Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-10 / 32. szám
sfzalrtid Földműves 1958. augusztus 10; Hajtunk ne múljék — Az »Alattomos ellenség« című vita lezárása — Motto: „Szabad az ember, nem dühe rabja - Ha ital s ittasság békén hagyja.“ (Sebastian Brant) OTT KEZDEM, HOGY EZT a vitát nem lehet lezárni. Hasztalan minden tételes megfogalmazás, hangzatos szavak, mert mögöttük és tőlük függetlenül tovább settenkedik a múlt, a régi „örökség“, hogy szüntelen kötelességünkké tegye az élet jobbá tevésének erkölcsi normáját. Vitathatatlan a megállapítás: nagy, sokra gyarapodott a részegesek száma. Nem az olyanoké, akik naponta megisszák a maguk egy-két féldecijét, vagy két-három pohár sörét, —' ezen nem lehet megütközni. De itt elsősorban olyanokról van szó, aki mindenét elissza, durván összetiporja a családi otthon békéjét, s mosoly, öröm helyett csak könnyet, kétségbeesést, gyötrődő panaszt fakaszt. r—’ Mint a dögből a féreg, úgy születik a korhelységből minden rossz: harag, csalás, veszekedés, gyilkosság ti írja az egyik hozzászóló. E gyilkos szenvedély statisztikája körülményes. A számok tényszerűen bizonykodhatnak a vendéglátóüzemek tervteljesltéséről, megállapíthatják az alkoholizmusból eredő betörést, izgatást, hatóság elleni erőszakot, szemérem elleni vétséget, — de az statisztikán kívül reked, hogy hány család boldogságát fojtották borba, pálinkába. SZÉKELY FERENC FARNADI olvasónk megrázó eseményről ír levelében. V. E. alig tizenkilenc éves fiatalember apját és anyját válogatott kegyetlenséggel meggyilkolta. A haditerv előre szőt volt. V. E. Bortól és pálinkától „felbátorodva“ 1958. április 18-án az éjjeli órákban két fejszecsapással végzett nyugovóra tért apjával. Majd amikor a halálról nem bizonyosodott meg, előbb zsebkendővel fojtogatta, majd nagykéssel elvágta az; ütőereket és a nyelőcsövet;, íme: a gyermeki hála! S az alkohol, mint gátlásszabadító a bűnrészes! És a gyilkosságot ! hasonló módszerrel .—: folytatta évek óta fekvő beteg anyján. is — vélekednek a „történelemfilozófusok“. r- Munkáját elvégzi rendesen, a többihez semmi közünk — vallják az elvbarátok, s a közönyösek. HÁT VALÓBAN NINCS SEGÍTSÉG? Meddig lesz még úr ez a szándékos őrület, ahol a nagykés-dugdosás, szívdobogás és rettegés fizeti a családfő „tétova" lépteit. Nálunk sokáig a sör dominált. Ma már a pálinka az úr. Egy személyre kb. 3,7 lit. tüményszesz jut évente. Nem tűnik soknak, de ha meggondoljuk, hogy az iszákosok a lakosság egy százalékát teszik, ki, — ez pedig testvérek között is 120 ezer ember — bizony elgondolkoztató. A statisztikából még annyit: az utóbbi öt év alatt 20 százalékkal emelkedett a szeszfogyasztásból eredő és halállal végződő májmegbetegedések száma. Valaki társadalmi összefüggést akarván teremteni, úgy érvelt: — Adjunk több életörömet az embernek! Az érem másik oldala: Vajon az életöröm hiánya okozta-e azokat a defektusokat, melyek csak alkohollal vigasztalódnak. A szakember hármas gyökeret ismer: a) az illető pszihopata; mindenféle szélsőségekre »hajlamos, b) a környezet hatása. c) egyéni boldogtalanság. A KÖZELMÚLTBAN TALÁLKOZTAM egy ismerősömmel. Bányász. Elvonókúrán volt. önként jelentkezett. — Újjászületett! Ember lett.' úgy érzi. A betegnek gyógyulni kell, és az én bányászismerősöm beteg volt. Az emberek nem rosszak! Akarnak gyógyulni. Bár az elkallódott ember sokszor szívesen álmodja magát — a szesz segítségével — megilletőbb helyre, azért mindegyikben él a jóra való hajlandóság, bár a jó véghez vitelét nem mindig találja. Nem árt itt arra is figyelmeztetni: az ivás két emberen múlik, egy, aki issza és egy, aki adja. AZ ÉLET SZÉP AJÁNDÉKA a bor. De semmiképpen sem illenek a „körképbe“ az ittas kiskorúak, pálinkát vedelő lányok vagy a kapatos nagyanyák éppúgy, mint azok a „családfők“, akik a vendéglátóüzemekben kezdik beosztani a keresetüket. Bort kedvelő, borban örömé't lelő nép vagyunk. A poharazó szelíd örömök részesei. Más elv nem vezethet bennünket, mint az emberileg elfogadható mérce: igyék mértékkel az, akinek kedve, pénze van rá. De vezessünk irtóhadjáratot a fröccsös poharakban, féldecikben kapaszkodó „műpártolók“ ellen, ahol elaljasult a szelíd öröm, s az ivási szokások iszákossággá fajultak. Ezekkel szemben az egész társadalom egységfrontjára van szükség! A leghatalmasabb erő, a társadalom ereje adhatja csak visszá ezeket a „tévelygőket“ az életnek, családnak, munkának. A 'SZABAD FÖLDMŰVES szerkesztősége által indított vita — és a mostani gondolatszilánkok — ezeket a gyökereket kívánta feltárni. A legnagyobb erkölcsi erőt, a tömegeket kívánta sorompóba állítani, hogy egészséges társadalmunk életereje legyűrje az alkoholizmust, szemétre vesse ezt a senki sem kívánta rossz örökséget. Kalmár Ferenc — „Inni tudni kell“ című cikke volt az indulás, s bár a vita kissé szétesőnek tűnik, a figyelemkeltés szerepét vállalta ez égető üggyel szemben. Az említett indítócikk éppúgy, mint az azt követek a megértés és a jóindulat szemszögéből, de a cselekvés sürgető igényéből indultak ki. „INNI TUDNI KELL“ - volt a címadás! A teljesség kedvéért azonban szabad legyen Kalmár Ferenccel vitába szállni. Csak egy lehelletnyi szellemi tornát, párhuzamot: A tudás hatalom. Az inni tudás pedig semmi esetre sem erkölcsi princípium! A művészetté magasított szójáték ilyen formán inkább az . ördög tömjénje, mintsem a valóság elfogadható ténye. A VITA SORÁN NEM az örömet, hanem a szenvedélyt tárgyaltuk. S talán nem indokolatlan megjegyezni: a rendszeresen fogyasztott napi nyolc-tíz féldecik, 3 — 5 liter borok árát nem az fizeti meg, aki erszényéből készpénzzel fizet. Az iszákos, korhely férfiak nagyvonalú pénzszórása mögött riadt gyermekek rettegnek; s szomorú, életörömtől megfosztott anyák számlálgatják, hogy olvad az alkoholos gőzben semmivé a családfenntartó kezében a kereset, a kenyér, a megélhetés. Ezek az emberek életüket egy ember életéhez kötötték, s a kárhozatot az áldást osztani rendelt kéztől nyerik. * * * A boldogtalanság senki számára sem felemelő, magasztos. Én nem irigylem, hanem tisztelem és szeretem a boldog embereket, mert ahhoz valóban emberhez méltó életet kell élni, gazdag, értelemmel teli- életet. MINDEN EMBERBEN ÉL A FÉNY, csak néha a feje búbjáig beborítja a sötétség. Ne múljék hát rajtunk, hogy a másik ember is ember lehessen! FŐNÖD ZOLTÁN Vychodná —1958 EBBEN AZ ÉVBEN már hatodszor jöttek össze Vychodnára Szlovákia legjobb ének- és táncegyüttesei. Svidník, Zselíz, Vychodná — három különös értelmet nyert helységnév, a népművészeti csoportok felvonuló helye, seregszemléje. A közelmúltban zajlott le az ukrán együttesek szemléje Svidníken, a CSEMADOK-együtteseké Zselízen. míg a múlt héten a szlovák népművészeti együttesek seregszemléjét tartották. A találkozó már hagyományossá növő formája most is jó eredményeket hozott, s a csoportok alkotó módon felhasználták az eddigi tapasztalatokat. A kétnapos bemutatón mintegy 1600 szereplő csillogtatta tudását 40 ezer ember előtt. Sokszor esett már szó a népművészetről, feladatairól. A vyehodnái bemutatók értékes tapasztalatai gyümölcsöztek az együttesek mostani fellépésében; s meglepő volt az a fejlődés, melyet rövid egy év alatt elérlek. A műsort illetően a sokirányú érdekeltség mellett a művészi tolmácsolás fokozott igénye sem szenvedett hiányt. Játékukat az alapos, gon* dós előkészület jellemezte. A vyehodnái fellépés éppúgy, mint az azt megelőzők igazolják, hogy a dolgozók széles tömegei megbecsülik a népművészetet. Sőt nemcsak megbecsülik, de alkotó módon továbbfejlesztik. „Örömteljes munka — örömteljes élet“ jelszó jegyében zajlott le ez a találkozó is, s a csoportok tapasztalatokkal gazdagodva folytatják megkezdett munkájukat., hogy a népművészet kincséből minél többet megmentsenek a jelen, de méginkább a jövő számára. -d A legfontosabb kötelesség „Nem vagyok a szóvirágok híve, de túlzás nélkül el lehet mondani: a békés célokra igénybevett atomerő felszabadíthatja az embert a bibliai rege amikorra azi atomerő uralkodó szerepet tölt majd be az ember életében. Ha számba vesszük azokat az eredményeket amelyeket a Szovjetunióban az atomerő ipari alkalmazásában máig elértek, felismerhetjük bennük Infeld professzor jövőbe vetített képének valóságos elemeit. Ma, amikor a stockholmi békekongresszus zárószavai betöltik a világot, s amikor a világtörténelem legszörnyűbb tragédiájáról, a hirosimai bombázás tizenharmadik évfordulójáról emlékezünk meg, a jövő ragyogó távlatai fényénél állásfoglalásunk csak egy lehet: Állítsák a tudományt és a technikát az emberiség, a béke szolgálatába! -va Az atombomba által okozott égési sebek átka és kárhozata alól, hogy arca verejtékével kell megszerezni mindennapi kenyerét.“ A szavak a helsinki Béke-Világtalálkozón hangzottak el Infeld lengyel tudós szájából, de ereje napjainkat is jellemzi. Ez a békeharcos tudós húsz évben jelölte meg azt az időt, Helyreigazítás Lapunk múlt heti számában a 6. oldalon technikai okokból kim0adt „A költő álma“ című vers szerzője: EUGEN JEBELEANU neve. Ezek a japán gyerekek a Hirosima ellen intézett atombombatámadás áldozatai HAJDO ANDRÁS: MADARUESZTO \Á KOCSMÁBAN FELHŐKET bodrozott a sok cigaretta füstje. Szinte vágni lehetett. Az öreg Olasz Mihály azért csak megtömte „hetes" dohánnyal a pipáját, komótos lassúsággal, akkurátusán. Közben-közben az italméró asztal felé pislogott. Gál Bercit figyelte. Tudta ö jól, hogy csakis Gál Berci lehetett, aki megdézsmálta a lucernát Ismerte emberét. Tudta, hogy tavaly is öt malac hizlalására