Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

6-\fxaü-ad Földműves 1957. augusztus 25. TJosszú évek óta lappangott a baj a Boroda-porták körül. Mint a kürtőben lerakodó korom, úgy sűrű­södött, úgy vastagodott a Borodák lelkén a dac, a békétlenség kérge. Az­tán egyszer csak — nem emberek! — kigyúlt a kémény. Fellázadtak a Bo­rodák ... Mielőtt elmondanék, miért és ki el­len lázadt fel ez a békés életéről egész Alsóháromszéken nevezetes fa­mília, ha csak röviden is, de el kell meséljük a Borodák történetét. A dolog úgy kezdődött, hogy pon­tosan hatvankét évvel ezelőtt az egyik elzüllőben levő Béldy gróf, Ágoston, elhatározta, cserjési birtokán rátér a cukorrépa termesztésére. És mivel ehhez ember kellett, hogy, hogynem, Gyímesből letelepített vagy húsz csángó családot, hogy tanulják meg a répatermesztés tudományát s szol­gálják őt hűséggel. Cserjés községtől alig egy hajításnyira kihasított birto­kából minden családnak egy-egy ház­helynek valót és egy félholdnyi föl­det azzal az egyezséggel, hogy az árát tíz év alatt a csángók leróják. Hanem az elszámolásra sose került sor. Ugyanis a nagy szárazság miatt a cukorrépa nem vált be, a gróf bá­nata és hitelezői elől elment valahová külországba, a csángók, hogy éhen ne haljanak és meg ne fagyassza őket hitvány házaikban a Nemere, szétszéledtek a nagy világba. Egyré­­szük visszament a gyímesi erdőkbe, mások a brassói gyárak felé vették útjukat, ismét mások beálltak cseléd­nek a másik cserjési urasághoz, Herschdörfer báróhoz. /"’sak egy valaki, az öreg Boroda Péter nem hagyta ott az új otthont. Félig elkészült háza küszö­béről szótlanul szemlélte, hogy pusz­tul, hogy néptelenedik el a csángó­telep, de nem mozdult egyfelé se. Amikor aztán az utolsónak maradt Rab família eltűnt a batyukkal a bras­sói út porában, az öreg Boroda ma­gához hivatta három fiát s így szólt: „Nehéz élet kezdődik, legények. A munka keserves, az idevalósi népek nem szeretnek. Saját apai kezemmel ótom ki annak az életit, aki dolog­talanul, becstelenül él, aki férehúz, átolhágja a szómot!“ Boroda Péternek ezt a hagyatéko­zását szájról-szájra adták a Boroda nemzedékek. Ezek a „szovak“ jelen­tették a cserjési csángóknak a leg­főbb törvényt, a legszigorúbb paran­csolatot. Testvériesen összetartottak, segítették egymást és gondolkodás nél­kül betartották a család feje, a leg­öregebb Boroda akaratát. Az első két vén, Boroda Péter és legnagyobb fia Esvány, megbékélt lélekkel adhatta meg magát a halálnak. Ha vezetésük alatt a família nem is szabadult meg egészen a keserű grófi kenyértől, de tisztességesen, békében, jó egyetér­tésben élt. Szaporodtak, gyarapodtak a cserjési csángók, a Borodák ... D ezzeg más sors jutott ki a har­■*-* rnadlk vénembernek, a honfog­laló Boroda Péter középső fiának, Áronnak, Alatta történt meg az az égrekiáltó vétek, hogy az egyik leg­­életrevalóbb, legügyesebb Boroda-le­­gény, Béla hátat fordított ősei föld­művelő foglalkozásának, beállt a cser­jési lignitbányába bányásznak. S hogy itt is esőstől jöjjön a baj, pár hó­nap múlva Boroda Boriska rúgott egyet a família becsületén: valami­lyen brassói román sofőr éjnek idején az anyja mellől szöktette meg ... So­kat tépelődött, gyötrődött magában Boroda Áron. Nagy romlás kezdetét sejtette meg ebben a két „férehúzás­­ban“. Esténként sokáig üldögélt az apai ház tornácán. Mozdulatlanul ci­garettázott, nézegette az egymás­melleit sorakozó Boroda-házak fé­nyeit, hallgatta az istállókból kiszű­rődő zajt, az országúton járó autók robogását és nehéz gondok ülték meg a leikét. Hiába no, megsokasodott a família, felhígult a Boroda-vér ... Aztán egy olyan fordulat állt be a világban, amely évekre visszaadata az öreg Áron lelki békességét, új irány­ba terelte a Borodák életét. A változás azon a napon vette kez­detét, amikor egy olajosképü szovjet tankos megmagyarázta, mit jelent oroszul ez a név: Boroda — azt je" lenti: szakáll — és akkor követke­zett be tulajdonképpen, amikor 1945 tavaszán a Borodák elsőknek a kör­nyéken kicövekelték a Béldy-birtok nekik juttatott holdjait... Caját gazdáik lettek a Borodák. ^ Házuk falát az a díszes bir­toklevél ékesítette, amelyet a cserjési főtéren Groza Péter tulajdon kezével nyújtott át nekik. Nehéz, de értelem­mel teli évek következtek. Sok mun­kával, sok gonddal, sok vesződéssel — jó haladással. Hanem egyszer csak újból vészes szótlanság költözött a Boroda Áron ráncos, komor arcára, újból kutatni kezdték, bozontos szem­öldökök alá rejtett apró szemei a csa­lád életét, vágyait,' gondolatait... A volt Herschdörfer birtokon léte­sült állami gazdaságba új főgépészt neveztek ki. Azt a román sofőrt, aki annak idején a Boroda-lányt meg­szöktette. Amikor Boroda Áron meg­hallotta, hogy a család szégyene visz­szamerészkedett, úgy összeszorította fogatlan állkapcsait, hogy belefehére­­dett az arca. — Üssétek agyon, ha ide mer jön­ni a gyalázatos, — mondta elboruló tekintettel. TAe a família, de főleg a fiata­­labbja nem tartotta be a csa­ládfői szót. Dugva, titokban barát­kozni kezdett a gépészcsaláddal. Kü­lönösen megszerették a két Ricsi fiút. Fekete hajúak, nagy barna szeműek voltak, mint az apjuk, de az álluk tisztára a Boriskáé volt. Előreugró, akaratos Boroda-áll... Elsőnek Béla, a bányász, a másik „elrugaszkodott" merte meghívni a házába a „felemás“ családot". Az öreg, amikor erről tudomást szerzett, fejszét ragadott, hogy megy és misz­­likbe vágja mind a két családcsúfját, de aztán eszébe jutott, hogy ő eze­ket már rég kitagadta. Nem érdemes tömlöcbe kerülni miattuk. Jobb, ha nagyőbb gondja lesz a többiekre, ne­hogy elrontsák azokat is. De akár­hogy vigyázott az öreg Boroda, a „rontást* elkerülni nem lehetett. Va­sárnaponként, ahogy besötétedett, meg-megcsikordult a Boroda Béla kertkapuja, meg-megrecsent a mező felöli kerítés. Bélának rádiója volt, újságot járatott, a gépészsógor sokat jött-ment, sokat látott-hallott, sokat nes karikák mögött a látogatók arcát kutatta. Bizonytalanul körbemutatott és rekedten mondta: — Üljetek le valahova. Lassan megismerte a többi hármat is. Az egyik Jakab volt, a középső fia, a másik Szöcs Tamás, egy közé­jük házasodott őriástermetű ember, s a harmadik .. nem, ez nem lehet... Azt hitte ismét káprázik a szeme. De mégis csak ő az! Béla, a híres bányász, a szökevény. Fenyegetően felállt és az ajtóra mutatott. — Takarodj a házamból! Béla nem mozdult, csak csendesen mondta: — Én nem veszekedni jöttem nagy­apa, hanem tanácskozni a család ügyé­ben. — Takarodj! — ismételte meg az öreg reszkető ajakkal. — Neked sem­mi közöd a családhoz. Kitagadott vagy. Csoda történt. A mindig engedel­mes, szófogadó Jakab eléje állt. — Csendesedjen meg édesapám. Mü hittük, olyan dologba* járunk, hogy szükség van reá es ... — Több ész könnyebben reá akad az igazságra — bizonykodott szelíden az öreg Boroda János is. Szöcs Ta­más, akinek a feje súrolta a mester­gerendát, beleszólni ugyan nem mert tudott. Gyülekeztek a Borodák pi- - pázgatásra, meségletésre, ország-világ ^ dolgának megvitatására ... “ -Itt, ebben a tiltott gyülekezetben ért meg fokozatosan az a nagy elha­tározás, hogy kérjék ők, a Borodák h is felvételüket a megalakulás előtt ál­ló cserjési kollektív gazdaságba. (Ná­lunk EFSZ — a szerk.)... S itt álljunk is meg. Elérkeztünk annak a példátlan rebelliónak az elő­estjéhez, amikor a cserjési csángók semmibevéve a néhai jó Boroda Pé­ter intését, szembehelyezkedtek a fa­mília kisistene, a legöregebb Boroda, Boroda Péter akaratával. Fellázad­tak ... Hideg, esős szél tépdeste az or­szágút mentén suhogó jegenyéket. Azottan barnállott az elárvult, szo­morú határ. Boroda Áron a kályha előtt ült és mozdulatlanul nézte a tüzet. A szobában félhomály volt. A kályhából kivetődö fény-nyalábok sár­gás-vörös foltokban táncoltak az öreg ember redőktől barázdált kemény arcán meggyérült ősz haján, borzoltan le­csüngő bajuszán, szikár alakján. Gyöt­rődött Boroda Áron. Nehéz gondola­tok, zavaros érzések kínozták. Ösz­­szel mindig gyengébbnek, tehetetle­nebbnek érezte magát, de az idén va­lahogy különösen reánehezedett az öregség. Elégedetlen volt. Elégedet­len önmagával és környezetével. Va­lami megbomlott, valami elromlott a Borodák életében. Már régóta érzi ö ezt, de hogy hol a baj, mi a tenni­való, nem tudja. Látszólag a família éppen úgy respektálja, úgy gondos­kodik róla, mint eddig. De látja az arcukon, kiveszi a szavukból, hogy va­lami nincs rendjén, valami készül. És mindezt előtte eltitkolják. Minél tisz­tábban állt ez előtte, annál gyorsab­ban lélegzett, annál merevebben nézte a lángok játékát. Forrt, buzogott lel­kében a megsértett önérzet, a növek­vő harag vad indulata. — Szorosabbra kell fogni a gyeplőt, láncos zabolát reájuk ... Kopogtattak. A hosszas tűznézéstöl vaksin pislogott a belépőkre. Nem is­merte meg őket, csak annyit látott, hogy négyen vannak. Ettől még dü­hösebb lett. — Jó napot Áron ... Ez az öccse, a János hangja — gon­dolta, amíg a szeme előtt táncoló szi­a Borodák vitájába, de erre a bölcs mondásra nagyot bólintott. Hanem az öreg Áron nem tágított. Sápadt arc­cal, gyűlölködő szemekkel végigné­zett rajtuk és ismét az ajtó felé len­dült a karja. — Ha pártját merészelitek fogni a jómadárnak, menjetek tűk es. Vele­tek se állok szóba. Jakab már kihúzta magát, hogy odamondjon az apjának, de Boroda Béla a vállára tette a kezét. — Hadd el.., Csak ennyit mondott és kiment az ajtón. A másik három egy darabig za­vartan álldogállt a ház kö­zepén. Látszott rajtuk, nem tudják, menjenek-e ők is, vagy maradjanak. Jakab találta fel most is először ma­gát. Határozott lépéssel odaállt az apja elé és kivágta, ami a szívén fe­küdt. — No, ezt szépen megcsinálta, — hangja remegett a visszafojtott ha­ragtól. — Tudja meg, hogy azért es beál­­lunk a közösbe. Mind béállunk a közös­be. Azért küldtek a többiek, hogy megtanácskozzuk, de ha maga így fo­gad, így beszél, nincs mét veszíteni az időt. — Hogy mondád? — suttogta még jobban elfehéredve az öreg Áron. — Hová álltok bé ? — A közösbe, a cserjési kollektív gazdaságba. — Hát azt mét? — Azért, mert úgy jobb, mert úgy könnyebb s emberségesebb. — Ezt ugye Bélától s attól a bi­valyszőke gépésztől tanultátok? — Tőlük es. Boroda Áron felrúgta a mellette levő széket és akkorát ordított, hogy a kályha mellett szundikáló macska egyenesen az ágyra ugrott. — Nem! az atyaúristennek sem! Nem egyezem belé. Hát elfelejtetté­tek, hogy milyen főd a tiétek? Kire­pült a mutuj fejetekből mit mondtak, amikor a birtok-leveleket átoladták. Ha tü elfelejtettétek, én tudóin. Azt mondták, ezt a nép kormánya adja nektek, meg a párt. Ki ne adjátok a kezetekből. Kapával, kaszával védjé­­tek meg, ha kell, úgy vigyázzatok reá, mint a szemetek világára. Ezt monták-e János? — fordult hirtelen a meghunyászkodva álló öccse felé. — Valahogy így mondták vöt... — S tü el akarjátok herdálni a fő­det, ki akarjátok adni a kezetekből? Azt már nem, amíg én élek! Jakab többször félbe akarta szakí­tani az öreget, most közbevágott. — Senki sem akarja elherdálni. Csak arról van szó, hogy még bizto­sabban a miénk legyen, még jobban szeressük, gondját viseljük s még több hasznunk legyen utána. — Nem egyezem belé! Jó volt ed­dig így, azután es jó lesz. Boroda Jakab a másik kettőre nézett: segítsetek tü es. Szóljatok. És János bácsi meg is szólalt nagybékésen: — Dehát maga Gróza Péter es ezt akarja, te Áron. — Te hallottad-e amikor ezt mond­ta? Ugye nem? De amikor azt mondta, hogy a födedhez úgy ragasz­kodj mint az életedhez, azt hallottad ugye? Ebben igaza van az öregnek,— gon­dolta megszeppenve Jakab, de a kö­vetkező pillanatban ismét tudta, hogy az apja helytelenül beszél. Mert biz­tos, hogy a kormány se akarhat mást, mint az emberek felemelkedését, a dolgozó nép boldogulását, hiszen a munkáspártot segíti, az ő szavára hallgat. így mondja Béla és a sógor is. S ők tudják — a pártemberek. — Mán pedig akármi lesz, mü jö­vő tavasszal borozda nélkül szántunk, — jegyezte meg csendesen, nagy hit­te!. — Hogy? — hördült fel az arcát törölgető Boroda Áron. Egy darabig úgy állt tágrameredt szemmel, kitá­­tott szájjal, mintha akasztott embert látna. Aztán előugrott és öklével tel­jes erőből a fia arcába csapott. — Nesze, Jrözös! Jakab megtántorodott. Lihegve nézte az öregember eltorzult arcát. Szeme könnybe lábadt a szé­gyentől és indulattól. Látszott, nagy erőfeszítésbe kerül, hogy kezét apjá­ra ne emelje. Reszkető, fuldokló han­gon csak ennyit mondott: — Verekedéssel nem beszél le... — Megfordult és kiment