Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-31 / 35. szám
4 JraO-ad Földműves 1958. augusztus 31. A fény nem alszik ki KIETLEN, HIDEG, dermedt csend ... Szinte elnémult az élet... Egyszer csak gyereksikoly hasít a levegőbe! — Apu, németek...! Jönnek a németek .. .1 Arcán a félelem tükre, fejét apja térdéhez nyomja. Kint a dobogó lábak alatt csikorog a hók Reccsen a kapu ... Pillanatok múlva fagyos géppisztolycsövek merednek a családra ... Nincs ellenállás ... Betörnek. Rekedt hang üvölt fel: —Házkutatást tartunk. Hol vannak a partizánok ? ... Az iratok az illegális munkáról... A gárdisták, a németek, állatiasan hörögték fülükbe: — Megdöglötök disznók, beszéljetek ... Az ajkak zártak, némák maradtak, akkor is amikor a németek maguk előtt hajtva a hegyekben akarták kikényszeríteni belőlük a vallomást. Hallgattak, mert a pártról, a baj társakról, az emberekről volt szó. Elhaladtak a partizán találkák mellett, de szájukon megfagyott a sző. Kísérőik a félelemtől verejtékeztek, csak a tisztásokon ugráltak, az erdőkben nem merészkedtek, mert ott számukra a halál járt. — Melyik hegy a tanya?... Hol vannak ? ... — zaklatták őket újra. — Sok a hegy... nem tudjuk volt a válasz. Hirtelen géppisztoly kelepeit. Az előőrs felbukott. A tiszt rekedten rohamot vezényelt, de a bokrok titokzatosságából nem tudtak meg semrttit, nem találtak senkit. Helyette a szomszédos hegycsúcson is felugatott egy géppuska, majd mintha hahóznának, feleltek az erdők. Vissza kellett vonulni. Szinte él a jelenet a garammenti nyárvégi éjszakában. Nemeckán és Dubován járunk. Tizenhárom évvel ezelőtt történt, de egy életre ráfeküd az idegekre. Az elbeszélő, Stefaji Urbán, nem bírja tovább, felugrik az asztaltól. Fel-alá, járkál a szobában. Lába olykor roppan. A több mint kétméteres ember tönkrement a hideg partizánéjszakákban. Reumától ropog Az ajtóban gárdista egyenruhák tűnnek fel. Spisiák, Potrok, Knapek rontanak a szobába. — Megvagy jó madár ... Most nem menekülsz... — Mégy a többi után... Spisiák kéjelegve mutat a füstölgő mészégető kemence felé ... — Bészélj, úgyis mindegy... — Hol vannak-a partizánok? Választ sem várva ütik, rúgják az apát. Spisiák addig rugdossa, míg önkívületbe nem esik. Stefan Urbán az agy utolsó villanásával rádöbben az állay ordító hangokból — itt a vég, nincs menekülés. Még látja, hogy Potrok, anyósa fejéhez szorítja a kézigránátot, aztán belezuhan a sötétségbe, a semmibe. 1945. JANUÁR 11. 3 óra. Nyolcvan német kutat lázasan, A gárdisták toporzékolva üvöltenek. Hiába térítik észre Urbánt, a válasz tagadó. — Nem tudok semmit... Nem ismerem a hegyeket. A partizánok biztos helyre mentek, de Urbánt elhurcolták. Ezen a napon fogták el Májért is, aki szintén tagja volt az illegális helyi nemzeti bizottságnak és pártszervezetnek. Két hehelyen egymás tudta nélkül vallatták őket. a csontja. A sikoltozó kisgyerek már felnőtt sorba serdült. Arca komoly, komor. Az anya arcán félelem suhan, majd gyűlöletbe keményedik. Az apa MAJERREL EGYÜTT 1942-ben megalakították az illegális nemzeti bizottságot. Nappal az üzemben dolgoztak, olajat, kenyeret készítettek a partizánoknak, este pedig vitték a hegyekbe, hogy együtt forrosítsák a géppisztolyok csövét. Majer elpusztult. Nem tudják, hogy a nemeckai mészégető-Beszél az ősi város Besztercebánya, a tornyok városa él, zajlik. A munkahelyek elcsendesednek, de az utcán annál jobban dagad a sétálók áradata. Az ősi falak hősi múltról mesélnek. 1937-ben itt tartották a konferenciát, ahol Siroky elvtárs beszélt Szlovákia iparosításáról. Itt indult meg a Szlovák Nemzeti Felkelés. Amott a Főtér jobboldalán az egyik épületben ülésezett a Szlovák Nemzeti Tanács. Balra egy tornyos épület, a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma, ahol a szobák elénk tárják egy nemzet hősi harcát. Az első helyiség érzékelteti a müncheni bukást, a mozgósítást, és szinte visszhangozzák a falak Gottwald elvtárs feihívását: „Harc a fasizmus, Hitler ellen!“ Az árulás után betiltják a pártot. Itt láthatók a Hlas l’udu illegális példányai, a röplapok és a partizán felkelők jelszava: „Pusztítsd el őt“. Siroky és Barák elvtárs fényképei beszélnek illegális munkájuk- Ä61. Az egyik nedves börtönfalról ezt a feliratot olvashatjuk: „Elárultak, becsülettel akarok meghalni a köztársaságért!“ Ezt Siroky elvtárs írta a börtön falára, akkor még nem tudta, hogy kiszabadítják. A másik teremben plasztikus térkép mutatja a harcok színhelyét. Jobbra Oszmolov, Jegorov és SzaburOv szovjet partizánparancsnokok képei. Majd a feliratokból megtudjuk, hogy Duklánál azért esett el 80 000 szovjet katona, mert a felkelés burzsoánacionalista elemei a keleti részen levő felkelőket nem irányították tervszerűen a németek ellen. Tovább a partizánok esküjét olvashatjuk: „Halál a fasizmusra!“ A terem közepén páncéltörőágyúk, ismétlő fegyverek ábrázolják a felkelés napját, 1944 augusztus 29-ét. A harmadik terem mutatja a felkelés bukását, és a partizáncsoportok további hősi harcát. Értésünkre adja, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelésnek nagy nemzetközi jelentősége volt. 22 nemzet vett benne részt. 22 000 csehszlovák partizán, 60 000 katona. 3000 szovjet, 700 magyar partizán, azonkívül franciák, románok, bolgárok és más nemzetiségűek. A felkelés nagy sebet ejtett a német utánpótláson, gyengítette a Szovjetunió ellen harcoló német erőket. A negyedik terem a dicstelen árulók gaztetteinek tanúsága. Az egyik képen Tiso Besztercebánya utcáin kitünteti a német katonákat, a vérengző gyilkosokat. Kétszáz kiégett falu, köztük Telgárt, Kremnicka, Nemecká, 186 tömegsír, 4316 halott. Ebből 745 asszony és 225 gyerek. Szívbemarkolőak a tömegsírok leletei. Óraszíjak, kis kanál, érmecske, műfogsor. Dr. Móric Neutman, podbrezovai orvos oklevele. A múzeum nagy napok emlékét őrzi. Hősi napokét, amikor 22 nemzet lázadt az embertelenség ellen. Azok vettek részt benne, akik az emberért fogtak fegyvert, — köztük a nógrádi és a Petőfi-brigádos magyarok, a Thállmann-brigádos németek. Mindannyian az- emberiség korcs kinövése, az elállatiasodott, barbár fasizmus ellen fogtak fegyvert. ELEINTE CSAK NYOLCÁN voltunk. Ott álltunk a kievi repülőtéren ejtőernyős felszerelésben és az I. ukrán hadsereg partizánosztagának vezérkari főnökségétől, valamint a Szovjetunióban élő csehszlovák ellenállási mozgalom képviselőitől búcsúztunk. Egyszer csak felzúgtak gépünk motorjai. A magasba emelkedtünk: irány — Szlovákia. 1944. augusztus 6-ika volt. Az arcvonal felett gépünket a német fasiszták észrevették és olyan erős tűz alá vették, hogy pilótánk kénytelen volt irányt változtatni Románia és Magyarország felé. Jó idő múlva a holdfényes éjszakában az Alacsony-Tátra körvonalai bontakoztak ki előttünk. Gyorsan, igaz, három őrás késéssel közeledtünk célunk, Prasivá felé. 1944. augusztus 7, éjfél után 1 őrá. A három tűz, melyet Velicka őrnagy partizánjai raktak, jelezték, hogy jő helyen vagyunk. Először a fegyverrel, lőszerrel és élelemmel megrakott zsákokat dobtuk ki, majd mi magunk ugrottunk. Nyolcán voltunk. Az első keringésnél Jakov Jermakov vezérkari tiszt. Mária Lebegyevová a Vörös Hadsereg tiszthelyettese, főrádiótávirász. Babkin Vaszil rádiőtávirász és jómagam ugrottunk ki. A második csoportban Katrusin Ján és Murin Ján hadnagyok voltak áz elsők, akiket Anna Jachinová orvosnő követett. Régen vártuk már ezt a pillanatot, hogy szülőföldünkre érkezhessünk. Bár honvágyunk nagy volt, a fasiszták lehetetlenné tették visszatérésünket, Gyakran elbeszélgettünk erről, az otthoni állapotokról Svoboda generális csehszlovák brigádjában, különösen amióta Kievben a partizániskolán és Jefremovban a különfeladatokat végző szaktanfolyamon vettünk részt. Most egymás után szálltunk le Prasiván. Egy alak közeledett felém. A biztonság kedvéért „állj“ kiáltással ráirányítottam géppisztolyomat. Egy falusi nénike volt a közeli Luznából. Idejártak az utóbbi napokban szénát gyűjteni, meg az ejtőernyő kedvéért. LESZÁLLÁSUNK nem volt zökkenőmentes. Az orvosnőnk megsérült, rádiótávirászupkat pedig csak néhány órai keresés után találtuk meg. De így is reggel fél nyolckor már felvettük az összeköttetést Kievvel. A „Jánosík“-csoportnak — ezt a nevet választottuk magunknak — ez volt az első rádióösszeköttetése. A partizánok vezérkari főnöksége sok szerencsét kívánt és jelezte, hogy éjszaka újabb két csoport csatlakozik hozzánk. Meg is érkeztek. A későbbi Nálepka kapitány brigádjának nyolctagú törzskara, majd egy 24-tagú csoport Jegerov kapitánnyal, a Szovjetunió hősével az élen. Üdvözlésünk szívélyes és baráti, de rövid volt. Katonákhoz méltó. Az 1648 magaslati ponton három kis partizántábort rendeztünk be. Másnap a Jánosík csoport kapcsolatot teremtett a lakossággal. A lakosság mindenütt támogatott bennünket. Praáivá alatt egy garammenti kis faluban, Jasenie-ben Demeter Cyril nevű szegényparaszt házánál kapott menedéket sebesült érvosnönk. Ugyanakkor Murin hadnagy Liptóba ment, ahonrtét magával hozta Richter Viliam, Fric Albin, Sleziak Albin és Caban Jozef személyében a partizáncsalád első tagjait. Richter 40 éves volt. Kommunista. Ült már Haván és most otthagyta feleségét és hat gyermekét. MÄR TIZENKETTEN VOLTUNK. Állandó összeköttesésünk volt a vezérkari főnökséggel, a három partizáncsoporttal, ugyanakkor szövetségeseink a közeli falvakban. Világos cél állt előttünk: fegyverrel a kézben harcolni a fasiszták ellen és a szlovák nép között minél több társat szerezni. Ekkor még remélni sem mertük, hogy a Jánosík-csoport — rövid három hét alatt — több ezer főből álló brigáddá fejlődik. ♦ 1944. augusztus 25. Nevezetes nap volt ez, sohasem lehet elfelejteni. A garammenti falvakból százával jöttek az emberek, hordták a partizánok számára a fegyvert, a lőszert. Fiúk, legények, lányok, öregasszonyok. Prasivá visszhangzott a fegyverek zajától. Hisz ki tudta volna megakadályozni, hogy ezek' a fiúk ki ne próbálják fegyvereiket. Anélkül azonban, hogy valakiben is kárt tettek volna. Ennek a lármás, zajos búcsújárásnak nem volt vége. — A nép mellénk állt. Természetes, ezt nem a véletlen szülte. Nem éltük volna meg ezt a napot, ha a kommunista párt illegális tevékenysége nem segített volna. A párt volt az, mely a Prasiván szervezett partizánegységek és a hadseregben levő fasisztaellenes elemek között kapcsolatot teremtett. De elmaradt volna ez a nagy nap akkor is, ha a podbrezovaj és besztercebányai kommunistákal az érintkezést nem vettük volna fel, vagy ha a lakosság között nem fejtettek volna ki jó agitációs munkát. A podbrezovai helyőrség és a dubovai légelhárítő alakulat jó eredményét is ez hozta. EZEKBEN A NAPOKBAN Jermakov elvtárs a vezérkari főnök, Halgos Cyril vezetésével hattagú különítményt szervezett, aminek feladata a rózsahegyi politikai foglyok kiszabadítása volt. Ez augusztus 26-án sikerült is. A kiszabadítottak között voltak Kovalcuk Grigorij, Voznyak Demian és Rjabikin Iván a Vörös Hadsereg tisztjei is. Augusztus 27-én Jegorov kapitány egységei, a Jánosík és Nálepka-brigádok elfoglalták Rózsahegyet. Két nap múlvt történelmi események következtek. 1944. augusztus 29-én a hajnali órákban az említett brigádok az akkor még illegális Szlovák Nemzeti Tanács és a hadsereg szervezett elemeivel karöltve — miután a fasiszták ellenállását sikerült megtörni és felszámolni, — elfoglalták Besztercebányát. A partizán csatározásból a párt vezetése alatt a nép fegyveres forradalma, a Szlovák Nemzeti Felkelés bontakozott Tki. A partizánoknál tömegesen jelentkeztek az új harcosok. A brigád ezer főre emelkedett és e szám állandóan gyarapodott. Az új emberek rövid kiképzés után az arévolnaba mentek. Szeptember 3-án a Jánosík-brigád első és második osztaga Telgárt felé vonult. Az igazi harc, egy rendes támadás, melyben a partizánegységeken kívül a hadsereg is részt vett, szeptember 5-én a hajnali órákban kezdődött, ágyútúz és tankok támogatásával. Partizánjaink megkerülték a németek állásait és heves oldaltámadást indítottak. „Előre! Előre!“ hangzottak a vezényszavak. A meglepett németek feladták állásaikat. Eleinte rendezetten, később fejvesztve menekültek. A német fasizsták egy része, akiknek nem sikerült elmenekülniük az égő Telgártba szorult, melyet ők maguk gyújtottak fel. A falu nyugati végén ekkor már felsorakoztak tankjaink, melyeket partizánok követtek, hogy megtisztítsák a falut az utolsó némettől is. EZ VOLT AZ ELSŐ nagy csatánk. Megnyertük. Egyesült erővel legyőztük az ellenséget, de magunk felett is győzedelmeskedtünk: Legyőztük a félelmet, a tapasztalatlanságot. Kijártuk a harci iskolát. BIELIK ERNEST, őrnagy, a Jánosik-brigád volt parancsnoka (Fordította: N. J.) A nemeckai mészégető St. Urban családjával ben-e vagy valamelyik tömegsírban lelte halálát. Urbánnak sikerült megszökni. Ma Majer helyett is dolgozik, harcos most is. Tűzzel robban belőle a .szó. — A németeket kivertük, de a harc nem ért véget. A fegyvert kiverték a fasiszták kezéből, most másképp kell harcolni. Nemrég tanú volt a Hlinka-gárdista perben. SpiSiák, Potrok, Knapek, akik őt megkínozták, — elnyerték méltó büntetésüket. Az üzemben is küzdeni kellett. Vezetőhelyekre férkőztek a gárdisták, a szabotáló kulákok, földbirtokos csökevények. Megtisztították. Újra szenvedélyesen robban belőle: — Hiába próbálkoznak, nálunk nem törnek át... Kemény kézszorítással búcsúzunk: — Írja meg a magyar elvtársaknak is, mi partizánok voltunk, hazánk és népünk hű katonái. Azok is maradunk. * AZ EST MÁR ÉJFÉLBE hajlik. A hegyek ébren alszanak. Jobbra, Nemecka faluszélén a mészégető körvonalait látjuk. A mészkő faltól vezető híd a mártírok útja. Gyereket, aszszonyt, zsidót, keresztényt, szlovákot, magyart, franciát taszított itt az emberi barbárság a szörnyűségbe, a lángokba. A kémény mint egy felkiáltójel az emberi jajkiáltások után. A szomszédok még most is borzadálylyal beszélnek a rémtettekről. Az éj körülfogja, takarná a szégyenletes tegnapot. De a gyár felől fény tör az éjszakába, csillagai oszlatják a sötétséget, messze világítanak a völgybe. Ez a Tény 1944. augusztus 29-én gyűlt ki a partizánok tábortüzénél a szemekben. Nemeckán 194§ március 22-én a fény terebélyesedett. Erről a napról így ír Stefán Urbán anyósa, a kanadai Slovenské Zvestiben: „Sokat szenvedtünk, gyilkoltak, raboltak, Stefánt is majdnem megégették. Ma jöttek szovjet katonák, akik feszántották földjeinket, újra terem a föld." És azóta nap mint nap világosabb a fény. Mindig vastagabb lesz a csóva. Benne világít a Majerok szemevilága, a halálba taszítottak szembogarának utolsó villanása, s gyerekeink ragyogó szeme mintegy parancsot adva: .Ápoljátok a fényt, a sötétség győztesét, ha éberek lesztek, nem alszik ki soha.“ BALLÁ JÓZSEF