szerződött. A tejért is kétezret zsebelt be. Baromfit is tartott, kacsát, libát, csapatostul. Pedig neki is csak félhektárt mértek.... Dehát Gál Berci fakormányos volt kezdettől fogva. Mindig lovakkal járt. A szekérderékba mindig ott lapult valami, ha esténként hazafelé kocogott. Gál Berci rákönyökölt az asztalra. — Féldeci fehéret! Az öreg Olasz még mindig a pipájával babrált. Rámordult a sietős emberre. — Ne rohanj, Berci! Gál Berci behúzta a megrendelt féldecit, meglötyögtette nyelvét a szájában, aztán az öreghez fordult. — Mihály bátyám ráér. A határ nem szalad el. Még az éjjel megkerülgetheti egy párszor. — Te is ráérsz. A dologgal már végeztél ... Gál Berci felnevetett. — Hacsak a dolog volna!... De aki csak dolgozik, az nem ér rá keresni... he-he ... És újra az italméró asztal felé fordult. — Töltsön még egyszer abból a fehérből! 'Áz öreg Olasz felállt, mint aki indulni készül. De csak nem indult. A lucernára gondolt, meg Gál Bercire. Hümmögött magában. Mikor a kocsmáros az asztalra tette a féldecit, Gál Berci rávigyorgott az öregre és nagyhangon rendelkezett: — Töltsön az öregnek is! Olasz Mihály megrázta a fejét. — Jóéjszakát! Én már megyek ... Kiment a kocsmából. Elindult a lucernás felé. Most már biztosan tudta, hogy Gál Berci vette ki a dézsmát. De azt is tudta az öreg, hogy a tolvajt kétszer kell megcsípni. Egyszer amikor bizonyságot szerez az ember, másodszor pedig amikor rajtakapja. Az öreg Olasz hajnalig a lucernásban kuksolt. Éjfélig körüljárta a táblát háromszor is. Nem vett észre semmi gyanúsat. Egyszer a Kutyor felöl kutyaugatást hallott. Lelapult az árokba. De csak borzot hajtottak a kutyák. Leheveredett az egyik petrence mellé. Kis idő múltán szemei hol becsukódtak, hol kinyíltak. Vívódtak az éjféli sötétséggel. Fejében pedig ott motoszkált a gondolat: Gál Bercit rajta kell kapni... HAJNAL ELŐTT valamivel felriadt a szunyókálásból, mert a mogyorós felől pirosán kibukott a hold hunyorgó képe. Tovább nem nyughatott. Zsebéből előszedte a gyűrött újságot. Egy oldalt négy felé szakított. Mellényzsebéből elővett egy ceruzacsonkot, megnyálazta, és mindegyik papírra rárajzolta: EFSZ. A megjelölt papírdarabkákat aztán bedugdosta a petrencébe. Mindegyiket más más helyre, mert úgy biztosabb. Eltervezett ö mindent: Gál Bercit rajta kell kapni!... Este már az elnökkel várták Gál Bercit. A kovácsház mögött a gerendákon ülve lesték, hogy mikor fordul be szekerével a falu útjára. Már a felvég felé fordult Gál Berci szekerének rúdja, amikor az elnök utána kiáltott. — Hé! Állj csak meg! Gál Berci kelletlenül hőkölte a lovakat. — Hallod-e, Berci — kezdte az elnök — azt beszélik a faluban, hogy te minden este megrakodsz a közös lucernából és úgy hajtasz haza ... — Kicsoda? Ki mondta ezt? — hördült fel Gál Berci. Az öreg Olasz ismerte emberét, tudta jól, hogy mit kell tenni. Bekukkantott a szekérderékba. — Most is lucernát viszel. — Hát aztán, mi köze hozzá! — kiáltotta dühösen Gál Berci. — Menjen a petrencékhez, vigyázza azokat. Másnak a becsületébe ne gázoljon oktalanul. Vén madárijesztő! Aztán elcsendesedve az elnöknek magyarázkodott. — Igazán utolsó dolog így meggyanúsítani az embert. Akárki beszélte azt a lucernát, hát hitvány ember. Egy kis rongy lucerna van a szekéren, de rámondani, hogy... Ez nem elég. Á tolvajt nem így kell megfogni. Az öreg Olasz csak nézte Gál Bercit. — Hát ez a lucerna nem a szövetkezeté ? — Nem is volt soha! — Hátha ... Gál Berci újra dühösen kiáltozott: Hátha! ... Hátha!... Vén bolond. Értse meg, hogy ez nem a közösből való. Ez az enyém. Ha majd rajtakap, akkor okoskodjon. AZ ÖREG OLASZ fellépett a szekérre. Vizsgálódva hajtogatta fel a lucerna rétegeit, ahogy forgatás után rendben összetapadtak. Közben dünynyögte: — Márpedig ez jegyes lucerna ... Gál Berci meghökkent, de nevetett. — Talán bizony lepecsételték a leveleit? Most már kényszeredett tréfával akarta elütni a dolgot, mert érezte, hogy szorul körülötte a hurok. — Hát ha megtalálta a jelet, csak szóljon — vágta pökhendien Berci a szót és leugrott a szekérről. Az öreg türelmesen kotorászott a lucerna között. Egyszer csak megállt a keze. Hirtelen kirántott egy darab újságpapírt. — Itt a jel! — Micsoda? — pillantott oda izgatottan Gál Berci, majd felnevetett. — Papír! újságpapír! Hát ilyet találhat a határban ... He-he ... AZ ÖREG leszállt a szekérről, megmutatta az írást a papíron. Az elnök kezébe nyomta. Aztán vállatrántva otthagyta a két egymásra bámuló embert. Indult a határba. Néhány lépés után azonban megállt, visszafordult. Olyan dünnyögö hangon visszaszólt: A — csősz azért nem madárijesztő! 6 s Ebben á „létben“ talán ritka aZ olyan eset, amelyről egy másik olvasónk ír. A. P. késő este botorkált hazafelé. Meglehetősen „elázva“. Nem találta az utat. Egy vele szembejövőtől megkérdezte: Hová megyek? A megszólított így felelt: A teljes pusztulás felé. A tántorgó találva érezve magát ismételgette: „A pusztulás felé...“ Másnap, harmadnap is ott kísértett a „felfedezés“. Olyanynyira, hogy belátva élete céltalanságát l— rendes ember lett. INTÉZZÜK EL EZT AZ ESETET azzal, túlságosan szalon-példa, s bizony a járható út sokkal, de sokkal nehezebb! Az ilyen „kiagyaltnak“ vélt példáknál ott kísért az elképzelés szűkössége, mely a maga képére és hasonlatosságára formál „alakokat", e-: Miért nem hoznak olyan rendeletet, mely határt szab az iszákosságnak. Ha a nemi betegség gyógyítása kötelező, miért nem lehet ezt a pusztító kórt is azzá tenni, ^ hangzik a további vélemény. Párhuzamként Kopper János kételye kívánkozik: id Az áremeléssel célt érünk-e? És egyáltalán célt jelegithetnek-e a kényszerű, adminisztratív intézkedések?! Talán a szakszervezet vagy a munkaadó közbelépése? Csak azt akartam elintézni, hogy ne kapja kézhez a fizetését. De mikor megtudta, hogy mire készülök, kést fogott rám, - buggyant ki a panasz egy kétgyermekes anyából. Hangja lemondó volt, szinte keserű tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát jelképezte.- Ha nem iszik, olyan mint egy falat kenyér —: hallottam egyebütt. — Részegember mindig volt és lesz JÄN NERUDA: A bölcsek könyvéből Így szól a bölcsek könyvében a legédesebb mese: ki elvesztette az eszét, csak annak volt ép esze! Az én eszemmel baj lehet, emiatt csorog könnyem, hisz nem tudom elveszteni mindennapi ködömben! Sipos Győző ford.
