Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

1958. szeptember 28. \izaUaet Földműves s Elsuhant évek nyomában Ha valaki 15 évvel ezelőtt Libádra akart utazni, Muzsláig kellett vasúti jegyet váltania, a gesztenyefák mö­gé bújtatott muzslai állomáson szállt le a személyvonatról, majd meg­­mászta a vízmosásos, nyaktörő bélai dombot és Bélán keresztül kocsin vagy gyalog érte el a bélai erdőt. Ez a keskeny erdősáv már csak egy kilométerre van a falutól, ám a falu­ból még mindig semmit sem látott. Még két dombra kellett felkapasz­kodnia és mikor a másodikról is baj nélkül lejutott, már a falu közepén találta magát. Ez az aránylag tűrhető gyalogséta azonban csak a nyári hó­napokra volt érvényes, mert esős év­szakban a vendégmarasztaló libádi sár nagymértékben vette igénybe a gyalogos ember forgalmi eszközeit és ilyenkor a libádi kirándulásra csak igen fontos ügyekben járó emberek szánták el magukat. Itt meg kell jegyezni, hogy a ripor­ter mindezeket saját tapasztalatából tudja, mert itt töltötte gondtalan gyermekkorát. Manapság a legtanácsosabb Párká­nyig váltani az útijegyet és onnan autóbusszal, Kőhídgyarmaton keresz­tül megközelíteni a falut. Az alvégen a HNB előtt száll ki az utas az autó­buszról és mindjárt új dolgokat ész­lel. Oj házakat a lapályos alvégen. Csinosak, tiszták, eléjük virágos ker­tekkel beszegve. Itt kezdi az ember szembesíteni a múltat a jelennel. Negyven évvel ezelőtt még csak a „faluban“ építettek, ha ugyan néha­­néha megtörtént az ilyesmi. A „falu“ pedig maga egy nagy lefelé lejtő teknő, a házak mint a lépcsők, a te­tőkkel néznek a szomszéd házak alapjára. Keresem a.falu egyik hír­hedt érdekességét, a nagygödröt. Ez volt valamikor a falu szemétlerako­­dója. Ma már csak egy kisebb mélye­dés jelzi gyermekkorom egyik bámult csodáját, melybe a fenekéig sohasem merészeltem leereszkedni. Öserdei érintetlenségben tenyészett ott az árvacsalán meg a bogáncs. Télen pe­dig egyenesen rettegtünk a nagygö­dörtől. A falu főutcája volt ugyanis a szánkópálya. Lószánkón tízen­­huszan siklottunk le a fatornyos templomtól a nagygödör mellett ve­zető úton, egészen a falu végéig. A vezetőnek bizony minden ügyes­ségére szüksége volt, hogy elkerülje a nagygödör lucskos mélységét. Három oldalról a látást dombok zárják el, melyeket a helyi szójárás­ban hegyeknek tisztelnek. A Dank­­hegy, a Mogyorós meg a Páskomok. Valamelyik régi feudális úr szorítot­ta be jobbágyait ebbe az agyagos gödörbe, gondolva, hogy ezt úgy sem lehet másra használni. Csak a század Az új iskola második negyedében kezdett a falu az északi lapály felé nyújtózkodni. Nem volt „kilátás“ a faluból, elzár­ták a „hegyek“, de nefn volt kilátás a jövő felé sem. A falura nemcsak a dombok vetettek árnyékot, de a há­rom nagybirtok is, mely elzárta a fejlődés útját a dolgos libádi nép elől. Két réteg élt és küszködött itt a nagygödör körül, a kisgazdák és a zsellérek. A kisgazdák valahogyan még eltengődtek adó- és végrehajtó gondjaikkal, de a zselléreket ki-ki-Libádi őrjárat kényszerítette a faluból a kenyér­gond. A fiatalok télen Pestre jártak szenet hordani, vagy az idősebbekkel együtt az Esztergom melletti Ke­nyérmezére, ^rnit akkor Nixbródnak hívtak. (Magyarul ez azt jelenti, hogy nincs kenyér). „Hagymát és kenyeret tettek a tarisznyába, azon éltek, hogy valamit haza is hozhas­sanak“ — emlékezik Lengyel Imre elvtárs, az EFSZ elnöke. — Magam is emlékszem rá, hogy télen alig volt a faluban fiatalság, csak a tavaszi búcsúra jöttek haza, njert ez volt az illendőség. Az első köztársaság alatt a „túli" vándorlás előtt becsapódott az ajtó és aki tudott szezonmunkákra szerződött szerte az országba, de megkezdődött a kiszivárgás is a kö­zeli falvakba. Jó néhány család pedig egészen Franciaországig vitte a ba­tyuját. A libádi ember nem félt, de ma sem fél a munkától és ért is hozzá. A libádi szölömunkásokat sok­felé ismerték, pedig a faluban kevés volt a szőlő. De az uradalomban megtanulták az oltás, szemezés mes­terségét és a tudomány apáról fiúra szállt. így idézgetem á múltat saját em­lékeimből és az idősebbek bizonyíta­nak, kiegészítenek. Ilyeh volt az élet Libádon. Az ételben nemigen lehetett válogatni. Vasárnap birkahús is ke­rült az asztalra, igaz, hogy sokszor hitelbe. Ha azonban azt hinné valaki, hogy a nagygödör környékét állandó szomorúság árnyékolta, az nagyon tévedne. Szeretett ez a nép vigadni is és néha talán duhajabban mint máshol. Ez a duhajkodás, különösen farsangkor, az összegyűlt bajokkal teli életből robbant ki és sokszor a bicska is felvillant a kocsma sötét udvarán. így intéződtek ősi módon a szerelmi ügyek és más haragok. De a mulatás nem volt mindig ilyen szenvedélyes. Lágyan csengett az ének a marokszedő lányok ajkain, mikor késő este hazatértek a mun­kából, halkan duruzsolt a mese a tollfosztásnál és a kukoricafosztás­­kor csattant a huncut tréfa és a nevetés. Felejtődött a mindennapi baj és a küszködés. Aztán jöttek a lakodalmak. De itt egy kissé meg kell állnunk. Éppen lakodalomra érkeztem a fa­luba. Majdnem minden úgy zajlott le, mint régen. A templomból vonult a násznép végig a főutcán elöl a menyasszony meg a vőlegény, utána a nycszolyós lányok és a vőfélyek. Majd egy csapat legény a régi szokás szerint mindegyiknek a kezében egy borosüveg, persze nem üresen. Az ősi lakodalmas dalokat is a régi édesbús tónusban énekelték. De egy valami hiányzott: a szép színes népviselet. A virágos szoknyák és díszes lipityök helyett hoszsú városi tüll és selyem­ruha, a keményszárú legényes csiz­mákat felváltotta a félcipő és a súj­­tásos nadrág és fehér ing utóda a fekete zakó. A lakodalmas háznál pedig a cigány a csoko-csol o-csoko­­ládét nyúzta. Lehet, hogy éjfél felé felviharzott a csárdás is, ezzel azon­ban csak vígasztalom magamat, mi­kor későn este visszafelé zötyögtetett a személyvonat. Pásztor Jani gyerekkori pajtásom­mal szép házacskája üveges folyosó­ján beszélgetünk bor mellett. Azok közül való, akik jól megtanulták a szőlőmunkát. Négy éve 5 hold szőlőt telepített az EFSZ, és ő a vincellér. Ezidén szüretelnek először és ehhez képest jó termés mutatkozik. Az új telepítés csupa nemes fajta, csaszla. ezerjó. A zárszámadásra már nem keli bort vásárolni. Az*»EFSZ irodájában Lengyel Imre elnököt találom. Nyugodt komoly ember, de a komolysága alól ki-ki­­bukkanő tréfáló kedve olyan közvet­len hangulatot teremt, hogy pillana­tok alatt feloldódik köztünk a fe­szültség. Nem dicsekszik, pedig volna mivel. A beadásról szólva átnyújtja a járás jelentését. „Tessék, győződj meg róla“ — de a szeme huncutul felcsillan. Bizony itt minden rendben van, mégpedig száz százalékon felül. A munkaegységet 18 koronára ter­vezték, de az előzetes számítás leg­alább 21 koronát ígér. Az udvaron hatalmas betonsilókban folyik a téli tartalék tárolása. A silóval eddig sem volt baj, hiszen még a tavalyiból is van három gödörrel. Járjuk a határt. Félember magas a másodvetéses csalámádé, a búza 20 mázsán felül is terem. Az árpa kissé gyengébb. Pedig ez Libádon igen fon­tos termény, mert itt minden árpa elsőosztályú. A belterjesség felé tö­rekednek. Egyik fő ágazat a vetö­­magtermelés. Van itt szudánifű, here és lucernamag, melyek nagyban emelik a jövedelmet. A szarvasmar­hákkal nagyon megjárták. Kétszáz­ötven hold földet vettek át az állami gazdaságtól az állatokkal együtt. Ez rendben is lett volna, ha nem lettek volna bangkórosak. De így megfer­tőzték az állományt. Likvidálni kel­lett az egészet. De már újra van 138 darab egészséges szarvasmarhájuk. Nem kell féltenünk a libádi EFSZ-t, céltudatos vezetés, korszerű talaj­művelés és a jó munkaerkölcs építi itt a jövőt. Lakota elvtárs, a HNB titkára sem pesszimista. Gyarapszik, szépül a falu, a petróleumlámpa helyett a villany ad fényt, van szép új iskola és a kisbíró szamárbőrös hangszerét felváltotta a helyi hangos hírmondó. Majdnem minden házban van rádió s a motorkerékpárok száma 16. Csak a kulturális élet botladozik. A mozi ugyan elég gyakran ellátogat Pár­kányból, de a CSEMADOK vérszegény. Csak egy-egy színdarabra jut az erejéből évente. A felszabadult fiatalság áhítja a tudást, többen végeztek főiskolát és most is sokan járnak egyetemre és középiskolába. Azelőtt egy évszáza­dig egy lélek sem bírt az „úri“ fog­lalkozás felé törni. Az ottani ember nemigen veszi észre a változást, de a riporter egyszerre lát mindent, ami harminc év óta született. És ha szám­vetést készít a falu gazdagodásáról, az utolsó évtized mérlege a szocia- Usta rend építő és gyarapító lendü-A falu névadói letét tanúsítja. Ami elmúlt, abban alig van mit visszasírni, ami pedig született az mind az egykori zsellé­rek és kisgazdák békés szebb életét szolgálja. Petri Endre Kövér fürtöket neveltek a Szőléskei Szőlészeti Iskola jó! gondozott tőkéi. A képen az egyik tanító és Varga elvtárs, a királyhelmeci állami bank igazgatója, a dús gerezdekben gyö­nyörködnek Az EFSZ korszerű istállója Paradicsomi állapot — a paradicsom körül Ez igen! Ezt hallgassák meg, elvtár­sak'. Bulgáriában egy újfajta paradi­csomot termesztettek ki, azt a bizonyos plovdivit. Ebből az egy hektárra eső termés meghaladja az 50 vagont, s a cukortartalma duplája a mienknek. Termelését feltétlenül be kell vezetni nálunk is. Az EFSZ-ek és a konzerv­gyárak áldani fogják haló porainkat, és talán még szobrot is emelnek ne­künk. A legfőbb féladat, magot sze­rezni! A mag nehéz valuta ellenében meg is jött. A szétosztás annak rendje - módja szerint kisebb zökkenőkkel szin­tén megtörtént. A zökkenőket nem az okozta, hogy sok volt a jelentkező és kevés a mag, hanem az, hogy az egyes EFSZ-ek „maradion kitartottak“ az eddigi jól bevált fajták mellett. A zöld­ségfelvásárló vállalatok agronómusai nem estek kétségbe és a pár mázsa mag rövidesen elfogyott. Az ógyallai járás nem volna járás, ha ezekből a földi gyönyörökből megfelelő mérték­ben nem vette volna ki a részét. Így jutott a Margitpuszta-Pálmamajor-i EFSZ is a paradicsom-vetőmaghoz. A szövetkezet kertésze rendes idő­ben melegágyba helyezte a magot. Az hibátlanul ki is kelt, egyelőre azonban még nem mutatta meg, hogy mire ké­pes. Teljes pompájában csak a kiülie­­tés után mutatkozott be. Elkezdett nőni, mint a bolond gomba. Hatalmas ágai szétterültek a földön, csak vala­hogy virágot elfelejtett hozni. De ami késik, nem múlik. A szomszéd bagotai­­ak már azon gondolkoztak, mikor szál­lítsák az első paradicsomot (persze a bevált fajtát), de a margitpusztaiak paradicsomerdejében még épp csak megjelentek az első virágok. Nemso­kára az első zöld bogyók is. Aztán a bogyók tetemesen megszaporodtak, csak nőni nem akartak. Még becsüle­tes dió nagyságát sem érték el, mire beértek. A zöldségfelvásárló vállalat a beszál­lított paradicsomot nagy kegyesen, de erősen lefilymálva harmadosztályúnak átvette. A margitpusztaiak panasszal fordul­tak a járási nemzeti bizottsághoz. A járás a gépállomással karöltve az ügyet megvizsgálta, jegyzőkönyveztek, majd a jegyzőkönyvet elintézés végett a zöld­­ségfelvásárló vállalathoz továbbították. A vállalat igazgatója az iratot az ikta­tás után áttanulmányozta, majd a ke­rületi központba irányította. Ott az ira­tot az iktatás után a megfelelő szak­előadó átvette, áttanulmányozta, majd a Megbízotti Hivatalhoz küldte. Ott az iratot iktatás után ... stb., stb. nem küldték tovább. Hosszabb megfontolás után egy bizottság alakult a Megbí­zotti Hivatal és a Kerületi Zöldségfel­vásárlási Központ megbízottaiból, akik kiszálltak a helyszínre. A bizottság a következőket állapí­totta meg: a plovdivi paradicsom kö­zépkötött jó erőben levő talajt kíván, Margitpusztán azonban homokba ültet­ték. Hogy középkötött talaja az EFSZ- nek nincs, erről ők nem tehetnek. A paradicsom karózást is kíván, s hogy erről az EFSZ-t nem értesítették, s hogy az EFSZ-nek erre acélra nin­csenek karói, az sajnálatos tény. A so­rokat többször trágyalevezni kellett volna. Mivel az EFSZ erről nem tudott, így nem is csinálta, ezen segíteni már szintén nem lehet. A megszámolt bo­gyók alapján a termés — ha beérik — túlhaladhatja a két vagont, s ha ez a november eleji fagyok miatt nem biztos, arról ők nem tehetnek. A szö­vetkezetei kárpótolhatja és vigasztal­hatja az a tudat, hogy a paradicsom cukorfoka magasabb, mint bármely másiké. Hogy a felvásárló vállalat nem a cukorfok, hanem a nagyság alapján veszi át a paradicsomot, az felvásár­lási rendszerünk egyik hibája, ami ellen egyelőre nem tehetünk semmit. A vég­eredmény: nesze semmi, fogd meg jól. A pár tízezres, amit az új fajtán a szö­vetkezet elveszített..., nos érte az EFSZ-t már nagyobb veszteség is, mégsem dőlt össze a világ. A Margitpuszta-Pálmamajor-i EFSZ megbízásából ezúton köszönjük meg ezt a furcsa elintézést és üzenjük, hogy az ügyet a magunk részéről még nem zártuk le. Elég felelőtlenség az EFSZ-ek rová­sára kísérletezni olyan fajtákkal (legyen az bármilyen növény), amelyek nem felelnek meg az illető szövetkezet tala­jának, amelyek termeléséhez előzőleg nem készültek fel megfelelően. Az új fajták bevezetésének pedig az az első követelménye, hogy aklimatizálva le­gyenek. S még ha az újfajta minden követelménynek megfelel is, akkor sem szabad megfeledkezni arról, hogy a ter­melőt értesítsük a megfelelő agrotech­nikai követelményekről. Ennyit a ter­melők is joggal elvárhatnak. JÁNOS BÁCSI Tervezés, munkaszervezés Hogy az újonnan alakult szövet­kezetnek üzemkölcsönt lehessen fo­lyósítani, azonnal a szervezési kér­dések megoldása után legalább egy ideiglenes évi termelési tervet kell kidolgoznia. Az ideiglenes évi ter­melési tervnél elegendő, ha az EFSZ a főfeladatok tervét dolgozza ki, amelyekbe belefoglalja: egyrészt a vetésterületeket, a hektárhozamo­kat, a növénytermelés tervezett össz­termését és ennek elosztását köte­lező beadásra valamint az állami felvásárlásra, a munkaegységek pénz­alapját; másrészt pedig az állatte­nyésztés legfőbb feladatait, az állo­mányok tervét, a hasznosságot, az össztermelést, a termelés megoszlá­sát kötelező beadásra és állami fel­vásárlásra. Ezeket a fő feladatokat három mérleggel: a takarmány-, a vetőmag- és a trágyamérleggel kell alátámasztani. E mérlegek és a terv­be foglalt feladatok alapján dolgozza ki a szövetkezet az évi költségvetést, de csupán a költségek és jövedelmek költségvetését. Az új EFSZ-ekben az évi termelési tervek kidolgozását a JNB szak- és szervezési dolgozóinak kell közvetle­nül biztosítaniuk. Ennek a munka­­közösségnek munkájában részt kell vennie a körzeti agronómusnak, a könyvelési oktatónak és a GTÄ egy dolgozójának. A GTÁ dolgozójának egyúttal az EFSZ elnökével közösen kellene biztosítani a GTÁ-val való szerződés kidolgozását és megköté­sét. Az újonnan alakult szövetkezetek­ben rendkívüli figyelmet kell fordí­tani a munka helyes megszervezésé­nek és jutalmazásának bevezetésére. Az EFSZ termelésének legkisebb szervezési egysége az állandó terme­lési csoport. Az állandó termelési csoportok kialakítása képezi a szö­vetkezet helyes munkaszervezésének első és legfontosabb előfeltételét. Ezért a szövetkezeti tagoknak az egyes termelési csoportokba, az egyes munkákra való beosztásánál a legnagyobb felelősséggel kell eljárni. A szövetkezeti tagokat olyan mun­kákra kell beosztani, amelyek elvég­zésénél a legnagyobb tapasztalatok­kal és adottságokkal rendelkeznek. Az állandó termelési csoportok élére a legtapasztaltabb ás legjobb dolgo­zókat kell állítani. A csoportvezető­nek nem szabad megfeledkeznie ar­ról, hogy legfőbb gondja megszer­vezni és irányítani a csoport tagjai­nak munkáját.

Next

/
Thumbnails
Contents