Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-05 / 1. szám

6

Jit a bud

Földműves

1958. január 3.

VERES JÁNOS:

T ÉLI

Aranyló fény-szállókában, a párát, a bánatot elűzni szívem az öröm húrjára fűzni nem libben elém a Szépség; némaság lebzsel a parton, jég-szelek visongó kedve bikavér-színűre kente az ég-ernyő megszeppent kékjét.

Rokkantán piheg a kazal, lapuló őslény a pajta, a gémeskút fekete kereszt, reményem nyögdécsel rajta.

Kolduló kezek az ágak,

a füveken dér már a harmat, sirató-asszonyok gondját

morzsolják gubbasztó varjak.

A szomorúfűz még lejjebb hajol, a réteken bánat barangol.

Nem hoz az alkony varázspálcát? Lerázom a csendet magamról!

Meddő e tél,

jég-méhében csak ködök fogannak;

— látomások szirom-szövetéből én teremtek csodát magamnak.

* * *

lm, a falu közt vidáman járok, rám integetnek a kopasz akácok,

zsúptetők szélén csókák mozognak, istállók mélyén csikók vihognak;

vadkacsák kelnek, a nád belereszket, kék-arany szárnnyal körüllebegnek.

Kémények füstje: liliom kelyhe, ég felé nyúlik, mint szűzlányok lelke.

Ködmenes legény — szemében szablyák villognak, idézve kuruc nagyapját,

párjához vágtat fekete ménen rózsaszín máglya lobog szívében;

Belenyargal a hanyatló Napba, sasszívű lova horkol alatta,

patája mellett, homlokán: csillag: csillagok, lám, a földön is nyílnak.

Ugrál a borjú, s amikor meglát, kezemhez nyomja hajnalszín orrát.

Trágyás a csülke, kígyós a farka, ékkő a szeme, szőrbe foglalva.

Puli gurul a fagyos udvarra, örömét szilajon égre-vakkantja.

Madzagos ajtó tárul, magától, ujjongok, mint aki örvényből Iából.

Ismert kenyérszag, homály becézget,

— úgy várt a ház, mint a pipacs

a méhet.

Pokolvad-keblű kemence mellett tejszagú leányok énekelnek.

Mint megszopott kisded az anyai ölben, ülök már köztük, nyelem a könnyem.

Intelmet szúrnak ujjuk hegyére: sose feküdjek a boglya tövébe.

Mint szélben a búza, dőlök feléjük, arany a varkocsuk, hó a kötényük.

Rézarcú apó a nótát eloltja, pimpószín harang a pipája bojtja,

— tenyérnyi ablakon este kopogtat, — vatta-bajszából mesék bugyognak.

Mint dió a burkából, hullva az ágról, tündér boszorkány bomlik szavából.

Körényk-aranylik Kásahegy-ország, szoknyába esnek a rózsa-orcák.

Kender ezüstlik, — hisztek-e csodát? guzsaly mozog csak, az idő megállt.

Orsó esett a szoba földjére, akár a labda, pattanok érte.

Csók a jutalmam, — ráadás is jön: parázs-nézéstől serceg a bőröm.

Kamrából kiperdül Luca széke, üveg röppen az asztal közepére,

tüzesebb az ital piros lángnál, kikacag a bókoló virágszál,

jön egy perkál-szoknyás öreg angyal, s mákos tengerivel megvigasztal.

Pergőt ráznak odakünn a kertben, hattyú-kecses mámor úszkál bennem.

Pávaléptű leányt kérek táncra, bokámon tán kilenc sólyom szárnya.

Töklámpás a nyíló ajtórésben: hozzámtapad páróm félelmében!

Félkezemmel a magasba nyúlok, jó maréknyi meteort lehúzok,

teljes legyen az éjjel csodája: beleszórom dísznek a hajába.

* * *

„Geszte Jóska bodor paripán sétál, a pusztába minden kocsmába megáll; kocsmárosné, egy icce bort megiszom, még az éjjel Nyírbátorba aluszom,“

Ha kell, mellemre szegem a fejem, ha kell, feldalolok a csillagokra. Boszorkány-seprűn repülök az éjben! Emberek, több fényt követelek

számotokra!

Felhő, csillag, harmat, madár, virág tanít engem a szabadság szeretetére! Ha elhullok, ne sirassatok meg: felhővé, csillaggá, madárrá változik a szívem vére!

SALAMON MAGDA:

AI AJKÚ

BOROS IMRE AZ ASZTAL MELLÖL csak félszemmel nézett a nyíló ajtóra. Mindjárt félre is kapta a fejét, s elmeriilten faragta tovább a Miska gyerek botja végit. Mert annak reggelre meg kell lenni, ha mennek a birgékhez. A Lajos meg, ha jött a lányhoz tenni a szépet — hát csak jöjjön. Nem kérik ók ahhoz a családfő részvételét. — De hogy ideszokott ez a gyerek — mérlegelte magában Imre bácsi — ja, most már nem lehet a partban üldögélni. Az idő őket is bekergette — kárörvendezett suttyomban az öreg. — Vagy valami más — csodálkozott el Boros Imre az asztal felé közeledő ünneplés Lajosra nézve.

— Jó estét kívánok, Imre bátyám!

— Stét! — nyújtotta a kezét az öreg is, s kedvtelve szemlélte: milyen belevaló legény lett az Illés János kisebbik fiából. Jó komája volt az apja Boros Imrének, együtt juhászkodtak jó pár esztendeig a püspöknél. — Az volt csak az igazi juhász — sóvárgott magában a házigazda. S ahogy erre gondolt, mindjárt meg is mérgesedett. Ünneplő, nem ünneplő — ez a Lajos is csak olyan, mint a többi fiatal. Kioktatta öt az apja a juhásztudományra, elment katonának, most meg, hogy visszajött, talán mindjárt brigádvezetö akarna lenni. A tagság meg szorítja a vezetőséget, hogy még több juhot tartsanak. De egy se ért hozzá. A. Lajos meg urizál... — futott a vér a fejébe az öregnek, s egyre nagyobbakat nyisszentett a bicskával a juhászboton.

— Ügy, úgy, csak sürögjetek a mihaszna körül. Csak fújjátok meg a székét — vetett dühös pillantásokat az asszony meg a lány, a Juli felé. Mert azok valóban ott tüsténkedtek Lajcsi körül, Juli már ford dt is be a szobába a süteményes tányérért. Borosné meg tessékelte, üljön le — igaz, az urától jó távolra — a kemence mellé. Az asszony ismerte még a gondolatát is a férjének, s nem bánta volna, ha a Lajos gyerek vár még egy kicsit ezzel a látogatással. Mert lám, az Imre milyen mogorva. S kedveskedésével mintegy kárpótolni akarta a vendéget. — Rozi néném jól van? — tudakolta Lajcsitől az anyját. — Szép-e már a hízótok? — hajolt oda a legényhez ünnepi kendőjén igazítva. Szája mosolygott, de a szemével egyre az urát leste s úgy húzta maga alá a széket, hogy az embere ki ne essen a látóköréből.

De az csak szótlanul faragott tovább.

A LEGNYUGODTABBAK az érdekeltek voltak. Juli — aki vagy öt percig szépít gette magát a tükör előtt, épp most szeleskedett ki az ajtón, de nagy pirulva rögtön vissza is futott, mert éppen a süteményes tányért felejtette benn a fiókoson. Arányos, szép termetén új ruha feszült — kockás. Ügy is viselte, mint aki azt mondja: dolgoztam érte, hát van, tessék megnézni. S való igaz, a Boros Julit dolgos lánynak ismerték a csoportban. Ennek még az apja se mondhatna ellent. De azért szótlanul, sót szemrehányóan eltolja a lány süteményt kínáló kezét. De bánja is ezt Juli. Az ő dolguk rendben van a Lajossal — az anyjával már a sifon árát is kiszámolták. Nem eszik süteményt? Majd eszik a lakziba — rántja fel a vállát a leány. Bezzeg Lajos gyűri magába a finom dióslepényt. — Megeszek még vagy kettőt, aztán közelebb húzódok az öreghez — gondolja — de jó szeme van rá, hogy észrevegye Borosné izgalmát.

— No hiszen így van ezzel minden anya — gondolja megértőén s szeretettel néz Borosné még mindig fiatalos, széles arcába. — Hej, de nagy is most az ó szíve. Anyós, após, mindenki belefér, mióta van neki egy Julikája. Mert az ám a leány. Szép is, okos is, dolgos is — igaz, nem gondolkodott még felple, — de semmi hibáját nem találta. A két év alatt, hogy az apja meghalt, Lajos megszokta az önállóságot. Öreg anyja mindenben hallgat rá. A honvédségnél — nem is tagadja — sokra vitte, jó katona volt. A megélhetéstől meg nem fél. Katonaviselt, felnőtt ember ö már, biztos jó helyet adnak neki a tsz-ben. Igaz, a szája eljárt a minap az irodán, hogy: lehetne ö brigádvezető is. De miért is ne? Csak nem fog visszamenni a birgékhez? Fő, hogy a Juli megvan, az már az övé — járja át a bensejét a szerelmetes jó érzés. Magas termetén lesímítja a sötétkék ruhát, lesepri a morzsákat, s mellét kifeszítve, mosolygósán hunyorítva közelít az asztalhoz.

DE MÉG SZÁJÁT SEM nyithatja, Boros Imre utolsót gusztál a boton, óvatosan az asztalra fekteti, s most meg ö lép a kemencéhez pipára gyújtani. Lajos kivár, hogy majd visszajön az öreg. De Boros bácsi, pipája tüzet élesztgetve, megáll háttal a cifrára festett kemencének. Szemével végigméri a konyhát, számbaveszi a felesége ráfüggeszkedö tekintetét is. Jólesöen bólint.

— Üj ruha, igaz-e? — bök Lajos felé, csak úgy mellékesen. Lajos hümmög valamit, hogy: igen, most vették.

— És mennyit kapott osztáskor az anyád? — teszi utána a kérdést az öreg. Lajos rettenetesen megsértődik. Szép barna arca paprikapiros lesz. Az anyja tartja őt: ezt mondja Imre bácsi kérdése. De hiszen ö két esztendeig katonáskodott. Takarékoskodva a szóval, feszengve válaszolja:

— Ötezret pénzben.

— Hát igen. A Miska gyerek jól beletanult a juhászmesterségbe. A legkeskenyebb úton is eltereli a nyájat. Legelnek is sokat. Nekem meg ott vannak a bárányok, az ellet esek, a fertőtlenítés, az éleség ... Csak győzzem — csap át a maga körébe Imre bácsi. Nem is panaszkodásképpen, inkább rátartian. — De volt is mit nyírni.

LAJOS SZINTE FELLÉLEGZETT, hogy ilyenformán alakult a beszélgetés.

— Pénzeltünk is belőle szépen — lép előre Boros. — Ha nincs a gyapjú ára, az anyád is csak 3800 körül kapott volna — szúr oda megint Lajosnak. Majd futtában ismét körülnéz a konyhán: az asszony a szőttes szélét

tépkedi, Juli Lajost lesi, az meg a süteményes tányért merően, pedig nincs most ehetnékje. — Ezerkétszáz forint — folytatja az öreg a számadási, — az éppen a ruha, meg — s Lajos lábára sandít — a cipőd ára. Mert az is új, ugye ? ■ Hát jó is, ha beruházhodik az ember. Jövőre úgyse lesz ilyen nagy az osztás — vágja oda az öreg. Juli a bútorra gondol, amit kettőjük előlegéből akartak megvenni, s felkapja a fejét. De hitetlenkedve néz Borosra az asszony is, meg Lajos is.

— Nem hát — kapja el a pillantásokat Boros. — Mert ugye tetszett a sok jövedelem s gyorsan vett a csoport még egy nyájat. Győzze, aki tudja. Majd a Boros, meg a fia. Tudják is ezek, mi dolog van a jószággal. Az talán magától pénzel? Ember kell ahhoz, nem is akármilyen, ha pénzt akarnak. Lajos az öreget hallgatva, Tera nénitől vár segítséget. De Tera néni nem szól semmit. S Lajos magára maradva még elég hetykén hessegeti szét aggodalmas gondolatait. Csak beszéljen az öreg, nekem nem kellenek a birgéi. Jó oda más is. Inkább mint brigádvezetöt látja magát, s a lányok között Julit a kukoricában hajladozni.

— Még hogy a Sánta Balogh fiát vigyük a juhokhoz — füstölög tovább az öreg. Meg is mondtam az elnöknek: ne ajánlgass nekem ilyen kazaltámogatót. Inkább arra volna gondjuk, hogy aki jó juhász, az ne fusson más

■ munka után. Mert ugye itt van Lajos is — fordul az asszonyhoz Boros, mintha a legény benn se volna a konyhában. — Ember lett, de most meg talán szégyelli is a régi mesterségét. Pedig az apja nem azért oktatta. — Tera asszony megadóan hallgat. Cinkosnak érzi magát, hogy csak úgy egyszerűen pártját fogta a fiataloknak. És lám... Mi több, már Juli se tudja, hányadán legyen a Lajosával, megszokta a gondolatot, hogy Lajos a férfi a „háznál", hát miért nem mond már valamit az apjának.

A JŐ ÉG TUDJA, mit akar ez a Lajos. Éppoly sötét a pillantása, mint a nyári bálon, mikor Julit táncba vitte az Ács Pista. De szép is ilyenkor — nézi lopva a lány. — Szólj már az istenért — kérleli magában. — De Lajos csak áll, akár a cövek, egy arcizma se rándul, úgy mered maga elé. Mindenáron meg akar sértődni. Ö két év alatt szakaszvezető lett, többet olvas, mint az egész csoport együtt, s őt oktatja az öreg Boros! De csak nem sikerül az a sértődés. Nem és nem. Juli kipirult arcát kutatja, juhászkodásban eltelt gyerekéveit idézi s végül elmosolyodva lép az asztalhoz.

— Ugyan Imre bátyáin, faragjon már a Miskának egy másik botot — szól rekedten az öregnek, s lassan a cifravégii juhászbot felé nyúl, kézbe veszi, lekoppantja a földre, jó-e, erős-e.

Boros zavartan köhécselve közelít az asztalhoz, szemével int csak a lánynak, hogy terítsen valamit, de már a kanosából töltöget a poharakba, mire megszólal:

— Hát aztán mikor is lenne az a lagzi ?

I. Ferencz József öregkorában, tiroli turistaútja alkalmával találkozott egy ősz paraszttal s kíváncsian megkérdezte tőle:

— Mikor születtél, vénember?

— A paraszt nem felelt, hanem csak nézte a császár-királyt, aki leereszkedően veregette az aggastyán vállát:

— Ügylátszik, öregkofúnkra feledékenyek leszünk.

— Bizony, meg ostobák is — tette hozzá a paraszt.

* * *

Tompa Mihály „A gólyához“ című verse miatt a Bach-korszakban néhány hétig katonai börtönben ült. Szabadlábra helyezésekor tört magyar-német nyelven azt mondta neki a hadbíró:

— Most az egyszer még pardon magának. De nekem több gólyát nem csinálni!

* * *

Ne csodálkozzunk az emberek roszszaságán, önzésén, felelőtlenségén, ha a gyermekek teljesen elmulasztják a felnőttek nevelését. Pedig ők még nem ábrándultak ki, s idejük is lenne a nevelőmunkához.

★ ★ ★

X A hajdani házasságközvetítő lelkes szavakkal mondja:

— Teve úr, tudok magának egy nőt, hatszobás lakása van.

— Ügy igen, - mondta Teve - de szép-e a nő?

— Ugyan mit törődik vele? Egy hatszobás lakásban nem is kell, hogy találkozzanak.

X Libási bejön a mulatóhelyre, leül a törzsasztalhoz és nyögve, sóhajtozva mondja:

— Nem tudom, mi van velem, minden tagom olyan nehéz, mint az ólom.

— Ügy — kiált rá a barátja — és pont most kellett ráülnöd a kalapomra.

X Két beképzelt amerikai utazik a hajón. Mikor már mindennel elhencegtek, azt mondja az egyik:

— Tudja, hogy az én apám építetta az Őriás-hegységet?

— Az is valami?! — mondja a másik. Az én apám ölte meg • Holttengert.

X A tanító azt mondja Mórickának az iskolában:

— Mondd meg nekem, Móricka, hogy mi a gyorsaság?

— A gyorsaság az, amellyel az ember egy forró fazekat letesz.

X A hajóskapitánytól megkérdi egy félénktermészetű, nagyon ideges hölgyutas:

— Mondja, kérem, gyakran elszoktak süllyedni a hajók?

A kapitány meg akarja nyugtatni és ezt feleli:

— Dehogy, kedves kisasszony ... Minden hajó csak egyszer süllyed el.

Egy év mérlege a nagymegyeri járásban

Az év elején járásunkban hét állami mozi működött és nyolc kultúrotthon rendelkezett vetítőgéppel. Az év végére ez utóbbi 18-ra szaporodott, ami azt jelenti, hogy ma már nincs község mozi nélkül,

Leánykoszorú Dunajevszkij: Szabad szél című operettjéből De rég is volt... Nem ártana, ha a nagymegyeri CSEMADOK újabb színdarab előadására szánná magát.

AZ ELMÜLT ESZTENDŐ nemcsak a mezőgazdaságban hozott kimagasló eredményeket, hanem a kulturális életben is új sikereknek lehettünk tanúi. Az elmúlt esztendő eseményekben dús napjai is serény munkára buzdították a népművelési dolgozókat, a kultúrotthonokat és a népművészeti együtteseket.

Nagy haladást figyelhetünk meg a járási, de főleg a helyi nemzeti bizottságoknál, amelyek az elmúlt évben sokkal több gondot fordítottak a kultúra fejlesztésére, mint működésük előző éveiben. Nem mondhatjuk el azonban, hogy ezen a téren nincs tennivaló, mivel ilyen eredményekkel nem minden HNB dicsekedhet. Sok HNB funkcionáriusnak kell még tudomásul venni, hogy kultúra nélkül nincs gazdasági felemelkedés!

Ha a kultúrotthonok építéséf veszszük figyelembe, örömmel tapasztalhatjuk, hogy e téren rohamos haladást értünk el. Négy új modern kultúrotthon építését kezdtük el a „Z“ akció keretében, így Nemesócsa, Ekecs, Csilizradvány és Lipove községekben. Bár az építkezések iramát az anyaghiány lassítja, remélhető, hogy a sikeres befejezés az 1958-as évben nem marad el. Ugyanakkor Bogyán átépítéssel teljesen új kultúrház épült, Nyárasd községben pedig befejezés előtt áll a hangos híradó felszerelése, melynek munkálatait Alistálban és Csilizradványban is elkezdték, sőt ez utóbbiban befejezték.

GYORS IRAMBAN szaporodott az elmúlt évben a kultúrotthonok mellett működő filmszínházak száma is.

Az előadások közül főleg az ismeretterjesztő előadások szervezése volt eredményes. Ha statisztikai adatot említünk meg, ez is az eredményesség mellett szól. Kétszázhatvan ismeretterjesztő előadáson 26 500 ember vett részt. S ezt a statisztikát

küzdeniük. Műsorpolitikájuk alapjában helyesnek mondható, hisz olyan művek szerepelnek az előadott darabok között, mint a Petyes, és a Bujócska a kolozsnémaiak, illetve a csicsóiak előadásában. Szép sikerrel adták elő a gellériek Kisfaludy: Csalódások

című színművét, a nyáradiak a Kubót, a tanyiak és a gellériek pedig Moliere Dandin György című darabját. Nagy közönségtetszést aratott a lakszakállasiak előadásában Csiky Nagymamája.

A NÉPMŰVÉSZÉT TERÉN is jelentős eredmények születtek, azonban a szakképzett vezetők hiánya nagyban érezhető. Ugyanakkor falusi együtteseink részéről sok panasz hangzik el, hogy kevés a magyar kultúranyag, főleg a kis színpadra írott dalos, a falusi életet ábrázoló népszínművek hiányzanak.

Az említett eredmények mögé sokkal szerényebben sorakozik a könyv terén végzett munka. Nem lehetünk megelégedve a helyi népkönyvtárak tevékenységével, bár az előző évvel szemben javulás állt be, s a kötetek száma több mint 3500 darabbal szaporodott. Azonban keveset olvasnak a felnőttek, s az olvasókkal való foglalkozás is elégtelen. Csak a fokozott munka, a nagyobb igyekezet és felelősség küszöbölheti ki a ma még károsan jelentkező hiányokat.

Az 1957-es év eredményei számottevők. Hisszük azonban, hogy az újesztendő új sikerei ennél sokkal nagyobbak lesznek, s gazdag gyümölcscsel jutalmazza meg mindazokat, akik erős akarattal, újúlt erővel harcba indulnak a hibák eltávolításáért, a szocialista kultúra felvirágoztatásáért.

NÉMETH BÉLA, a JNB népművelődésí felügyelője.

kiterjeszthetjük a népművészeti együttesek működésére is, ahol 280 fellépésen mintegy 40 000 részvevő kísérte figyelemmel munkájukat.

A színjátszóegyütteseknek tevékenységükben sok akadályt kellett le-