Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-27 / 17. szám
6 Jrakact Földműves 1958. április 27. Nagyon későn.... A fali óra kilencet ütött. Bodókyné csendesen, de türelmetlenül ült a fehér abrosszal terített asztal mellett. Arcát csontos kezei közé temetve gondolkodott, majd felállt. Gondterhes arccal végigtekintett a három alvó, jóízűen szuszogó gyermeken. A tűzhelyen elhelyezett fazék fedője alól csapkodva elszálló gőz ijesztette fel ocsudásából. Már harmadszor főtt fel a leves — villant át az agyán — de ez majdnem minden este így van... és ha haza is jön tántorogva, részegen ... nem ízlik a föztöm ... félrelöki a tányért, goromba. — Meddig bírom még ... — jajdult fel Bodókyné. Mint nehéz fárasztó munka után, lerogyott a székre. Agyában egymást érték a gondolatok. — Hiszen már bejött az utolsó vonat is ... persze ma fizetés volt... megint részegen jön haza, de ... Léptek zajára lett figyelmes. — No csakhogy már jön. — Felállt, megtörölgette könnyel áztatott szemeit. Nem akarta, hogy Miklós észrevegye. Már ezért is összeszidta nem egyszer. Maga elé kötötte kötényét és arcára mosolyt erőszakolt. Nyájasan, kedvesen akarja fogadni férjét... ez a módszer vált be eddig a legjobban. Valaki kopogtat az ajtón. Ezt Miklós nem szokta ... 1 ? — Tessék! — buggyant ki szájából akaratlanul is a szó. A szomszédaszszony, Fazekasné lépett be. — Ne haragudjon, hogy zavarom kedves Bodókyné asszony — mentegette magát, — de Irénkém nagyon láÁs, nem volna egy lázcsillapítója? — Megnézem, várjon ... addig foglaljon helyet. Fazekasné észrevette az asztalon párolgó levest, tudta, hogy Bodókyné a férjét várja, meg azt is, hogy az utóbbi időben részegen jár haza. Az ó férje már a fél hatossal hazajött, józanul. A fizetést is mint mindig, rendesen átadta. 0 mondta, hogy Miklós már ebéd előtt ivott. Alig akarták a vagonok közé engedni... Bodókyné közben visszatért kezében az orvossággal. — Találtam még kettőt, tessék! Egyszerre elég egy, de vigye el mindkettőt, hát ha kell. Fazekasné hálálkodva vette át a két lázcsillapítót és még mielőtt jóéjszakát kívánt volna, biztatóan, de kellő komolysággal megjegyezte. — Még a maga férje se jött haza ugye? Nehéz a szolgálat a vasútnál, az ember azt se tudhatja, mikor jön haza a férje. — Azt hitte, ezzel könynyit Bodókyné fájdalmán. — Még nem jött haza szegény — szólt a férje mellett Bodókyné, pedig tudta, hogy egyikük se mond igazat. — Biztosan megint sok szerelvény érkezhetett az állomásra, azért nem jöhetnek haza ... Hát bizony nehéz a kocsitolatók szolgálata ... Különösen esernyőben. Amikor a szomszédasszony elment, Bodókyné újból az asztalhoz ült. Még déltől nem evett, de nem volt étvágya. Lefeküdni? Nem, hátha még hazajön Miklós a tehervonattal... Néha az is megáll a ruszkai állomáson. Éjfél elmúlt, amikor az asztalnál arra ébredt, hogy valaki nyitja a kiskert ajtót. Majd az ajtón kopogtat. — Hát ez ki megint? — vetődött fel benne remegve a kérdés. Ö a férjét vártaf és az ajtón Forgács Józsi a pályaőr, Miklós komája lépett be. Szótlanul nézett az asszonyra. Nehéz volt megmondani mi történt, dé Bodókyné már rosszat sejtett és éles sikolyával az alvó gyerekeket is felébresztette, amikor Forgács feléje nyújtotta a véres, darabokra szaggatott pénztárcát, személyazonossági igazolványt, meg Miklós óráját. — ... gondoltam — kezdte Forgács rekedt hangon — elhozom a Miklós holmiját... Szegény,... egész közel voltam hozzá amikor... — és elcsuklott a hangja. — Mondja, az istenért