az ajtón. Az agyonrémült Boroda János és Szöcs Tamás falfehéren, botladozva utána siettek. Az összetűzést követő harmadik nap reggelén Boroda Julis, a Szöcs Tamás felesége hiába zörgetett az öreg Áron ajtaján. Azért jött, hogy szokás sze­rint takarítson, mosson, főzzön egye­dülélő nagyapjának. Előbb csak ko­pogtatott, aztán dörömbölni kezdett, de ez sem ért semmit. Az ajtó zár­va maradt, a házban nem mozdult senki. — Meghalt! — villant át az agyán. Szájához kapta a kezét és felsikoltott. — Meghalt a nagyapó! A vészes kiáltás úgy szaladt végig a reggeli fényben fürdő Boroda-há­zak fölött, mint a félrevert harang kongása. Egy szempillantás alatt ott­­sápadoztak a Borodák az öreg udva­rán. De amint kiderült, a vénember nem halt meg, csak elment, eltűnt valamerre. A házban csend volt és a máskor szegreakasztott bőrtarisznyán kívül nem hiányzott semmi. Hogy merre ment el, mikor ment el, nem tudta senki. Julis, aki az ijedtségtől még mindig nem tért magához, mind ezt ismételgette: — Világgá ment. Elpusztítsa magát valahol. Elkomorodtak a Borodák. Gondol­kozni kezdtek, nem tett-e valamilyen említést, valamilyen célzást az öreg­ember titkos szándékáról. Gondolkoz­tak, törték a fejüket, de emlékezni nem nagyon volt. mire, mert az ösz­­szeszólalkozás óta Boroda Áron alig mutatkozott emberek előtt és akkor sem állt szóba senkivel. Aztán egy­szeresek Boroda János a homlokára csapott. E .nlékszem, fiaim! — rikkantotta a gyászos hangulathoz egyál­talán nem illő vígsággal. — Emlék­szem sze a tegnap este nálam járt Aron. — S itt csupa fortélyból ak­kora szünetet tartott, hogy Szöcs Ta­más, az óriás nem bírta tovább. Med­vehangján reámordult: — Mondja mán no ... János bácsi elmondta, hogy azelőtt való este járt náluk Boroda Áron. Le sem ült, jóformán még nem is köszönt, hanem csak nagyhangosan megkérdezte: „Honnét tudod te, hogy Groza Péter s a népkormány a közös mellett áll?" Mire ő ezt felelte: „A lapokból Áron s a Béla rádiójából, on­nét tudogassuk ...“ Boroda Áron nem szólt semmit, csak jó sokáig nézte, szemlélte őt, Jánost, mintha a lelké­ben akarna olvasni. Aztán köszönt s elment. — Búcsúzott, ezért nézte' úgy. Nagyapóóó... — zokogott a végleg nekikeseredett Julis. Két napig kínos nyugtalanság, nehéz búbánat emész­tette a megszomorodott Boroda-lelke­­ket. A harmadik nap végre könnyeb­bülést hozott... Egy cserjési lókupec elmondta, hogy látta Boroda Aront a nagyfenyvesi kollektív gazdaság udvarán. Az új istálló alapzatát vizsgálgatta nagy­­alaposan. Ettől kezdve Háromszéknek hol ebben, hol abban a kollektív gaz­daságban látták az öreget. Egyik he­lyen a szántás mélységét méregette, másikon a silók körűi járkálgatott, harmadik helyen az elnökkel tárgyalt hosszadalmasan. Látták Boroda Aront gyalog, szekéren, vonaton, sőt még a körzeti párttitkár autóján is. Egyszó­val járta az öreg a vidéket, mintha őt hatalmazta volna fel az ország; nézze meg, iparkodnak-e eleget, igye­keznek-e ahogyan kell a háromszéki kollektivisták. Eltelt már majdnem két hét amióta az öreg érthetetlen vándoréletét meg­kezdte. A Borodák hümmögtek, csó­­válgatták a fejüket és várták, mi lesz ennek a vége. Az egyik szép, őszvégi vasárnap este szokás szerint Béláéknál gyűlt össze a família javarésze. Éppen Bo­roda Jakab szavait hallgatták valami­lyen saját lábán járnitudó irdatlan nagy ásógépről, amikor a Boriska gyermekeivel játszadozó János bácsi véletlenül az ajtóra pillantott és mint­ha magával Luciferrel nézett volna szembe, elszörnyülködött: — Jaj, fiam! — Az ajtóban Boroda Áron állt... /"ilyen csend lett a szobában mint egy halottasházban. Mindenki szívdobogva bámulta az ajtóban álló, porosruhájú szikár öreget. Ő* végig­tekintett sorra mindenkin. Utoljára a házigazdán, Boroda Bélán akadt meg a szeme. Nézte, nézte egy darabig, aztán csendesen megszólalt: — Megkövetlek, Béla. Boroda Béla lassan felállt a helyéről és a vendég elé ment. — Szívesen látjuk, nagyapó — mondta nagy örömmel, jóleső meg­könnyebbüléssel, — Üljön le nálunk. Boroda Áron leült. De ekkor megint csak olyan dolog történt, amitől újból meghűlt a vér a jelenlévő Borodák­­ban. Az egyik fiúcska, a kisebb lemá­szott János bácsi térdéről, odament Boroda Áronhoz és megfogta a kezét. — Játtyunk ... — Józsi! — szólt rá elhaló hangon az anyja. A gépész zavartan felugrott, hogy elhozza onnan a gyermeket. De az öreg magához húzta a kisfiút és ügyetlen, darabos mozdulattal végig­­símított borzas, fekete fején. — Te ördögfióka ... A félelem köde oszladozni kezdett. Megkönnyebbültek, elmosolyodtak a Borodák. Boroda János már a szokott, szelíd nyugalmával kérdezte: — Osztán', hova vesztél vala úgy el, te Áron? — és már azt is meg akarta kérdezni a bátyjától, mi vég­ből járta olyan nagy igyekezettel a környékbeli kollektiveket, de erre nem került sor, mert az első kér­désre olyan választ kapott, amelytől elállt a szava. — A kormánynál jártam. — Hool? — János bácsi azt hitte nem hall jól. Hogy járhatott Áron a kormánynál, amikor végig itt látták. Háromszéken? — hogy mondád, hol jártál? Boroda Áron szemlátomást elvörö­södött, de azért felemelt fejjel, szi­lárd hangon megismételte, amit mon­dott. — A kormánynál, Groza Péter­nél... T>mét megdöbbent csend eresz­­-*• kedett a szobára. Az öreg Bo­roda Áron nem az igazságot mondta. De ez a szorongó hallgatás csak pár pillanatig tartott. Mintha egyszerre súgta volna valaki a Borodák fülébe, mindegyikük megértette: az öreg ra-­­vaszkodik. És az is tisztán állt előt­tük, hogy miért. Ilyenformán akarja beismerni a tévedését. — Hajjunk oda, no ... — ingatta meg a fejét elismeréssel János bácsi. Erre mozgolódni, csodálkozni kezdtek a többiek is, hadd lássa a család feje, mennyire tisztelik őt, a világjártat, a Groza Péter beszédestársát. Csak a csendesen mosolygó Boroda Jakab feszegette tovább a dolgot. — S osztán mit üzent a kormány nekünk, Borodáknak, édesapám? Apa és fia összenéztek, összevil­lantak azok a mélyenülő, okos Bo­roda-szemek. — Azt üzente, érdemes megtanács­kozni azt, amiről tü a múltkoriba be­széltetek, — felelte rendületlen nyu­galommal Boroda Áron és — ebben még nem tudtak megegyezni a Boro­­dék, így volt-e, vagy nem — kacsin­tott egyet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents