Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

1957. augusztus 25. Jzatŕaet Földműves ľ Egy szívvel P Ezerkilencszáznegyvennégy augusztus 29-én a szlovák nép történetének legdicsöbb fejezetét írta. A Szlovák i Nemzeti Felkelés, a szlovák nép legendás szabadságharca Európa népeinek a barbár fasizmus elleni küzdelmében az a nagyjelentőségű történelmi esemény, amellyel a szlovák nemzet az egész világ előtt tanüjelét adta, hogy ff a haladó erők oldalán száll síkra az emberiség szabadságjogaiért. így lett aztán a felkelés a nemzetköziség esz­­//, méjének legmagasztosabb megnyilvánulása azzal, hogy zászlaja alá, a szlovák nép segítségére, Európa számos el- I nyomott népeinek legjobbjai siettek. Ezek a harcosok mind tudatában voltak annak, hogy a szlovák nép sza­­fj badságáért vívott harcban saját nemzetük szabadságáért is harcolnak, s ezért ha kell, életüket is áldozzák. így kovácsolódott a Slovák Nemzeti Felkelés dicső harcaiban a népek és nemzetek nagy barátsága és testvéri szo- Щ lidaritása. Az alábbiakban Peter Jilemnický Garammenti krónikája című könyvéből közlünk részletet ,Egy szívvel" cím ff alatt. Ez a részlet mindössze egy nap töredékét vetíti elénk. Azonban olyan „filmkocka", olyan kép ez az egy Ш,пар, amelynek zárójelenete mindnyájunk előtt ismert. Nem árt azonban újra meg újra idézni a dicső napok Ш emlékét, S ezek az emlékek különösen így augusztus vége felé élnek bennünk elevenen. Élénkítse, erősítse ez a f! most idézett „pillanatkép" is. Bálrak felkelése öröklétű márványlapok őrzik a hősi tegnapot. Égbeintő hegyek alatt sírokká nőtt a vérpatak. A Vág vizére fény szitál, a bércek odván csend honol, és fönt, a fenyők tengerén sóhajtó szellő kóborol. Szaggatta itt a csend vizét elszánt erő, hős indulat, robajlott, s felnyögött a föld haragvó sziklabolt alatt. Agyúk torkolattiizétől lobbant vörös pírba az ég, hogy rásiitötte zsarnokára a szent szabadság fegyverét. Ki hazáját védeni kész, ereje tengerré dagad, és szilajon szaggatja meg. az öklét őrző láncokat. Mint szaggatta évek előtt a hegyek bátor harcosa, a felkelő had: a nép, a nép, szabadságunk védoszlopa. Emlékezzünk, emlékezzünk: a szovjet nyújtotta kezét, hogy a Tátra alatt a nép dicsőn forgassa fegyverét. Es magasodjon, mint a bérc és hirdesse száz éven át, az ember szabadságra vágyó, békét óhajtó igazát. DÉNES GYÖRGY. ЯЖИNoШМММтШМШМИШатИШ1ШМШ1МКММвМтЮЖ Munkában a kultúrbrigádok AUGUSZTUS 25-ÉN, amikor megint bementem a faluba, ott már minden a feje tetején állt. Ami érthető is! Mert a városból megjött a hír, hogy a lak­tanyában kevéssel éjfél után elrendel­ték a harci riadót, ami Szlovákia min­den helyőrségére érvényes. — Hogyan? Ki ellen? — kérdez­gették egymástól az emberek. — Vagy már olyan közel van az orosz? Ördögöt! Egészen másról volt már itt szó. A szlovák kása forró lett a németeknek. És talpig fegyverben, bosszúra szomjasan két német hadosz­tály állt a morva-szlovák határon, hogy hűségre kényszerítsen bennünket a horogkereszt iránt. Románia kapi­tulált. Magyarország tűzben volt. És Szlovákia? No, ezt biztosan nem is kérdezi. Istenhátamögötti kis falunkba mint­ha csak idehangzott volna talpraugró helyőrségeink zaja, a fegyverek roba­ja és a trombiták harsogása. Szépek lehettek. Merészek lehettek. Olyanok, amilyeneknek haragjukban és elszánt­ságukban elképzeltük őket. No, de hagyjuk a várost. A város messze van. A falunak is megvannak a maga gondjai, érdekei, a maga ese­ményei. És megvannak a maga férfiai, akik