Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

6

Földműves

1957. november 11

Szálfa termetét nem törte meg az idő, az élet vihara, tartása még az ifjúkor délcegségét őrzi. Lényéből mindig fiatalosan árad a jókedv, arcári kiapadhatatlan a mosoly, a derű, mert mélyen gyökerezik az — az emberbe vetett hit, a múló napokkal teljesedő vágyak, hitek, tervek és eszrpék igazának bizonyossága festette oda. Szavaiból a gyermekien őszinte lelkesedést és a merészen ábrándozó jövöbenézést érzed, de az akarata acélossá edződött: egy harcos, eseményekben gazdag élet, a munka, a tettekre hevítő akarás kovácsolta férfias keménnyé, határozottá.

Ilyen ember Bodnár bácsi. Fogai közt hegyesen ül a kurtaszárú pipa,. amit csak akkor vesz ki, amikor beszélni kezd múltjáról, gyermekkoráról, amely lényegében nem nagyon különbözött a többi falusi gyermek életétől, mint ahogy akkor regénybevalónak hitte — jegyzi meg mosolyogva András bácsi. Beszéde nyugodt, csak itt-ott teszi kifejezőbbé egy-egy katonás mozdulattal. Ez is hozzátartozik az emberhez. Igaz, ki is járt neki a katonasorból, mert az első világháborúba is úgy csöppent bele a tényleges szolgálatból. Pedig a háborúskodáshoz nem valami nagy kedve volt, mert a tiszt urak akármennyire beléjük magyarázták hogyan kell az. ellenséget lelőni, leszúrni, ők inkább azt tanulták meg, amit nemigen margyaráztak hogy a háborúban nemcsak lőnek, hanem vissza is lőnek.

És András bácsi filozófiáját úgy igazolta a sors, hogy mindjárt a háború elején comblövést kapott. Ha nem is súlyosat, de eleget ahhoz, hogyha érelkötéssel nem segít magán, hát ott vérezzen el a harctéren. Mert az övéik akkor már messze futottak, rájuk nem számíthatott. A harctéren pedig nem volt tanácsos ájultan feküdni, mert a kozák lovasok a győzelemmámorban könnyen holtragázolhatták. Meghalni pedig — így mondja az öreg — a fene se vágyott, fiatal voltam, sok dolgom eolt még az életben.

így kerültem fogságba — fűzi tovább a beszédet András bácsi — Előbb kórházba, majd munkára Sztretenszkbe, Szibériába. Nem valami nagy szórakozást nyújtott az ólombánya, meg a szibériai hideg. A sovány koszt nemigen tartotta bennünk a meleget, s még éjjel is mozognunk kellett, ha nem akartunk megfagyni. Sokan elkeseredésükben a halálra gondoltak, különösen az első időkben. De ahogy megismerkedtünk, megbarátkoztunk a száműzetésben dolgozó orosz munkásokkal, katonákkal, lassan elviselhetőbbé vált a sors. Az éhségben, hidegben az egymásrautaltság melengette barátságunkat, a nélkülözésben, a szenvedésben egyforma élet pedig táplálgatta az egymás iránti bizalmat. S ahogy az idegen

A Pekin-szálló

szavak értelmét egyre jobban befogadta a fülünk, agyunk, egyre jobban beszédre igazodott a nyelvünk, lassan megtudtuk azt is, miért küldte a cári hatalom saját népét is fogságba, száműzetésbe. Az 1905-ös forradalom részvevőivel, meg az azóta hozzájuk sorakozott bolsevik munkásokkal, értelmiségiekkel, egy új világot építeni akarókkal hozott bennünket össze a sors, a sok nemzetiségből való foglyokat. így kerültünk közel a forradalom eszméjéhez, itt tanulgattuk a marxizmus alapigazságait. Oj dolog volt ez a mi számunkra, mégsem volt nehéz, mert hiszen gyermekkorunktól ott formálódtak az ilyen gondolatok szívünkben, lelkűnkben, csak éppen nem tudott tudománnyá igazodni. A találkozás, beszélgetés nem maradt hatás nélkül, lassan olyanokká formálódtunk, mint az orosz bolsevikok. Igaz, ma sem tudnám megmondani, hogy mikor történt ez, mert ügy jött ez, mint a reggel — nappali fényben a hajnali derengés árnyalatait már nem érzékeli az ember.

