált rothadó álcák, a sodrott szárnyú fiatal méhek, ezek mind a meghűlés következményei. Ezért az oldalsó taka­rást az első enyhe napok beálltával még nem szabad megszüntetni, a fészek felső takarását pedig egész nyáron alkalmazni kell. A méhek közeli áthelyezését az előre­látható tisztulás előtt, távolabbra pedig tisztulás után kell végrehajtani. Nagy Júlia (Nagylég) Alakítsunk méhészeti szakköröket A zseiízi járásban már működik né­hány méhészeti szakkör. Tevékenységük azonban nem kielégítő. Ezen ne is cso­dálkozzunk, mert bármennyire Is szív­ügye a szakkör vezetőinek, hogy a tagjait szakszerű nevelésben részesítse, ez sohasem lehet elég, hiszen ma gya­koriak az olyan felfedezések e téren, amelyek az öreg méhészeket is megle­pik. Kell, hogy a gyakorlat a tudással párosuljon, ha eredményesen akarunk méhészkedni. Szomorú tapasztalatokat szereztem arról, hogy méhészkedő társaim között olyanok is akadnak, akik évről évre egy-két méhcsaládot „elkezelnek“. Ahány család a nyári szaporulat, ugyanannyi (sokszor több is) a téli elhullás. Egyik tagunknál két éve még 12 család volt az állomány; a következő évben a felére apadt, s ma három családja telel. A má­sik tag szokás szerint négy családot telel be már évek óta, s tavaszkor két családdal kezd. Okoskodó természetűek ezek az emberek; legyintenek, ha tanács­osai látjuk el őket, mert hát ők jobban tudnak mindent. Amikor híre megy, hogy pergetni akarok — ezt nagyon számon tartják —, nyomban jönnek a pergetőért, meg akarják mutatni, hogy „nekik is van mit pergetniük“. S kisze­dik a fészekből a pecsételt akácmézet, s még dicsekszenek is, hogy pecsételt kereteket szedtek el. Azt azonban váltig tagadják, hogy a költőtérből fosztogat­tak. Szemtanúk azonban elárulják a rab­lást. őszkor az etetést gyenge cukros­vízzel végzik, egyszerűen beöntik az oldatot a keretekbe. A napokban dicsekedve állít meg az egyik méhész a fentiek közül: sok a fia­sítás (január közepe lévén); kaptárt bontott, mivel sütött a nap és cukros­vizet adott a méheinek. Etetett. Szegény méhek! Várom, hogy legkö­zelebb jelenti: ez a család is elpusztult. Mi sors is várna rá, ha nem repülhetett etetés után hosszú ideig a télen? Mondanom sem kell, hogy nagyon a szükségét éreztem egy komoly előadás­sorozatnak, ahol majd szakemberek és szakfilmek segítségével próbálunk segí­teni az ilyen tudálékos méhészeken. Megalakítottuk a méhészeti szakkört. Ha méhcsalád elhullásáról hallok hírt, sohasem a méhészt sajnálom, hanem a méheket, amelyeket a túlbuzgó méhész­társ „elkezelt“. Bizonyára másutt is akad párjuk az én méhészeimnek, akik a be­gyepesedett koponyát elzárják a fiata­labb tanácsai előtt. Nem lehet, nem sza­bad elnézni a fejük fölött; könnyen akad olyan kezdő méhész, aki közelükbe ke­rülve, követőjük lesz. Emlékezzünk visz­­sza arra az időre, amikor mi voltunk kezdők. Ha a méhekről beszélt valaki, azt hittük: szakember. A jó szakembert az elért eredmények igazolják. Sohase higgyünk a szépen elmondott szavaknak, s ha mód van rá: győződjünk meg az eredményről a gyakorlati oldalon. Nincs időnk a halogatásra. Alakítsunk méhészeti szakköröket. Tartsunk szak­emberek bevonásával előadásokat, lehe­tőleg méhészeti tárgykörű filmekkel. Fiatal méhészeink és a növekvő méh­­állomány érdekében ez kötelességünk. C s o n to s Vilmos

Next

/
Thumbnails
Contents