mi történt?! — könyörgött Bodókyné. — ... amikor nem messze az őrháztól kiesett a száguldó tehervonatból... egyenesen a kerekek alá ,.. nem -sokáig élt. De utolsó perceiben magukra, a családra gondolt. — Bodókyné mozdulatlanul, mereven nézett maga elé, majd fáradt, törött hangon megszólalt. — Későn ... Józsi... nagyon későn gondolt ránk. Kézdy Géza Húsz év után L ones EK BÉLA DÍJNYERTES SZÍNMÜVÉNEK BEMUTATÓJA ZALABÄN Kétszázhetven lelket számláló kisközség. Itt él Lovicsek Béla. Amikor idekerült még senki sem tudta, hogy ez az eleven, fürge, fiatal tanító a szlovákiai magyar irodalom egyik legnagyobb ígérete lesz. Másfél éve írta első színművét a Jancsit. Forró sikere volt, amikor előadtuk a szerző rendezésében. Pár hónapon belül e siker első hatására írta meg Lovicsek Béla új színművét, a Húsz év után-t, mely a Szlovákiai Népművészeti Ház által kiírt színmű-pályázaton első díjat nyert. Azóta mindkét színműve kiadás alatt van és rövidesen láthatjuk színpadainkon. Mindkét színmű mai tárgyú. Találóan írta Szőke József a Húsz év útónról: „a paraszti élet minden bűne az eredendő bűnre a társadalmi osztálytagozódásra vezethető vissza“. A falusi nézők szemében csillogó könnyek méltó bizonyítékai annak, hogy Lovicsek Béla emberi sorsokat, az ő sorsukat elevenítette meg és nagyon a szív húrjain játszik akkor is, amikor a szerelem döbbenetes mélységeibe nyúl. Űjat és értékeset adott ez a színmű a szlovákiai magyar irodalomnak. A szereplők sikeres megválasztásával pedig elértük azt, hogy hű tolmácsolói lehetünk a darab mondanivalójának és elsősorban maga a szerző, aki az egyik főszerepet játszotta. Nem akarom a darabot itt ismertetni, de még valamit szeretnék elmondani a szerzőről és falujáról, Zalabáról. Négy év előtt amikor Lovicsek Béla Zalabára került tanítónak, meglepte őt, hogy itt már 1898-ban olvasókör alakult és a lelkes tagok, mintegy negyvenhaton, szép épületet emeltek önerejükből e nemes célra. Olyan községbe került tehát, ahol a kultúra fundamentumát már régen lerakták és arra építeni lehet, sőt építeni kell. Itt olyan emberek élnék, akik szellemi kenyérre is éheznek. Meg kellett termékenyülnie az írói léleknek és az írónak született ember itt megtalálta maga körül alakjait, meglelte mondanivalóját. Már első írásaiban sokan önmagukra véltek ismerni, hol simogató melegséget éreztek, hol meg csípős ostorcsapást. Az írás hű tükre volt életüknek. Lassanként csendes szeretetté olvadt a falu levegője Lovicsek körül, megszerették az emberek. Az író megérzi ha szeretik és megértik. Zalaba pedig most viszonzásul megkapja azt, ami írójának kijár a szlovákiai magyarság megbecsüléséből — osztozik vele a babéron, mert érzi, hogy egy kis része van abban, hogy Lovicsek íróvá fejlődött. Zalaba ez évben ünnepli 60 éves évfordulóját az olvasókör megalakításának. Velünk ünnepel az író is, aki nemcsak ír, nemcsak tanítja az ifjúságot, de az egész falu érdekeit tartja szem előtt: a gazdasági és kulturális felemelkedési. Ma már az olvasókör mellett kultúrotthonunk is van az iskolaépület egyik nagytermében. Asztalitenisz, sakk, napi- és hetilapok, a sarokban már ott áll a televíziós készülék, mely csak azt várja, hogy az utcán dolgozó villanyszerelők befejezzék a munkát. A virágos májusra kigyúl a fény Zalabáti és akkor azt szeretnénk, ha már mozigépünk is lenne. Erre a célra már 3500 koronát ajánlott fel a helyi Jednota, további összeget az EFSZ biztosít, a maradékot pedig a színielöadások bevételéből szeretnék pótolni. Azt hisszük, hogy a 60 éves évforduló megünneplése méltó lesz nagyapáink kezdeményezéséhez. Amikor e sorokat írom, a tavaszi vetés idejének tetőfokán vagyunk. Traktorok dübörögnek el a falu utcáján vetőgépeket vontatva. Oj mag hull a barázdákba és új aratásról, szebb életről álmodik a falu, a föld. Az új villanydrótokon muzsikál a szél és rövidesen megérkezik hozzánk a fény. Es mi most odaseregliink Lovicsek Béla .körül, melegen megszorítjuk a kezét — azok helyett is akik ezt nem tehetik meg — és megköszönjük neki, hogy a mienk, a mi kis falunké és úgy gondoljuk, hogy nekünk világít a legjobban. C s o nto s Vilmos Dunaszerdahelyen jegyeztem... Mi már úgy vagyunk, hogy sokszor akaratlanul is, de törődünk egymással. beszélgetünk, vitatkozunk egymás érdekében. Hosszú volt az út addig, amíg a más érdekében is szólni mertünk. Ezelőtt mindig csak a magunk panaszával kapcsolatban emeltük fel szavunkat. Na és mit tapasztal az ember ma. ha például egy járási közgyűlésen vesz részt. — Ez kell a falunak, ezt pedig a járásban csináljuk meg, de a kerületben is van javítani való és a felsorolás végén még kicsit bizonytalanul már ott van, hogy a mi népünk érdekében vitázunk, szólunk az egész nép érdekében. REPijlJ HAJÓM Lapunk múlt heti számában új hajtásaink közül két fiatal költőt mutattunk be. Mostani számunkban Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor és Nagy Lajos van soron. GYÜRE LAJOS felső verse 1954- ben jelent meg. Jellegzetesek balladakísérletei. Versei a csehszlovákiai magyar sajtó hasábjairól már ismertek. Jelenleg a Pedagógiai Főiskola hallgatója. A tarcoparti fűzfához Már csak egy fa áll a parton, őrködve omló föld felett. — Mint ottfeledt őr a poszton, oly únott ma ez a szerep. Mégis állni kell hálásig, Míg eljö a fejszés sereg. Míg tövéről nő a másik, Egy új, erős hajtás ered. — A sok csapás alatt társad Mind elhullott sorra-sorra? Törzsednek erőt vaspánt ad, Hogy még állsz időt gúnyolva? Mi vagy, te öreg Lombtalan, — Hány vihar tépte ősz fejed? És mi végre állsz ott magad, Meddig tartod még őrhelyed? Földet kötsz, ős humusz talajt. — De ha fiakat nem hozol, És leomlik a Tarcapart, Magad vagy, s a víz elsodor! GYÜRE LAJOS NAGY LAJOS munkáscsaládból származik és jelenleg szülőfalujában, a nógrádi Zsélyen tanít. Versei — mostoha életkörülményei miatt — ritkán kerülnek a nyilvánosság elé, bár lírai hangja figyelemre méltó. KULCSÁR TIBOR ugyancsak főiskofai hallgató, főleg műfordításairól ismeretes. Fordítások mellett azonban maga is versel, melyet az Üj Ifjúságban és a Hétben publikál. A jókedv-romboló Mint sebzett szárnyú kis madárkák Hulltak a súlyos hópihék. Az autóbuszra vártunk, én, és Mellettem tréfás nénikék. Szombat volt s mert ilyenkor már A gondra, bajra pont való: A csipkedéshez, ugratáshoz Én lettem volna pont a jó. „Fiatalember, gyűjjön el ma estére, csak magam leszek. Ne nézze, hogy csak egy fogam van Majd otthon új fogsort teszek“. A jókedvtől a könny kicsordul. Micsoda szombat-délutáni „Fiatalember, oszt a csóktól, nehogy kereket oldjon ám!" Telefonoszlop sírt a szélben. De ott kacagva dőlt a szó. És akkor dölyfös büszkeséggel, Jöttél te: jókedv-romboló. Jöttél libegve, mint egy tündér, — Vagy giccses tündér-másolat? Köszönés helyett tüzet kértél, S a télre szórtál átkokat'. Elnémultak a tréfák, élvek, A vidám ugratások, és A hópelyhekkel együtt hullott Reád a bágyadt megvetés ... NAGY LAJOS Nyolcadikos lányok Vidám, csacska kacajuktól nevet a tér és az utca. Ahol járnak, ahol mennek, tavasz szökell a nyomukba. Kicsi, fehér lábuk alatt zöldebb a rét és a pázsit... Szelíd, tengermély szemükben tiszta egek színe játszik. S ott bimbóznak keblükben a remények, álmok, vágyak ... Szívüket még nem epesztfe bú, csalódás, gyötrő bánat. Titokban gondolnak még csak szerelemre, ölelésre, s elpirul egyik — másik, ha belenéznek a szemébe. El-elnézem gyakran őket s csak tűnődöm az egészen: ily őszinte lányszemekből hová lesz majd a szemérem. S az a tiszta tenger-mélység ? S hogy ezek a csitri lányok pár év múlva — hogyha tudnák — megcsalnák a félvilágot. q KULCSÁR TIBOR Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor részt vettem Dunaszerdahelyen a fogyasztási szövetkezetek járási közgyűlésén. Azelőtt kisemmizett emberek szóltak őszinte hangon a közösért, a másért, mindenkiért. Nem hivatásos funkcionáriusok, jianem felelősséget érző tudatlanul iá tudatos felszólalók kértek és követeltek nekünk, mindenkinek. — Egy hatvan év körüli bácsi nyújtja magasba a kezét — szólni akar. Egyszerű szavakkal, kezdi a mondanivalóját: — Be kellene szüntetni, hogy a vendéglőkben cukorkát árusítsanak. Javaslata szürkén hangzik, de annál megfontoltabb és határozottabb már a bizonyítása. — Ha csak néhány percig is vannak a gyerekek bent a vendéglőben, ott már .jót nem tanulhatnak. Nem egyszer láttam ittas állapotban levő emberek között csetlóbotló gyerekeket, akiket nem is a cukorka utáni vágy, hanem a kíváncsiság sodort be a kocsma füstös és borgőzös levegőjébe. Idézem egy másik , felszólaló szavait. — Megtörténik, hogy fiatalkorúaknak szeszes italt adnak az elárusítóink csak azért, hogy a tervet teljesítsék. Első gondolatra azt mondanánk, hogy a felszólaló a tervteljesítés ellen van, vagyis ellenség. Nem, ő nem a tervteljesítés ellen harcol, hanem a becsületes, egészséges, józan ember felnevelését helyezte az előtérbe. És igaza volt. Anélkül még teljesíthetjük a tervet, hogy fiatalkorúakat mérgezzünk meg a szesz kábító erejével. — Rádiót és televíziót helyezzünk el a vendéglátó üzemekben. — Nyissunk önkiszolgáló üzleteket, igazságosan bánjunk a vásárlókkal, — hangzanak egymás után a javaslatok. Tesznek és már tettek is a fogyasztók érdekében. Szólni kell arról, hogy a járás vendéglátó üzemeiben már nem egy helyen a kártyát felváltja a sakk. Sokszor elnéztem az embereket bent a vendéglőben, ahogy a sakktábla fölé hajolva töltötték szabad Idejüket egyegy málna fogyasztása közben. » Üjabb és újabb hozzászólók emelik fel szavukat a szocialista vagyon megvédésének érdekében, javaslatokat adnak, szólnak, mert felelősséget éreznek embertársukkal szemben. így láttam őket. _ , Csíkmák Imre A szenei műkedvelők Ligetfalun A komolytárgyú színműveket kedvelő színházlátogatóknak kellemes estét szereztek a szenciek, Ibsen „Nórá“-jának előadásával. Kétségtelen, hogy e klasszikus mű előadása: hiánytpőtló. Hiszen esztrádműsorokban, (vagy más, szintén kevésbé komoly művészi értékű) szórakoztató estékben elég gyakran van részünk. Az együttes harmonikus, nyugodt és biztos játéka igen jó benyomást tett a közönségre. Nóra, Dr. Rank, és az intrikus szerep megszemélyesítői, megközelítik a hivatásos színészektől elvárt színvonalat. Nagyon valószínű, hogy műértőbb, igényesebb közönség előtt nagyobb, u. n.: „közönségsiker“-ük lett volna, — mint a ligetfalusi Matador esztrádokon nevelődött közönsége előtt. Választékos ízlésű darabválasztásuk, s annak jól átgondolt megjátszása: követendő példa. (-dá-)
