Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-30 / 13. szám
<* sirattad Földműves 1958. március 30. Egy falusi tanító Beszélgetünk, Cseri Józseffel a kőkeszi középiskola tanítójával. Komoly, megfontolt ember. Hosszan gondolkodik és csak aztán szól. — Szeretem a gyerekeket, a hivatást. Ezt lelkesedéssel mondja. Olyan lelkesedéssel, hogy az embert is magával ragadja és maga is szeretne palántaápoló, embernevelő lenni. Arca sok mindenről árulkodik. Kemény életvonások. Vasutas, mozdonyfütő, katona, munkás egy csehországi vasútépítésnél, majd élmunkás. Dolgos, munkás ember, ott láttuk öt Pribislavban, Hesovban, a Brno—Havlicka Brody vasútvonal építésén. Pár évvel ezelőtt tette ott le a csákányt, munkája nyomán a többi munkások keze által már csattogva rohan a síneken a gyorsvonat. Ott a dombos Morva egyik részén éledt fel benne a tanulás utáni vágy. Könyvet szerzett, a munkaidő után olvasott. Tanulni akart, még hasznosabb tagja akart lenni a társadalomnak. A munkahelyéről tanítóképző tanfolyamra ment, 1954-ben érettségizett. Nyényében 84 gyereket tanított. Most a kőkeszi fiatalok és a környékbeli középiskolások nevelője. — Bizony kicsit kemény az élet. Sokat kell tanulni. — Mondja újra. Kéthetenként utazik Bratislavába, táv úton végzi a főiskolát. Sokszor már odaér, hogy eddig és ne tovább, de az erős akarat most is győz, tanul, hogy többet taníthasson. A tanulók jó eredményeket érnek el, iskolájuk nem az utolsó a járásban. Többet is tesznek. Nevelik az ifjúságot különböző szakkörökben. Ö hat órai előadást tart hetenként a környékbeli ifjúság számára rendezett gazdasági tanfolyamon, 26 hallgató merít itt a tudásból. Elénk a kultúrélet is. Ö maga is betanított egy színdarabot, melyet több faluban játszottak. A falu fia, a faluért dolgozik. Azelőtt nem is olyan régen még úgy beszéltek a „hegyek alatt", hogy „minek neked a tanulás fiam“. Gyakori volt a verekedés, bicskázás, részegeskedés. Ma már változik ez a nép is. Másképp mulatnak, másképp élnek. Tavaly októberétől több mint 450 könyvet olvastak, 450 könyvből tanulták, másképp kell élni, mert hisz itt történt valami és másképp kell vigadni is. — Mikor ezt látom, mikor ezt látjuk, akkor érezzük, hogy jó munkát végeztünk, és igyekszünk eleget tenni hivatásunknak, tanítjuk a gyerekeket a jobb életre és a felnőtteket is. Ezt szintén nagy lelkesedéssel mondja, a falusi tanító küldetését aláhúzva, mert ez az ó munkájuk, hivatásuk, Íratlan parancsuk. -b-A kétfejű borjú — Halló, halló, — itt Tormás Vince beszél... igen, igen az Á .. ,-i EFSZ agronómusa. Kérem a Tibor zootechnikus barátomat a telefonhoz! — Te vagy az Vince?... Igen, itt Paprikás Tibor beszél. No, mi újság ? — Kedves Tibor barátom légy szíves azonnal ülj a motorodra, és hozd magaddal a fényképező gépedet, mert egy szenzációs esemény történt! Ma korán reggel egy két-fejü borjúnk született! Vince az irodában volt, mikor a motorzúgást meghallotta, és azonnal kijött, hogy üdvözölje régi jó barátját, a szomszéd kollégát. — No,... hol az a kétfejű tulok? — És már előveszi a nyakába akasztott fénymérőt. Vince, kaján mosolylyal nézi az előkészületeket, — hirtelen ötlettel így szól: — Tudod... az történt, hogy