Először csak egymásnak panaszkodtunk, csak titokban elégedetlenkedtünk az igazságtalanságok ellen, az idők folyása, a forradalmi eszmék tisztázóddm azonban bennünk is megerősítette a

tudatot — határozottabban, szervezettebben kell harcolni. így került sor az első sztrájkokra, hogy kiharcoljuk a megígért fizetést. Mert ígértek az urak azt is, csak dolgozzunk. Igaz, hogy az ígéretkor sem nagyon hittünk a fizetésben, azt számítva: szegény ember az, aki még ígérni sem tud. A sztrájk vége persze az lett, hogy a szervezőket, — köztük engem is, — börtönbe zárták, s még el is különítettek, nehogy továbbterjesszük az urak számára veszélyes eszméket.

odnáctócsí-1

Bodnár András

— Dehát azok terjedtek — mosolyog bele a beszédbe András bácsi — mint térben a hang. Bizony úgy, s hozzá szerte a világon még erősítő állomásokat alkottak az eszméket befogadó embermilliók.

András bácsi emlékezésében úgy elevenedik a múlt, hpgy csillagfényesen csillan egy-egy részlet. Neki minden kedves az emlékből, szinte naponként idézve szívén melengeti valamennyit. Még azt, amikor arccal a folyó felé állítva már a sortiizet várták. Mert a halál közelsége után annál győzelmesebben ragyog életére a Ma.

A halálközelségből elég gyakran kijutott — folytatja — mert attól az időtől, hogy bújtogatónak bélyegeztek, nem sokáig maradhattam egyhelyben. Először Scsitába vittek, ahol cipészműhelyben dolgoztam. Azt hittem, ott jobb lesz, az ígért fizetést is megadják. De azt várhattuk. Mikor követelni kezd„ tűk, hát elirányítottak tovább egy házzal. Irkutszkba kerültünk. Ott sem a szállodába vittek, még csak nem is munkára, hanem előbb a börtön kemény priccsein puhítottak. De nem ártott az már nekünk, megszoktuk, mint gazdátlan kutya a bolhát, meg mint szegény ember a szegénységet. És az volt az érdekes, hogy bár mi voltunk lakat mögött — csillan fel diadalittasan András bácsi szeme — mégis ők féltek tőlünk. És nem ok nélkül, mért nem mi gyengültünk, fogytunk, hanem ők.

így ért bennüket az 1917-es februári, a polgári forradalom. Vártuk, hogy jobb lesz. Először jobb is volt, de aztán a kis jóért kétszerannyit viszszavettek. Megalakultak ugyan a tanácsok, de abban Kerenszkij embereit ültették. Ha valaki elhelyezkedni akart, nem azt kérdezték, mit tud, hanem, hogy mi: esszer, kadet, mensevik? Ha egyik sem az urak-párti közül, majd tudták ók, hogy hova dobják. A muzsiknak is csak addig adták a földet, míg harcolni kellett érte. Azután a földbirtokos helyett a kulákot ültették nyakára. A munkásnak pedig még gyülekezni sem volt szabad. De azért gyűléseztünk, szervezkedtünk, sztrájkoltunk. Ezért aztán lecsuktak.

Egyik alkalommal úgy zártak bennünket börtönbe, hogy öt napig nem kapunk enni. Nem is kaptunk volna a hatalom jóvoltából, de a szomszédos „szobákból" át-átkerült valami elemózsia, még talán több, mint az ottlevöknek maradt. Tatárok voltak a szomszédban, s éheztek ők is kutyául. Hogy miért osztották meg mégis a kevés élelmet, azt sohasem mondták meg, mert nem is beszélhettünk velük. Csak a csomagot továbbító őr mondta, hogy az elvtársak küldik. Ha felügyelő nem volt a börtön folyosóján, néha elbeszélgettünk az őrrel, hogy mi történik a világban. Elvtársnak szólított beniinket, mi is ót. De erre egyszer csúnyán ráfizettem — eleveníti a múltat Bodnár András. — Ülök a priccsen és látom, hogy valaki bekandikál a vasajtó nyílásán. Kérdem tőle: „No, továris, mi a helyzet odakint?" Lett nekem aztán továris, mert az bizony a nácselnyik volt. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, hát csaknem megevett. Mindig azzal rontott nekem, hogy miért vagyok én magyar. Magyaráztam neki,

hogy az apám is az, anyám is, meg én is azon a nyelven tanultam meg beszélni, gondolkodni, hát hogyan lehelnék más. De neki magyarázhattam. Csak ordított, néha azt hittem, felfal. Talán meg is teszi, ha el nem visznek onnan. De elvittek, mert nekik gyanús volt még a falba vakolt kő is, vigyázták még azt is. El is vittek bennünket egy olyan helyre, hogy négysoros szúrósdrót védte a barakot. No — mondjuk — innen sem szabadulunk a végítélet napjáig. Pedig már vágytunk egy kis hazai levegő után. Az is meg-megcsiklandozta az ínyünket, hogy november eleje volt, s a nagykövesdi pincékben már forrt a hegy leve. No de ha ide bevisznek — gondoltuk — akkor aztán befellegzett. A kapu előtt aztán nézelődtünk is jobbra, balra, még az ég felé is. De hát sem a föld nem nyílt meg, sem az arkangyalok nem jöttek segítségünkre, hanem megnyílt a nagy ■ kapu, s azon szépen betereltek. Cs»k az volt a furcsa, hogy itt már nem ordítoztak a kísérők, a puskatust sem használták. Bíztattuk is egymást, hogy a siralomházban még a gyilkosokról is leveszik a bilincset. Jó kis biztatás volt a gyengébb szívüeknek.

Sokáig nem gyötrődhettünk, mert felsorakoztattak az udvaron, s kezdtek szétosztani. Voltunk sokan, jóidéig eltartott Jutott rá idő megfigyelni, hogy egy-egy ismertebb politikai foglyot — mert ilyen is volt — nevén szólítanak és azt mondják, elmegy ide és ide. Rám is sor került. Hát uram bocsď nekem is azt mondják, menjek a nácselnyik szobájába. Mutatták merre van. Mit csinálhattam, mentem. Az ajtóban azért még megálltam, megnéztem a napot, mert gondoltam, ki tudja látom-e még. Mi/iek mondjam, hogy milyen érzésekkel léptem a szobába. Szívem hangosabban dobogott, mint ujjam az ajtón.

Jelentkeztem, hogy idekiildtek. A nácselnyik csak a papírjai fölé hajolva kérdezte a familiám. Mondom, hogy Bodnár. Magyar? — így ő. Gondoltam egyet, tálán egy egész másodpercig, (szerencsére ő addig nem nézett oda) aztán rábólintottam, hogy dá. Akkor felállt, odajött, váltamra tette a kezét, megnézett, majd kezet nyújtott és azt mondta: Jól van, Bodnár elvtárs. Nem tudtam, hogy mi van jól, de elhittem, mert valóban jól lettem a szavaitól. Szólni akartam, de elküldött a tizenhatos barakba, mert a következő már kopogott a bejárati ajtón. A kijárattól még visszanéztem. Már újra úgy ült papírjai fölött, mint amikor beléptem. Furcsa fogság, gondoltam. Kint a novemberi hidegben aztán főhetett a fejem az összefüggéseken.

A nácselnyik naponta be-benézett a tizenhatosba. Váltott еду-két szót, aztán elment. Ha kérdeztünk valamit, hogy mi lesz velünk, csak annyit mondott: Legyünk nyugodtak. Ügy is voltunk, mert nyugodtan hagytak. Tenni keveset tettünk. Néha felsorakoztattak az udvaron, meneteltettek, egy keveset pedig a barak körül, meg a konyhán rendezgettünk. Enni adtak, ha nem is pocsékolásig. Jó dolgunkban aztán már azon okoskodtunk, hogy a négysoros

nák tanácsába választották. Pedig kifo gásolta, hogy ő magyar, nem tud ji oroszul. Azt mondták, nem a nyelv fontos, hanem az, hogy mit akar a ember.

1921 februárjában Moszkvába hívták Az internacionalisták között sok kom munista volt, s azokkal tartottak meg beszélést. Elmondották, mi lesz a teendőjük itthon, aztán útnak indítottál őket a világ különböző tájai felé — hogy vigyék, terjesszék a Nagy Október szellemét.

drótkerítést talán nem is azért csinálták, hogy mi innen ki ne mehessünk, hanem hogy más be ne jöjjön.

Pár nap múlva vacsoraosztáskor jelentették, hogy este senki ne kószáljon az udvaron, mert éjjel a közelben levő légiósok gyakorlatozni fognak, s idáig tévedhet a golyó. Nem is igen kószáltunk, jobb volt a melegben.

Takarodó után irtózatos robbanás ugratott le bennünket a priccsröl. Utána riadót fújtak. Még a vacsoránál kijelentették, hogy ne ijedjünk meg, ha riadó lesz, hanem gyorsan sorakozzunk fel a barak előtt.

Felsorakoztunk. Kérdezték, hogy ki akar harcolni az urak ellen. Mind akartunk. Már hogyne akartunk voina azok ellen, akik nem akartak hazaengedni, nem akartak véget vetni a háborúskodásnak, meg földet adni a muzsiknak. Fegyvert adtak.

Pár óra múlva már a légionistákat kergettük abban az irányban, ahol az éjjel a hidat felrobbantották előttük.

Negyven október kopasztotta mer, a fákat, mióta Bodnár bácsi fegyvert fogott az orosz muzsikok, katonák oldalán. S harminchét, mióta szülőfalujában és környékén plántálgatja i szovjet földön beleivódott eszméket Pedig 1945-ig nem könnyű volt az olyan kertész dolga, aki Október eszméjét ápolgatta. Le is csukták négyszer, sokszor meghurcolták. Harmincnyolcban, amikor a Felvidéket Magyarországhoz csatolták, csaknem emigrálni kényszerült. De maradt, s még a kakastollasak kemény ökle sem puhította szolgalelküségre. Negyvennégy decemberében aztán könnyezve borulhatott a szovjet katonák nyakába. Az első szava is az volt, amit az üldözés alatt is mindig hitt: tudtam, hogy eljöttök.

De azt is tudta, hogy munkája a fel. szabadulással nem befejeződött, csak szárnyakat bontott. Dolgozott és dolgozik a szövetkezetben az elsők között, tanít, nevel és hatvanhat éves fejjel nevelődik az újhoz maga is. Tagja a járási pártbizottságnak, a járási nemzeti bizottságnak, vezető a szövetkezetben, csaknem mindenütt ott van, fáradhatatlanul. Nem az elismerésért — pedig számára abból is van elég — mert neki dús fizetség minden kis siker.

Mégis — és ezt meghatottan mondja — számomra az volt a legnagyobb elismerés, amikor a nyáron arról értesítettek, hogy mint a forradalom részvevőjét Moszkvába visznek. Mintha az álmom váltották volna valóra. Találkozni újra az elvtársakkal, látni Lenint,- az újjáépülő várost. Ezerszer megcsodáltuk a moszkvai tisztaságot, a szovjet emberek önzetlenségét, a Pekin szállót, amelyben laktunk, a pazar berendezést, a páratlan gondosságot, meg mindent. De a Pekin csak kisfia lehet a fiatalabb Ukrajna szállónak, amely még többel szebb, mint amennyivel nagyobb. Hát még a Lomonoszov egyetem, amely parkjaival és a hozzátartozó épületekkel 317 hektárt — az egész Lenin-hegyet betölti. Erre már szavakat sem talál az ember, csak gyönyörködni tud, mert ilyet még nem látott.

Elnézem a hatvanhatéves embert, aki minden újért úgy lelkesedik, mint egy kisdiák, akit a kemény küzdelmes élet csak tapasztalataiban öregbített, hitében, akaratában megmaradt örökifjúnak. Nézem és érzem, hogy önzetlen, áldozatos munkával, hittel, akarattal telve szép az élet.

Bodnár bácsi a munka szünetében a fiatalokkal beszél

Talán mondanom sem kell, hogy vezetőnk a nácselnyik elvtárs volt. S a légionisták közül azok, akik alól ki nem ütöttük a lábat, vagy bele nem fúltak a folyóba, a túlsó parton törhették a fejüket, hogyan nőtt ki a fekete éjszakából a Vörös Hadsereg. De nem sokáig törhették ott sem, mert voltak a mieinkből mindenütt. És szaporodtunk, mint eső után a gomba. Akkor már megjelent a békéről és a földről szóló dekrétum, s mellé felhívás a parasztokhoz, hogy a muzsikok ne várják meg, amíg az urak majd készen tálalják eléjük a földet. Fegyverrel kell azt kiharcolni. Harcoltak is a parasztok, talán ők a leglelkesebben. De volt is miért, mert megalakultak a szovjetek, osztották a földet.

Már másnapba hajlik az éj, de András bácsi meg nem pihen a beszédben. Sok a mondanivalója, kihagyni semmit sem akar. Sem a hajmeresztő emlékeket, amikor hátukat mutatták a fehéreknek, sem azt, amikor ők kergették őket. Tizenkilencben aztán vége lett a harcnak, s jött a munka. Szinte belefiatalodik, amikor arról beszél, hogy 1920 februárjában felvették a pártba. Aztán a munkások, parasztok és kotoFelejthetetlen hat nap a Tátrában

Ä múlt hónap derekán expressz-levéllel kopogtatott be hozzánk a póstás. Egyszerű, hivatalos boríték volt csupán. Ilyent gyakran kapok. Mégis valahogy a szokottnál izgatottabban téptem fel. Lázas sietséggel futottam át a sorokat:

„A Roľnícke noviny és a Szabad Földműves terjesztésében elért eredményért hatnapi díjtalan üdülésre jogosító utalvánnyal ajándékozza meg a Mező- és Erdőgazdasági Megbízotti Hivatal."

Alig hittem saját szememnek. Hiszen nem tettem én semmi különöset. Csupán ismerőseimnek ajánlottam a Szabad Földművest. így szereztem 57 új előfizetőt... De hiszen ezért már kap - tam a tavaszon 150 koronát. Most meg hatnapi ingyen-üdülés? Ez, szinte lehetetlen ...

Egészen az utazás napjáig az járt az eszemben, én, az egyszerű falusi, hogyan fogom érezni magamat olyan környezetben, ahová azelőtt csak a milliomosok juthattak. Azon merengtem, hogy egyáltalán láthatom-e azt a tájat, amelynek kapuit egykor csak a nagyurak aranyainak csengése tudta megnyitni. — Én, a Tátrában..i? — kérdeztem többször önmagomtól.

... Ilyen érzésekkel indultam útnak, életem első ajándék-kirándulására, a Tátrába, amelynek hókoronás csúcsait csak könyvekből és képeslapokról ismertem.

Gondolataim sokkal gyorsabban száguldtak Poprád felé, mint a rohanó gyorsvonat. Nem tudott érdekelni sem a horgoló szomszédom, sem a feketét kínáló pincér. Csak a Tátrát szerettem volna látni mielőbb, az örök hó birodalmát, a csillogó bérceket.

Amikor végre megérkeztem, nem voltam elragadtatva. Az október gonosz önteltséggel sürü ködfátylat vont a tájra. Eltakarta mindazt, aminek már napok óta örültem. A „KARPÁTIÁ"-hoz vezető úton jeges esőt csapott arcomba a rohanó szél... Amikor beléptem a szállóba, kellemes meleg és barátságos tekintetű emberek fogadtak. Percek alatt szétfoszlottak otthoni aggodalmaim.

Mikor a bemutatkozás megtörtént, kiderült, hogy az ottlévő üdülők túlnyomórészt példás szövetkezeti tagok. Majd ki bújtam örömömben a bőrömből. Lakótársaim fejönök, sertésgondozók, könyvelők voltak, akik nagyszerű munkájukkal érdemelték ki, hogy velem együtt a Tátrában üdülhetnek.

Testvérekké kovácsolt minket, cseheket, szlovákokat, magyarokat, ukránokat a nagy hegyek* tövében nyújtózó üdülő meghitt egyszerűsége. Egy közös család lettünk.

Búcsúzáskor négy nyelven, ötvenkét szájból hangzott: „Viszontlátásra a Tátrában!"

Tamás Magda, Szőgyén.

A csehszlovákszovjet barátság hónapjának keretén belül Krasznodarból héttagú küldöttség érkezett Kassára. — A küldöttséget a krasznodari városi pártbizottság titkára, Jevgenyij A. Govorkov vezeti. Képünkön a kassai dolgozók szeretettel üdvözlik a kedves vendégeket