harcolni akarnak. Kár, nagy kár, hogy nem látta akkor őket! Dühük az égig csapott és elszántságuk, amit éveken át féken tartottak, most hatá­ros volt az őrültséggel.. Mert nem­csak hogy fegyver után vágyódtak, ha­nem puszta kézzel akarták megfojtani a németeket és a belső árulókat. Hogy elképzelje, milyen felfordulás volt a faluban, jellemzésképpen meg­említem, hogy néhány kölyök felhasz­nálta a kavarodást, bement a folyóba és nyíltan, ott a falu közepén fogdosta a pisztrángokat! Gondolja csak el, mi­csoda elszántság ez! Nálunk, ahol er­­dögondnokság van és ilyen esetben tüstént ott terem a szalonka-tollas zöld kalap! Amikor megpillantottam őket a víz­ben, ahogy tapogatják a köveket és az égerfa gyökerei alá nyúlkálnak, persze, rájuk ripakodtam, minden nemjóját összekiabálva. És a fiúk el­indultak. — No, megállj Miska! — kiabáltam a Sztrmeny gyerek után, akit megis­mertem, — megmondom apádnak! Nem volt időm a jelenlegi helyzet alkalmasabb megtorló módjain gon­dolkozni, megelégedtem hát ennyivel és siettem tovább. Csak minél előbb a falu végére! Minél előbb oda, ahol már türelmetlenül álltak az önkéntesek, felbokrétázva és az öregekkel, asszo­nyokkal, gyerekekkel körülvéve. Ez Adám múlt éjjeli munkájának az eredménye volt. Sok olyat sikerült megnyernie, akiket jóformán nem is ismertünk, akik pedig már régebben is beavatottak voltak, azok természete­sen mindannyian tudták a kötelessé­güket. A nagy kavargásban elsőnek éppen a Miska gyerek apjával kerültem ösz­­sze. Kicsit oldalt állt a többiektől, csak ácsorgott és kíváncsian tartot­ta száját. — Mi van, szomszéd? Lám, a maga Miskája a Garamban már csinálja a forradalmat. Hát maga? — A, mit csinálhatnék én?... — motyogta húzódozva Sztrmeny. —Az isten őrizzen meg minden gonosztól... És ha Miska, izé... ha viszket neki a feneke, hát majd kikap! Az útkanyarból abban a pillanatban motorbicikli zúgása hallott fel. Min­denki meglepetten kapta fel a fejét. Ki az? Hál istennek az volt, akit már előző éjjel vártunk, akinek a jóváhagyása nélkül semmibe se akartunk belefog­ni. Bezák Lexi volt. A motorbicikli közvetlenül a tömeg előtt állt meg. De hát hogy írjam le magának azt a pillanatot, ha maga nem volt ott? Nem tudom, a történelmi pillanat ünnepélyességét akarta-e Bezák hang­súlyozni, amikor meglátta a férfiakat rendbeszedve és útrakészen, vagy azt ogndolta, hogy elég idő van az ilyes­mire: elég az hozzá, hogy amikor le­ugrott a motorról, széles taglejtéssel szónokolni kezdett: — Elvtársak! Polgárok és Polgár­nők! A szabadság napja, amelyre oly sokáig vártunk, végre elérkezett. — Öh, hagyd most a szónoklatot. Elárasztották virágokkal és lelkesen kiabálták: — Éljen a szabadság! — Éljen Bezák elvtárs! — Fel a harcra! — Vezess bennünket! Akkor Bezák megindult arccal, mo­solyogva csendet intett és így szólt: — Tudom elvtársak, és látom is, hogy nincs szükség a sok beszédre, íme, hát, hogy miről van S2ó... Miről? Az is világos volt itt minden­ki előtt. Kiabálták: — Mielőbb a kaszárnyába! — Fegyvert! Fegyvert! ★ ★ ★ Irodalmi kör alakult A LOSONCI CSEMADOK mellett irodalmi kör alakult — 35 taggal. Eb­ből tizenöten rendszeresen művelik az irodalom valamelyik ágát. Ehhez a körhöz csatlakoztak a füleki és a rimaszombati járás irodalmárai és irodalom pártolói. Az irodalmi kör célja megkönnyí­teni a vidéki írók fejlődését és érvé­nyesülését. Lóska Lajos AZ IDEI ARATÁSBÓL nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a lehetőségek­hez képest mindenki kivette a ré­szét. A közös összefogás és megértés eredményezte azt a szép sikert, hogy a júliusi nagy esőzések ellenére is, időben tudtunk végezni az aratással és sok helyütt már a csépléssel is. A füleki járásban 140 CSEMADOK tag alakított különböző községekben munkabrigádot, s augusztus 10-ig 780 munkaórát dolgoztak le az egyes szövetkezetekben. Különösen Síden, Galsán, Nagydarócon és Füleksávoly­­ban kapcsolódott be legjobban a tagság. Az ipolysági, tornaijai, rimaszom­bati és losonci járásokban is nagy segítséget nyújtottak a CSEMADOK- tagok. A losonci járáshoz tartozó Jelsőcön а III. szövetkezeti kong­resszus tiszteletére 88 egyéni kötele­zettséget vállaltak. A kollektív válla­lásokban az egyes szervezetek is bekapcsolódtak. Például a CSISZ szervezet 520 óra ledolgozását vál­lalta. Az egyéni kötelezettségvállalá­sok értéke 12 309 koronát tesz ki. A helyi nemzeti bizottság tanácsa értékelte a vállalások teljesítését és megállapította, hogy minden vonalon túlteljesítették. Patyi. Sándor már több mint 200 százalékra teljesítette Tőrincs községben, a CSEMADOK vezetőség a HNB-vel karöltve 50- tagú munkabrigádot' állított össze, akik vasárnaponként rendszeresen segítettek az aratásban. A jelsőci CSEMADOK tagság főleg az éjszakai műszakban tüntette ki magát. Az egyik nyolc tagú csoport Koncz Já­nos elnök vezetésével az egyik esti műszakban öt és félóra alatt 57 mázsa árpát csépelt ki. Szépen segí­tettek a losonci járásban a rappi, panyidaróci, vilkei, kalondai és boly­ki CSEMADOK-tagok is. Az ipolysági járásban elsőnek Tes­­magon szervezték meg a CSEMADOK- munkabrigádot. Mellettük Peresz­­lényben, Nyéken és Deménden is jó munkát végeztek a CSEMADOK-bri­­gádok. Sólyom László tejbeadását, hasonló Patyi Károly és Tanócki Kálmán is, akik vállalták, hogy 100 kg sertéshúst adnak állami felvásárlásra. Ezt 200 %-ra teljesí­tették. A Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom évfordulójának tiszteletére a jelsőci helyi nemzeti bizottság újabb kötelezettséget vállalt, ami a falu lakosságának kezdeményezésére szü­letett. Az ifjúság már eddig 500 órát dolgozott le. Koncz János, Az ifjúság is bekapcsolódik a kötelezettségvállalások teljesítésébe elégítésének azonosságából fakadnak. S mintha ezt a gondolatot előzte volna meg, úgy kapcsolódott szerves egészként a kis túlzással kultúrin­­váziónak nevezhető tény, hogy Thália két temploma, az ukránszínház és a magyar faluszínház szinte egymás­nak adott kilincset. A tennivalók so­kaságát is ez a tény vetette előre. Másutt örömet jelent az ilyen talál­kozás, Rimaszombatban az öröm ag­godalommal is párosult: Vajon meg-КЁТ NAP ENYÉSZÖEN KEVÉS, hogy egy város cselekményes és sokrétű világáról számot adjon, de a fontosabb eredőkben mégis bizton­ságosan eligazóthat. Annak ellenére, hogy szemtől szembe csak most is­merkedtem a várossal, félig isme­rősként jöttem ide. Kiváló táncosait, szólóénekeseit már korábban ismer­tem, s indulásom előtt véletlenül kezembe akadt a „házi“ költő, Veres János verseskötete, amely képzelet­beli kalauzom volt, közelebb hozta hozzám gondolatban Tompa Mihály, Blaha Lujza és Ferenczi István vá­rosát. A nyári reggel vig ébredése zöld ligetet s pompázó virágokat varázsol a szemlélő e’lé. Nem * vagyok ba­rátja a ranglét­ráknak, de méltán kísért a gondolat, hogy Rimaszombat tisztaság s az ará­nyok nyűgözően megnyerő volta te­kintetében hazánk egyik legbarátsá­gosabb városa. „Régen zsíros Amilyen türelmesek a munkában, olyan példamutatók polgároknak — a kényszerű várakozásban. A képen: a csoport egy voltál otthona“ — része vendégszereplésre készen, mondja a költő és telik-e közönséggel a méreteiben inkább kicsinek mondható előadó­terem ?! Figyelmeztetőt láttam ebben. A nem egyszer fásult, esetleg olcsó sikernek tapsolni tudó közönséggel való foglalkozás kötelező szükséges­ségét. Hisz régi hitek és csökevény­­számba menő szokások még gyakran visszakísértenek. Az ellenszer, — magyarán: a tömegpolitikai munka elmélyítése! Nagy közönség és ízlésnevelő fórum ezen a téren a rimaszombati CSE­MADOK áldozatos munkája. Jófor­mán alig van idejük. Fellépés fellé­pést követ. Vendégszereplésből, ver­senyekből kijut. Besztercebánya, Vý­chodná, Serke, Ojdiósgyőr — és augusztus 24 —25-én remélhető — Zselíz az együttes egy-egy állomása — mondja Durda János, a helyi cso­port titkára. KÉSŐ ESTÉRE JÄR AZ IDŐ, de a CSEMADOK szűkre szabott helyisége A LEGDRÁGÁBB ezek a sorok múltidézőén elevenítik azt az időt, amikor Rimaszombat a pöffeszkedés, a szinte Móricz-regé­­nyekből kilépett figurák kígyófészke volt. A CSOBOGÓ RIMA partján azóta már sok minden megváltozóit. A hajdan kenyérgondtól gyötört nép lelkében új szirmok fakadnak, s a kultúra, a tenniakarás fénye és té­nye ma már messzire világok Itt-ott ugyan még nyugtalanító mulasztások terhelik a lelkeket, azonban a szűk­­látókörű, az egyoldalúan önző érde­keket ma már hovatovább felváltja az az „üdvös akarás“, mely Ady és Hviezdoslav, és a népek igazaként ma már vörös vonalként húzódik végig jelenünkön. S az iránytmutató bizonyosság: fellelni az igazi kultú­rát, s építeni a népek közti testvéri kapcsolat szellemét, amely csak úgy nemesül humánummá, ha az érdek­egyesítés helyesre szabott méretei a dolgozók kulturális szükségletei ki­hangos a próbától. A 35-tagú tánc­csoport felől érdeklődöm, milyen elszánások, akarat és munkakészség jellemzi. Nyílik az ajtó és Drobka Géza kitüntetett kultúrmunkás he­lyett ez a belépő-találkozás adja meg a választ. Dózsa István, a GTA trak­torosa épp munkából jövet aggódik, hogy vajon sikerül-e a csoporttal kultúrbrigádra mennie? Vajon lesz-e helyettese ? A választ csakhamar maga hozza. Szerény eset, de ez azt is bizonyít­ja, hogy a Pásztor Mária és Dob­­ránszky János vezette tánccsoport tudásával és szíve egész lelkesedésé­vel a kultúrmunkán csüng. Kérésemre elmondják, hogy a zse­­lízi országos dal- és táncünnepélyen a „Gömöri leánykérö“-vel és a „Ve­­télkedő“-vel lépnek fel, no. és né­hány énekszám, hisz a rimaszomba­tiak „üdvöskéje“, Oskó Mária ki sem maradhat ebből. Azon azonban előre méltatlankodnak, hogy a CSEMADOK központ csak háromszori étkezést biztosít a két napra. A beszélgetés fonala az énekkart érinti, mely a kommunális üzemek mellett alakult és Gabonás Tibor vezetésével jó sikereket ért el. Ag­gódnak. Zselízre is kellett volna menni, Kassára is. Most sehová nem mehetnek. A kassai fellépést keresz­tezi a zselízi, melyet már korábban lemondtak. Hogy miért nem CSEMA­DOK énekkar? Arra nem tudtak vá­laszolni. Az énekkari tagok 85 szá­zaléka CSEMADOK tag, (köztük tán­cosok!), de anyagi szempontból a központ nem bánja, ha a kommunális üzemekhez tartoznak — adja a fel­világosítást Barna és Drobka elvtárs, a járási titkárság dolgozói. — A kommunális üzemek évről évre kihúzzák a költségvetésből a kulturális célokra szánt összeget — mondja Gabonás karnagy. De akkor minek ez a megoszlás? Akkor sem értettem, most sem. Hisz nem lehetnek külön célok. A példát olyan dalárdák bizonyítják, mint a rozsnyói, egerszegi, nagymegyeri stb. Nem ártana elgondolkodni rajta, mert csupán kényelmességi szem­pontokra építve még gyakori vendég lehet a mostanihoz hasonló kettős­ség! (Zselíz, Kassa). 'kincs‘ SZÓLJAK egy mindenki által gya­korta emlegetett problémáról is: a Tompa-szoborról. Ügy hiszem, ez már nem probléma. Elintézett, de a­­rimaszombatiaktól még nem megol­dott kérdés ez, mely nem nőheti elsődlegessé magát! Szinte mindenki számára természetes, hogy a halk­­szavú költőnek, akinek „bölcsőjét Ínség ringatta" s „életének csendes folyama nem vetett zaklató nagy hullámokat“ — helye van Rimaszom­batban. S a közeljövő kérdése, hogy — a terv szerint — születésének 140. évfordulójára (szeptember 28.) el­foglalja-e helyét a javasolt „Május 1.“ parkban, „a fák. a vén apostolok“ birodalmában, — ahogy ő maga ne­vezte. A jó munka leendő jobbat követel. A tánccsoport és a színjátszók sike­rén felbuzdulva nem ártana meg­kezdeni az irodalmi esték, a könyv­viták és a különféle szakkörök szer­vezésének munkáját! Mert egy ti­zenháromezres városban 763 felnőtt és 454 fiatal törzsolvaső nem éppen kielégítő. S ha ehhez hozzászámítjuk Mács Zoltán és Komáromi Edit kettőse csupa szív és lelkesedés az ifjúsági klubok, stb. megszerve­zésének sürgető szükségét, I— bizony akad teendő. S ehhez a munkához a járási népművelődési otthon épp a szervezés és az egység szempontjá­ból jobban hozzájárulhatna, hiszen három fizetett funkcionárius elmé­lyült és szaktudással párosult mun­kája jó gyümölcsöket hozhat. Főleg, ha a tanítók sem maradnak ki be­lőle. EZEKKEL A PROBLÉMÁKKAL ál­talánosságban Szabó Zoltán népmű­velődési felügyelő is egyetért. Csupán egy ponton tér el véleményünk, és ez a műsorpolitika. Teljesítendő fel­adat, hogy a színjátszók az eszmei­leg avult darabokat végleg kiselej­tezzék! De vigyázat a mércével. A haladószellemű darabok játszásának igénye nem tételezi fel a méltatlan kiközösítést. Csíky „Ingyenélők“ és „Nagymama“ című darabjára gondo­lok. Nem éppen szociális éberség, ha ezeket a darabokat — és hozzá a többieket summázva — könnyedén a kispolgárság vádjával illetünk. Mert Fábryt idézve mi is a kispolgár? „A kispolgár: értelmi, lelki és erköl­csi áporodottság, leülepedettség.“ S az említett darabokban talán csak ez volna? Azt hiszem ez is van olyan tévedés, mint mikor valaki Kisfaludy Károly „Kérők“ című színművét illette hasonló váddal. AZ ÁLLOMÁSRA menet utam a szovjet katonák hősi emlékműve és a park előtt vezet. Vidámság, nap­fény aranyozza be az új életet élő város képét, s gondolatoktól terhel­ten s a szabadság drága ízével állok meg egy pillanatra az emlékmű előtt. A leggazdagabb emberekre gondolok, akik azért küzdöttek és küzdenek, hogy a napfényből, vidám­ságból és kenyérből mindenkinek jusson. Voltak, akik életüket áldoz­ták, hogy mi szabadon éljünk. Ez a mi legdrágább kincsünk. Mindany­­nyiunk, az emberiség kincse, melyet az őriz igazán, aki ezt a kincset, nem mint az aranyat a páncélszek­rények mélyén, hanem mint mind­­annyiunk kincsét minden javával a kultúrára és a felemelkedésre szom­jas lelkek számára teszi elérhetővé. Ha a tettrekészség az előttük álló feladatok maradék nélküli elvégzését eredményezi, méltán idézhetjük Ve­res János szavait: „Ragyogj táj, mint nap a kéklő égnek mezején! S légy, városom, büszke ékkő hazánk kebelén!“ Ez csak rajtuk, a rimaszombatia­kon múlik. Fonod Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents