Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-27 / 17. szám
Jzakact Földműves 7 1958. április 27. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: János megjátssza magát János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint bírságot jelent. másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban. Nem sok, de éppen elegendő arra, hogy János midőn szomorúságáról feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen, és abból a bajuszát igazgassa. Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza éppen sehogy sem akar állni. — Hej te ... — mondja neki halkan — de alhatnái. A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy violenciából került ide a bíró elé rendőri segélylyel. János ugyanis kora hajnalban bejött á tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment. ő a búzával a búzapiacra, s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb lesz valamely kocsmába beóvakodni. Ez már akárhogy keressük, megtörtént, s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Ür az ember a városban. Szjvart vett, bőrszivart, továbbá szivarszívó szopókát, a szivart a szopőkába, a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött, s megint csak pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette tökéletes tisztességgel, de egyre jobb kedvvel pályázott tovább. Jártkelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő ember volt, s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes gyönyörűségek a világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg sehogy sem akar szólni (bújjon az ördög bele aki csinálta). János szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát körül. — Hol vagy, hé? A mellényzsebekben keresi legelőbb, mert ott a helye a masinatartónak, azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az útfélen, azután megfordul, halad vissza abba a kocsmába, ahol legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót. — Ugye? — mondja a kocsmárosnak. — No? — kérdezi amaz. — A masinatartómat adja elő. — Micsoda masinatartót? — Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a kupakja. — Az lőhet barátom, hanem itt nem hagyta kend. — Dehogynem — erósködik János. — Ejnye no — mondja a bormérö, —, ha itt hagyta volna kend, akkor itt volna, ugye bizony? János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez , olyan könnyen. Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon ... — Hát ügön! — véli. De csakhamar gyanúsan teszi hozzá, és végignézi a kocsmárost: — Ha ugyan — mondja —, ha ugyan gazt nem vetött rá valaki. A bormérő fölpattan: — Tán engöm gondol kend? János nyújtogatja a nyakát, és a fejét csóválja: — Hát, — mondja —, hát... A kocsmáros mérgesen rántja elő zsebéből a maga gyufatartóját. — Hát mit gondol kend? — kiáltja. — Hogy neköm a kend masinatartója köll? Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst. János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez. — Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend? — Jártam én sokfelé — sóhajt János, és előhúzza a külső zsebéből a keszkenőt, hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a masinatartó, s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik. — Na, ahol a ! — mondja a kocsmáros. János néz a tartóra, azután az emberre, és megszégyenül. Ejnye, ejnye. Fölveszi a tartót, és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már? Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert Így meggyanúsította. No, egy félliter bort erre a nagy ijedtségre — szól békéltetés szempontjából. Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt, s amikor végezetül eltávozott, már éppen csak, hogy állott a lábán. Igen hadi kedvében volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a létra megütötte Jánost. János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta. Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember Jánost torkolászta, János meg amazt, így csatáztak, amikor a rendőr elválasztotta őket, János azonban sehogysem akart a válásba egyezni. Ügy vélte, hogy amannak még jár valami, s amíg azt ki nem adja, nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt. János ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy minden gomb lepattogott róla. így tülekedett, mígnem jött egy másik rendőr is, közrekapták Jánost, s vitték a bíró elé. Sok ember nézte János felvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek. János pedig húzatta magát. Az. én adómbul vagytok — gondolta —, hát húzzatok. Följutottak a bíró elé, s miután egy ideig ácsorogni kellett az ajtajában, János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult,^s egész csöndbe hallgatja most, hocft miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen kezdik. — Ü ütött meg a létrával elsőbb — védekezett János. — Fejbe csapott. — Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit? — Persze — feleli nyugodtan. Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy meg tépte a ruhájukat. — Én? — kérdezi János. — Én? Miért nem tartottak irodalmi estet Újbarson Az újbarsi Csemadok helyi-csoport azok közé tartozik, ahol van akarat a munkához és a fáradságot sem kímélik. Megmutatkozott ez eddigi munkájukban, amikor igényes feladatoktól sem riadtak vissza. Februárban előadták a Jánosík vacsorája című színdarabot, ami a szlovák-magyar testvéri kapcsolatok megerősítése szempontjából is hasznos és kívánatos tett. Évvégi közgyűlésüket értékes művészi és irodalmi műsorral színezték. Március másodikára már újabb rendezést terveztek, egy irodalmi esttel akarták megörvendeztetni a község lakóit. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az ilyen hasznos munka megérdemelte volna a helyi nemzeti bizottság segítségét. Azt hisszük, hogy ez utóbbit is tekintetbevéve a HNB mérsékelhetné igényeit a népművelés dolgozóival szemben és az ilyen túlméretezett követelések helyett inkább arról gondoskodna, hogy a kultúra önkéntes munkásai akadálytalanul folytathassák hasznos tevékenységüket, Veres Vilmos, Üjbarcs — Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve — mondja a bíró. János végignézi a ruhákat, és a fejét csóválja. Biz az meg van tépve. De ki tépte meg? Ki téphette? — Mán tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem le. Mer én nem típtem. A bíró haragosan szól Jánosra, ■t*- aki el van határozva, hogy keményen védekezik. — De hiszen mindkét rendőr tanú rá! — Hát minden embör azt beszél, amit akar ... Most, ami rosszaság vót a ruhájukon, mind rám fogik. János ezt méltatlandokva (bondja, és olyan erővel akasztja bele a hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem akarná. — No — mondja a bíró —, ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában áll a poszton? — Hát — felel János —, én nem tudhatom. De most mindönt rámkenynek. Tudom én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába, sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy az törte ki... Ügy vélem, hogy én vagyok ilyen szélvészforma itten. Védekezését mosolyogták a szobában lévők, mire ő is vidáman erősködik: — De úgy igaz, kérőm, möghigygyék. — Már pedig nem ér ez a beszéd semmit — véli a bíró. — Botrányt okozott kend az utcán, azért megbírságolom. — Csak nem töszi tán a tekintetös úr? — kérdezi János. — De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit. János félszemmel néz a bíróra. — De ugyan, kérőm — vált most a beszédén —, mög issza más is a bort, nemcsak éppen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit elszórakozik. Nem olyan nagy vétők az. Nézze a tekintetös úr, még a csillag is mög szalad néha az égön ... Nagy mondás ez, és Jánosnak körülbelül igaza is van vele. Még a nagy égön, az örökös állandóságon is megjátsszék magukat néha a csillagok. Azonban mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot, amit János nagy hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt, s föltekint a padlatra, mintha onnan várna segedelmet. — Haj, haj — sóhajtja. De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a kétforintos tallért, s egyenként az asztalra rakja. — Ehol vannak e. — így ni, — mondja a bíró. — Látja kend, ez volt a mulatságnak a sallangja. Czőtlanul kötözi be a zacskót ^ János, és a mellény mély zsebébe sülyeszti. Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak, s kinyitván beletekint. Lassan megindul kifelé, a papírt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól: — Ezt mög berámáztatom, hogy ráemiéközzek az úrra ... (1897) VlTÉZSLAV NEZVAL: Az én szívem Az én szívem furcsán kopog, egy billentyű nincs tán rendjén. S mert agyam még el nem kopott, lelkem néktek kiönteném. Hisz rejteget még asztalom sok meg nem írt papírlapot. Szívem, szűnjön a fájdalom, gépírónőm vagy, tudhatod! Köteteket kell még írnod, hadd fogyjon a papírhegyből. Bolond szívem, kihagysz itt-ott, szeretetből, gyűlöletből? Tarts ütemet, ne botladozz, ügyelj, katonásan lépkedj! Hogy fájsz, az még nem olyan rossz, fő, hogy kibírja még sok évet! Fordította: Fiigedi Elek KÖNYVESPOLC Győry Dezső: ZENGŐ DUNATÁJ. „Poétanép vagyunk: adassák tisztelet a költőnek! Adassák tisztelet Győry Dezsőnek! Ki látta őt? Győry Dezső a poétanép ismeretlenje!“ — írja Fábry Zoltán a Zengő Dunatáj c. verskötet előszavában. Valóban, Győry Dezső nevét javarészt csak a csehszlovákiai magyarság elenyésző része ismerte, Magyarországon csupán az' intellektuális körök néhány tagja vett róla tudomást. Pedig mikor Móricz Zsigmond elolvasta a harmincas évek előtt kiadott verskötetét, az Üjarcú magyarok-at, a legnagyobb lelkesedéssel köszöntötte Győryt és egyenesen Ady mögé helyezte költői jelentőségét. S most az egyetemes magyar irodalomnak a „poétanép ismeretlenjét“ újra fel kellett fedezni, hogy az olvasóközönség végre megismerje azt a költőt, aki már 1934-ben szeizmográfszerűen megérezte a nagy kataklizma előjátékát: „ ... leölt barátok hulla-sorfalában a nagy-nagy Führer megindul a lejtőn". Versei ebből a fasiszta eszméktől mérgezett korszakból arról tanúskodnak, hogy Győry egy volt azok közül, akik tisztán látták a háború, a hasztalan vérontás mibenlétét: az embert és kultúrát sárbatipró esztelen német világuralmi vágyálomban. Ebben a korban nemcsak a magyarságot féltette és nemcsak a magyar bánatát zengte lantja, hanem minden népét, amelyet a háború előszele megviselt. A Zengő Dunatáj Győry három évtizedes költői munkásságának válogatott verseit tartalmazza. A költő, aki jelenleg Magyarországon él, az olvasóközönség előtt ismertebb Viharvirágj c. regénye által, amelyért József Attila-díjat kapott. De Győry elsősorban költőnek született, aki a vérzivataroktól terhes évtizedek alatt a népek összefogásáért emelte fel szavát és tollával harcolt a kisebbségi magyar öntudatával a lenézés, a magyarországi nyegle szájhős-magyarok ellen. Bátran vallotta, hogy „vagyunk mi legalább olyan, hogyha nem különb magyarok“. Győry Dezső a kiugró költői talentumok közé tartozik, akinek'költészete sok esetben Adyéra emlékeztet, de epigonizmusról szó sem lehet Győry későbbi idők és teljesen más körülmények között küzdött és írt, lelkesített és öntudatot nevelt, szállt síkra az igazságért és békéért ágált, mint amilyenek között a nagy forradalmi költő harcolt a „magyar Temető" ellen. Mégis e nehéz korviszonyok nagy költővé érlelték a burzsoá Csehszlovákiában, ahol erősen dívott a kapitalisták által szított sovinizmus. Győry Dezsőt, az egyetemes magyar irodalom értékes, sokáig mellőzött költőjét ezért zárjuk szívünkbe és dédelgetjük dalait azzal a tudattal, hogy azok a csehszlovákiai magyar j irodalom legszebbjei közé tartoznak! Medgyesi Tibor- ládákban ADÓSSÁGOT TÖRLESZTETT a komáromi Népmíívelödési Otthon, amikor -*• a MATESZ védnöksége alatt — a közelmúltban megrendezte Harmos Károly tanár, festőművész posthumus kiállítását. Bár a kiállított képek a művész életművének csak egy részét jelentették, — mégis mutatványos bizonyítéka az adottságot igazoló emberélet gyümölcsben gazdag hagyatékának.Harmos Károly élete és munkássága közel félévszázadon át Komárom városához fűződik. Ez a dunamenti város rögzíti az indulás és a virágba borulás, a művészi kifejtés tényét egyaránt, De a halál kikerülhetetlensége is itt éri Harmos Károlyt, 1956 őszén. Jellemzésének talán legtömörebbje, hogy a különböző művészi irányok az „egyént' sajátos ízével rokonítja az alkotások művészi foglalatát. A tanárember felkészültsége, stílustájékozottsága jellegzetes ötvözetet ad a művészi adottság kifejtésének. Különösen az akvarell- és a pasztell-színekben mesteri. S hogy ördöngős technikai megalapozottsága a legszigorúbb bírálattal is dacolhat, azt az olyan alkotások bizonyítják, mint a Madarak, a Találka, a Lugas, a Harcsás, valamint a Komáromi tűzvész címűek. Ezeknek nemcsak színfuttatásuk, de kompoziciós' megoldásuk is kiváló. JELLEGZETESEK KOROMBÓL készített tanulmányfejei, de a Strand című (tempera) mozgalmasságával, a Munkakérdés (fapác) valósághűségével, a Nem akarunk háborút pedig szimbolikus kifejező erejének gazdagságával ragad meg bennünket. Mivel Harmos Károly alkotásainak egyik jellegzetessége a szimbolikus kifejezési mód, szinte kínálja magát a megállapítás, hogy ez a művészi forma nála nem a valóságtól való menekülést jelenti, hanem az élményhatás nagyságát hivatott szolgálni. (Azaz: nem cél, csak eszköz!) A felvonultatott művek — bár az elmélyült válogatás hiányolható — méltán bizonykodtak a művészről, akinek ábrázolásban gyümölcsöző álmodozása jelenti a művészi feladat megoldását. Ha széljegyzetünk tehet a kiállítás margójára, úgy a tematikai csoportosítás és a grafikai művek kiállításának hiányérzetén kívül szabad legyen arról is szólni, hogy a hagyatékban maradt mintegy 180 kép pillanatnyilag ládákban hever, szívességből, egy magánház padlásán! De a kiállítás arra is figyelmeztet, hogy 4—5 nap vajmi kevés eau mü-A KÉPEKET SZEMLÉLVE egy olvasmányélmény jutott az eszembe. Egyszer Chardin-től, a 18. század nagy francia festőjétől egy fiatal művész festési módja felől érdeklődött, mire a művész meglepetten kérdezte: — De ki mondta önnek uram, hogy festékkel festenek? — Hát akkor mivel? — csodálkozott az ifjú. — Festéket használnak ugyan, de érzelemmel festenek! Madarak (akvarell) Képei láttán, elmélyültsége és érzelmi gazdagsága láttán önkéntelenül jutottak eszembe ezek a szavak. Nem párhuzam ez, és nem összehasonlítás: olyasvalami, ami Harmos Károly sajátja, a művész sajátjai is. FÓN<$D ZOLTÁN X Sedlák György buzitai lakos ezután bizonyára jobban fog ügyelni gyermekeire nehogy megismétlődjön az, ami a közelmúltban történt, ugyanis a gyermekek gyufával játszottak és felgyújtottak egy szalmakazlat, aminek következtében 40 mázsa szalma égett el. (H) vekben adózó élet megismertetésére. Pedig ez a megismertetés kétségtelenül indokolt. Harcsás (akvarell)
