Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-02-11 / 12. szám
48 VIRÄGZÖ MEZŐGAZDASÁG 1959. február It Eljárt fölöttem az idő, és bizony egyre közelebb hajlok a földhöz, amely végül is befogad majd. Ilyenkor az embert inkább csak a múlt érdekli, el-eltöpreng azon is, nem hagy-e maga után valami fizetetlen adósságot. Most aztán kaptam egy levelet, amelyben fötjajdul valaki, hogy kevés a vizsla, és ez a kevés is inkább idegen; magyar vizslát alig látni. Igen, igen. Ezt magam is megállapítottam, de abban reménykedtem, hogy ez csak ezen a vidéken van így. A levél mást mond. És elgondolkodtam, miért nem tudunk kigyógyulni abból a betegségünkből, hogy engedjük saját értékeinket elkallódni. Mert így van. Végigéltem azt a küzdelmet, amellyel a magyar vizslát újra feltámasztották és azzá a pompás, nemes vizslává fejlesztették, amely kiérdemelte az egész vizslás világ csodálatát. Egész életemben vizslás voltam. Volt vizslám sokféle: egyszínű, barna, foltos és pöttyös, németek, Bárczy-féle gordon szetterek, angol szetter, importált skót szetter, francia és angol pointer; szerettem is őket, de amikor az első magyar vizslával megismerkedtem, hűtlenné váltam valamennyihez. Pedig igazán nem vagyok hűtlen természetű’. Sőt - a nagyobb igazság kedvéért - első magyarom nem is vált be: alkatra is, természetre is inkább véreb volt, mint vizsla, holott a többszörös sampion Szikra fia volt. Mamájában lehetett valami hiba. Hanem a második!... Soha vizslát kevesebb munkával nem tanítottam még, mint ezt. Voltaképpen nem is kellett tanítanom, csak alkalmat kellett neki adnom, hogy megmutassa, mit tud. Hát sokat tudott! Talán fölösleges is mondanom, hogy amint megkaptam, kivittem a területre. Messze volt egy kicsit, és így a nyolchetes kölyök az útnak a felét a hátizsákomban tette meg. Olyan szerencsém volt, hogy egy friss szántáson megpillantottam egy bogarászó fácánkakast. Ahogy észrevett, lelapulva befutott a közeli erdőbe. Jól szemmel tartottam a barázdát, és amikor odaértem, rátettem a kis Szikrát a nyomra. Azonnal szimatot fogott, majd nagy szuszogással elindult a nyomon. Amikor elérte a sűrű aljnövényzetet, habozás nélkül bement oda is a nyomon, csak én nem tudtam hamarjában, mit csináljak. Óvatosan utána mentem, s pár lépéssel odébb meg is találtam. Hát érdemes volt bemennem, mert olyan kép tárult elém, amilyent még nem láttam. Ott volt a kakas egy szederinda tövében, hátán a kis Szikra. Nem fogta, csak súlyával nyomta le. Amikor a kakas meglátott, ijedtében menekülni akart, ki is ugrott a kis Szikra alól, el is repült, csak éppen egy farktollat hagyta ott, mert ezt az utána_ kapó Szikra kitépte. Ez volt az első .Jiőstetle“. Gondolható, hogy ilyen kezdet után mivé fejlődött. Minden helyzetben tudta, mit kell tennie. Kukoricában mindig azon az oldalon ment, amerre a levegő áramlott, míg én az ellenkezőn. Nem láttam mindig, de azért nyugodtan mentem a kukorica mellett, mert tudtam, hogy a foglyokat a kellő pillanatban nekem fogja röpíteni. Fácánozáskor is kint maradtam a tisztáson. Szikrát előre küldtem. Ha megtalálta a fácánt, kijött a tisztás szélére, felém fordulva leült és szinte csalogatott szemével. Amikor odaértem, elindult befelé, én utána, és csakhamar ott állottam valahol Szikrával szemben, köztünk a kakas. Intésemre vagy szavamra felém röppentette. Nem volt rá eset, hogy sebzett vadam elveszett volna. Ha egyszer rátettem a nyomra, akkor már szinte a kezemben volt a vad, mert tudtam, hogy nélküle nem FIZETEK Irta: SÓLYOM jön vissza. Sokszor szinte hihetetlen távolságról hozta meg. Volt rá eset, nem is egy, hogy a nagy hőségben annyira kimerült, hogy amikor odaért hozzám, a fogoly kiugrott szájából és elfutott a muharban vagy a lucernában. Egyformán hibásak voltunk mind a ketten. Én, mert nem fogtam meg időben, amikor leült vele előttem, ő pedig, mert nem várta ki. hogy kellően megfogjam. Ilyenkor hamar megitattam — vizet mindig vittem számára, ha olyan helyen vadásztunk, ahol víz nem volt —, s aztán több kötelességtudással, mint lelkesedéssel szó nélkül elindult. Bizony, néha a második cigaretta is fogytán volt már, amire visszajött, de mindig a fogollyal! Volt úgy, hogy figyelemmel tudtam kísérni kereső útján, s ilyenkor láttam, micsoda hihetetlen távolságokra elfutnak a szárnyazott foglyok, ha egyszer már a vizsla szájában voltak. Megtanította őket a tapasztalás, hogy hiába bújnak el, s ezért inkább a távolságot keresik. Nem tagadom meg tőlük az értelmet, mint sokan teszik, s így felteszem róluk, hogy ók is ráeszméltek — ha jól emlékszem — Karinthy Frigyes axiómájára, amely szerint a lélekjelenlétnél biztosabb a testi távoliét. Node térjünk vissza Szikrámhoz! Ezúttal mint általánosan elismert és bámúlt A természet alszik; erdőt, mezőt hó takar. A vad pihen rejtekén, de amikor megéhezik, ösztönétől hajtva keresgél élelem után. Magas hegyeinken, ahol vastag a hóbunda, nehezen jut ennivalóhoz. Ilyenkor a lelkiismeretes vadász a vad segítségére siet. Minden jó vadász már előre gondoskodott téli eleségről és etetőkről a vad számára. De sok az új vadász, akinek még kevés a tapasztalata a vadetetésről, nem találja védence tartózkodási helyét. Ezek menjenek a rónákra, hiszen a fácánokat, foglyokat könnyen megtalálják. Védett helyeken, erdők szélén, csenderesekben, nádasokban takarítsák el a havat egy kis helyen és úgy szórják el a fűmagot, ocsút, de ezek a madarak nem vetik meg a kukoricát sem, különösen a fácánok. A nyulapi-specialistát mutatom be. Egy lerombolt gyár területén rengeteg volt az üregi nyúl. Pompás lakásuk volt a több kilométernyi csőhálózat részére készült alagutakban, épületromokban stb. De csak addig, amíg Szikra rá nem eszmélt arra, hogy az alagutakba ő is belefér. Be is ment. De előbb mindig 'megvárta, hogy én álljak a másik végén, ahol a lapik járása volt. Akkor aztán szépen bebújt, nálam pedig csakhamar ugráltak ki a lapik. Végül ó is ott jött ki. De értett ahhoz is. hogy a romok közül mindig felém ugrassa ki a lapít. Tudott még nagyon sokat, többi közt testőrnek sem volt az utolsó, csak éppen fára mászni nem, mint Lingauer Albin Makk nevű magyarja. Pedig igazán nem vesződtem vele, csupán a lőtt vad szabályos elhozására kellett tanítanom. A többi mind „magától jött“ nála. Egy társas foglyászás alkalmával egy hivatásos erdész, vizslaidomító valósággal hozzám ragadt, annyira mellettem ment mindig. Folyton Szikrát figyelte. A vadászat végeztével aztán odajött hozzám: — Kalapot emelek vizslája előtt. Nem tagadom, én eddig nem szerettem a magyar vizslát, de Szikráról elismerem, hogy professzor lehetne a vizslák akadémiáján. Barázdabillegető a nagy télben Január 11-én Komáromnál, a Vág és a Duna egyesülésénél a folyóparton egy barázdabillegetőt (Motocilla alba) láttám, amint táplálékot keresett a fövényen. A tájat hó borította. A hőmérséklet is állandóan a fagypont alatt volt. Vajon mi késztette ezt a vándormadarat az itt-telelésre ? Stollmann András (Komárom) Élő vad fogása Lengyelországban Terv szerint Lengyelországban az 1958 — 59-es éviben 4300 foglyot, 9500 nyulat és 150 db őzt fognak. A foglyot már szeptembertől, a nyulat és őzet pedig november óta fogják. Ebben az évben már külföldi tenyésztésre is szállítják a vadat. A farkasok veszettsége A farkas csak elvétve támadja meg az embert, de azért megtörténik. A Szovjetunióban évente 1000 — 1200 embert tépnek szét a farkasok, amelyek rendszerint veszettek. laknak a bokrokra aggassuk a szénát, ha nagy a hó. így nem fogják a gallyakat, fakérgeket rágcsálni, hanem jóllaknak szénával. Ha a vadászok csépléskor segítettek a szövetkezeteknek, akkor a szövetkezetesek megengedték, hogy a hulladékokat a cséplőgép mellől összeszedjék. Aki így felkészült a télre, könnyen etetheti a vadakat. A vad gondozását minden vadász tartsa kötelességének, mert csak ott lehet jó állomány, ahol gondját viselik. A vadállomány nemzeti vagyon; mindenkinek kötelessége, hogy megvédje, de leginkább a vadásznak. Az a vadász, aki ezt nem teszi, nem méltó a vadász névre és a vadászfegyver viselésére. C i b u 1 a /7rpád (Fülek)' Etessük vadjainkat