kevés volt a tej az anyjánál, és ... amikor... én neked telefonáltam... azt megelőzőleg már elküldtük a másik majorban lévő istállóba egy friss fejős tehén alá ... — Nahát... akkor gyerünk utána! — Helyes... mehetünk! De várj csak, akkor szólok a mieinknek is és előkerítem a zcotechnikusunkat. — Fiúk!... Gyerünk ... gyerünk ... én már nagyon izgulok! — Sürgeti a társaságot Tibor. Megérkeznek az új típusú istállóhoz, amelyből akkor már Tormás éppen jön kifelé. — No, gyertek csak. Most már meglátod a csodaszülöttet. Ott van a sarokban a szalma alatt, egy kicsit letakartuk, hogy ne fázzon, — mutat a kis kupacra Tormás. Abban a pillanatban szembe jön az öreg János bácsi az új istálló „büszke parancsnoka" hetyke összes bajusza furcsán mozog, amikor meglátja Tibor kíváncsi arcát. — Ügye János bácsi egyszerre szopik a két szájával két csöcsöt az a kis kétfejű bikaborjú?? — Mondja Tormás Vince, szinte ellentmondást nem tűrő hangon. — __A ... a ... kétszájú .. . a ... kétfejű a kétc^öcsü, bika? — És úgy néz reájuk János bácsi, mintha Mars lakók lennének mind a négyen és nekik is két fejük lenne! Azt gondolja, ilyen világos reggel így berúgni! ... Ej. ... ej. . . ez a fiatalság, ezek talán egész éjjel mulattak. Méghogy kétcsöcsös bikaborjú?? Ezeket gondolja magában hirtelen János bácsi, de nem jön ki a torkán hang, csak a bajusza mozog mintha beszélne. — Hol az a csuda állat, hisz nem látok semmit? — szakítja félbe Paprikás Tibor a János bácsihoz intézett kérdést. — Emeld fel egy kissé a szalmát! — Bíztatja Vince. Tibor elkotorja a szalmát, és egy rajzlapot talál ott, amelyre piros tintával rá van festve „Április 1“. Vince és társai ekkor a káröröm legmagasabb hangnemében kacagnak, és az oldalukat fogják a görcsös nevetéstől. — Gratulálok!... 50%-ig sikerült tréfa volt. Félig beugrottam. De higyjétek el, hogy én jobban becsaptalak benneteket, mint ti engem. — Nahát, azt már aztán ne mond! Hát akkor miért jöttél még ide is velünk, ha csak 50%-ig hittél?... Könnyű ezt most utólag mondani!... Gyönyörűen beugrottál!... De jól ki volt agyalva, úgye? — Nem vitatkozom. Ha már itt vagyok, mutassátok meg nekem, ezt az új típusú istállót, egyelőre ez jobban érdekel. — Jegyzi meg fölényes mosollyal Tibor. Félóra múlva bent voltak mindnyájan a faluban, s az iroda előtt álltak az áprilisi napsugárnak örülve, amikor a postás jön és Tormás Vincének egy express levelet ad át. A levélben ez állt: „Huncut gazemberek vagytok, majdnem beugrottam! De rájöttem a tréfára és tovább játszottam, s most már én csaplak be benneteket, azzal, hogy ti azt higyjétek, hogy én még hiszem a kétfejűt! Csak azért mentem tovább veletek, mert látni akartam az új típusú istállót, mert mi is ilyent szeretnénk. A... Április 1-én fél 10 órakor. Paprikás Tibor. Feszti István KÖNYVESPOLC Lovicsek Béla: HARAGOSOK 224 oldal, ára kötve 9,90 Kcs. A fiatal csehszlovákiai magyar író első elbeszélés-kötete. A Haragosok, a Vén bolond, a Félresiklott élet, a Rozika, a Gulyások, a Féltékenység, a Megbékélés, az Ökölcsapás, az Ilka néne meg a statisztika, a Színfalak mögött, meg a többi kisebb-nagyobb elbeszélés mind azt bizonyítja, hogy Lovicsek Béla jól ismeri a falusi életet, meg tudja látni a jellegzetest és ábrázolni is tudja a közvetlen környezetében észlelt megfigyeléseit. ígéretes indulás ez az elbeszéléskötet, megérdemli mindnyájunk figyelmét, hiszen új író első, önálló kötetéről van szó; sok őszinte sorában sikerrel küzd a múlt előregyártott sémái ellen, amelyek kölöncként néha még felmerülnek egyes novelláiban. Parasztjai egyszerűek, elmondják gondjaikat, vagy az író mondja el, mi történt velük, hogyan éltek a múltban és hogyan élnek ma. Van valami Lovicsek Béla első elbeszéléskötetében, ami minden egyszerűsége mellett fölfigyeltet. Még tompa, fakó színeinek is van valami egyéni varázsa, ami elfeledteti az olvasóval az ábrázolás egyes kezdő vonásait és sokszor éppen a kifejezésmód gyakorlatlan sutasága adja meg az elbeszélések fametszetszerű koloritját. * * * Thomas Mann: LOTTE WEIMARBAN 328 oldal, egész vászonkötés, ára tagok számára 14,25 Kcs. Az MKBK 30. tagilletmény könyve. Egy nagy író és nagy pszichológus káprázatos elemzése a Géniuszról, a* egyetemes tehetségű weimari költőfejedelemről. Kétségtelen leleplezés is ez a csodálatos mű, amelynek olvasása során emberi rokonszenvünket, együttérzésünket az egyszerű lelkek, a Goethe halálosan csábító fénykörében vergődő „áldozatok“ vívják ki és mindenekfelett Lotte, aki maga is „áldozat“, de mindvégig bölcs derűvel, okos, olykor fölényes kritikával nézi barátját. A „leleplezés“ mellett azonban ott van a felmentés s a felmagasztalás, mint a műből kicsendülő záróakkord, mely egyben Lotte — és az olvasó — kiengesztelése: a láng és az áldozat metamorfózisa. A rozsnyói tánccsoport az elmúlt évben jó sikerrel szerepelt. Az Idén megkezdett munka részben a tavalyi eredményességet veszi figyelembe, s kívánja öregbíteni a korábbi jóhírnevet. A képen: A tánccsoport egy része. (□□□□□□□□□□□[xiDnoDDaanDaanűannDmoDODmoDODnocQaQoonacDDajaDaGODaaxjaQ Soha többé... Motto: Emberek, legyetek éberek! (Július Fucík) Irta: SÁNDOR GÁBOR Három katona áll a dunaszerdahelyi hadbíróság előtt. Arcuk sápadt, vértelen, szemükben halálfélelem. A vád súlyos: szökevények. Ezt bizonygatják a bírák. György Miklós hasztalan védekezik: ő nem szökevény. Igazán csak a feleségét akarta látni, tisztálkodni ugrott haza. A lövészárkokban eltöltött gyötrelmes hónapok után csak egy éjszakát akart ágyban tölteni. Ez volt a vágya, semmi más. De otthon ... otthon rohantak, teltek a napok, s az egyik hajnalon a csendőrök elvitték. Társainak bűne is hasonló. A front harcosai rádöbbentek: csúful rászedték őket, s a nemzetvédelem, a hazaszeretet csak dajkamese. A nyilasrendszer uszályhordozói hiába üvöltöttek sakálmódra, hiába szomjazták a vért, már fenyegetéssel sem tudták hatalmukat fenntartani. A nép a béke után sóvárgott. Lelke mélyéig utálta, gyűlölte az öldöklést, a háborút, s az emberek tömegesen menekültek a gyilkos fergetegből. Egészségüket, kezüket, lábukat féltették, élni akartak. Ezért üldözte, bélyegezte őket hazaárulőnak a hatalmon levő nyilasbanda. A századosi rangot viselő ügyész is hazaárulást bizonygat, s a vétkesek szigorú megbüntetését követeli.- Hadd lássa a csőcselék, a koldúsfajzat, hogy a nyilas uralommai nem lehet kukoricázni. Ha így megy, felborul a rend, a nép szétszéled, vége a háborúnak, a „biztos“ győzelemnek. Ezt már nem ... Inkább pusztuljanak a rendbontók, vesszenek a szökevények! A százados pulykavörössé vált arccal szinte őrjöngve üvölti az utolsó szavakat. Pár lépést tesz, nagyot köp a remegő katonák felé, s fogai közt sziszegi: — Büdös kommunisták, megdögöltök! Mint vipera foga áldozatába, úgy mar a szó György Miklós szívébe. Kommunisták... Néhányszor már hallotta ezt a szót, de nem ismeri az értelmét. Szülei tizenöt holdjával a háta mögött nem tartozott a nincstelenek, a kommunisták közé. Apja betegeskedése idején négy testvére közül ö tartotta a gyeplőt, irányította a gazdaságot. Élt, halt a földért, az állatokért. Szívesen dolgozott, szerette az életet. Barátai, ismerősei megbecsülték. Öröm és boldogság költözött a szülői házba, amikor menyecskét hozott. Nagy reménnyel, szép tervekkel nézett a jövő elé, de a háború... s most... most ez a vád kegyetlenül, irgalmatlanul felborította holnapot színezgető terveit. Hazatévedt gondolatait az ezredes rekedt hangja vágja ketté: : A törvény nevében kihirdetem az ítéletet. A szobára néma csönd borul. A három fiatal esdeklőn néz a bíróra, de annak merev arca, rideg tekintete, a százados gúnyos mosolya mindent elárul... Irgalom nincs ... Meg kell halniuk! — Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs! — mondja könyörtelenül az ezredes. A halált osztogató szavak hallatára Halász Gáspár előtt elfeketedik a világ, meginog, s elzuhan. A másik kettő remegve kegyelemért rimánkodik. Egy kézlegyintésre nagyot koppénak a csizmák, és pár pillanat alatt kihurcolják az elítélteket. * * * A vásártérre gyéren szállingózik a nép. A hóhérok az egész város színe előtt akarják a kivégzést megrendezni, ezért „gondoskodtak" nézőközönségről. Katonák, civilek egyaránt okuljanak, rettenjenek meg. nehogy valakinek még egyszer eszébe jusson a szökés, a bujdosás. Egy pocakos őrmester soványképü, rongyos ruhájú, felfegyverzett katonákat vezet. Arcuk réveteg, szemükben szomorúság. Pedig a vásártéri fák üde leveleivel tavaszi fuvallat játszadozik. De ki tudja a tavaszt, a bomló rügyeket, az éledő természetet mosollyal üdvözölni, amikor életet oltanak az őrjöngök, s a serkenő fű zöld selymét nemsokára ember vére festi pirosra. Rövid parancsszavak pattognak. A vásártér körül kordont vonnak az egyenruhások. A nép között itt-ott kakastollasok is feltűnnek. Figyelik a tömeg hangulatát, amely nem bíztató. Hirtelen mozgolódás támad. Mindenki az út felé tekint, ahonnan öszszekötözve kísérik az elítélteket. A tömeg halkan felzúg, egy asszony felsóhajt. — Istenem, milyen fiatalok. A szívemet adom, hogy nem bűnösök; hiszen ezek még gyerekek. A százados is megjelenik. Tiszteletére vezényszó csattan. Peckesen lépdel, felülről mustrálja az egybegyűlteket. Szigorú tekintetét végighordozza az alantasakon, foghegyról ,.pihenj“-t vezényel. Zsebéből papírt húz elő, beszélni kezd. A haza szeretetét, a kitartást emlegeti. Dicsőíti a háborút. A vérontás szükségességét magyarázza és aki ezt nem akarja vagy visszautasítja, állat módjára pusztuljon. — íme, ezek a barmok is ellenszegültek a parancsnak, ezért kerültek a vesztőhelyre. Ne sajnálja őket senki, mert aki velük érez, az mind hazaáruló, bolsi — fejezi be a százados. Az ítélet kihirdetése következik. A katonák izgalmukat halk köhécseléssel juttatják kifejezésre. A civilek összehúzódva, megkövültén állanak. A tábori csendőrök az út mentén szitkozódnak; a lakosság nagy részét erőszakkal cipelik a vásártérre. Jól tudják, mi készül, senkinek sincs kedvére a gyilkosságot végignézni. A százados minden szava a szíveket hasogatja:- György Miklós halálos ítélete jogerős. Halász Gáspárt és Lombos Jánost szintén halálra ítélte a hadbíróság, de halálbüntetésüket 16 és 12 évi börtönre változtatta. A kegyelemben részesültek lépjenek félre, György Miklóson pedig azonnal végrehajtjuk a hadbíróság ítéletét. A dermedt csendet mozgolódás váltja .fel. A gyengébb szívűek menekülni szeretnének a borzalmas helyről, de parancs hangzik: helyén maradjon mindenki! Két szakaszvezetó az elítéltet készíti elő. Térdre kényszerítik, lábait összekötik, szemére kendőt csomóznak. A nagyhasú őrmester három katona élén egy szemüveges hadnagy előtt jelentkezik. A hadnagy rövid vezényszavára csattannak a závárzatok. A két szakaszvezető félrevonul,: a hadnagy magasba lendített karját lerántja. A sortűz eldördül. Az áldozat feljajdul, arcra bukik, majd hirtelen kiegyenesedik. Kezét kötelékéből kiszabadítva, szeméről letépi a kendőt. — Ne... ne bántsatok... — suttogja. — Élni, élni akarok ... Engedjetek szabadon. Suttogva beszél, de mégis érteni. A tömegből egy ájult asszonyt cipelnek kifelé. Sokan arcukat tenyerükbe temetik, mások szemeiket törölgetik. A hadnagy parancsszavára a szakaszvezetők a sebesülthöz rohannak. Kezeit hátrakötik, szemére igazítják a kendőt. A hadnagy szitkokat szőr a halálsápadt katonákra, akik szemlesütve, megsemmisülve állnak a tér közepén. A hadnagy intésére — újra tölts! — segélytkéröen néznek körül, s a puska láthatóan remeg a kezükben. — Ne lőjjetek ... ne bántsatok! —3 hallatszik a kérő szó ismét. A rimánkodó szavak a lelkek mélyéig hatolnak. — Gyilkosok! — kiáltja éles hangon valaki a tömegből. A kakastollasok felszisszennek, s indulnak, hogy megkeressék a lázitót. Újra tűz csattan. Az áldozat hátradűl, majd féloldalra billenve felemelkedik. A závárzatok harmadszor zörrennek. A százados káromkodik, a hadnagy a szája szélét harapdálja, a nép mind hangosabban zajong. A feszült légkörben hirtelen elbődülnek a város szirénái. A felizgatott tömeg minden porcikája megremeg. Az emberi türelem végső határához ér. A fegyverek ismét ólmot okádnak, de az elítélt még mindig él. A százados habzó szájjal támad a hadnagyra, szidja, átkozza a világot, s revolverét kirántva bőszükén ront a földön fetrengő sebesültre. — Dögölj meg végre, te átkozott! — üvölti, és a tizedik lövés is eldördül. A nép mint háborgó tenger felmorajlik. Szitkok röpködnek, öklök emelkednek, s ebben a zűrzavarban a város fölött mindent betöltő dübörgéssel megjelennek a bombázó gépek. Valahol géppuska kelepei. Ez megállítja a felindult tömeget. — Mindenki az óvóhelyekre — hallatszik jobbról-balról, s futásnak erednek a bérencek. Pár perc alatt a vásártér kiürül. Csupán ráalvadt vérrel egy élettelen test marad a zöldelő lombos fák árnyékában; csendben, vádolón.
