Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-03 / 44. szám

1957. november 3. Jzalŕod Földműves ľ Szívünk egész melegével köszöntjük a csehszlovák-szovjet barátság hónapját NYÍLT LEVÉL Az évről évre megtartott barátsági hónapok kifejezik, ápolják és erősítik azt a barátságot, amely felszabadult és szocializmust építő népünket a nagy Szovjetunió népeihez fűzi. E ba­rátság története, s a barátsági hóna­pok sorozata mindig kifejezi azt, ami állandó, nem változó s meg-megújuió tartalma a mi barátságuknak, de év­ről évre mindig újat is jelent, és a történelmi fejlődés során kibontakozó új szálakat is megmutatja, erősíti. Népünk barátsá­ga a Szovjet­unió népei iránt nem felszabadulá­sunkkal keletke­zett, de népünk millióiban a szov­jet fegyverek győ­zelme, hazánk fel­szabadítása lob­­bantotta fel a ba­rátságot felszaba­dítónk iránt. Ez volt a nagy és ki­meríthetetlen for­rása elszakíthatat­lan barátságunk­nak: a felszabadu­lás nagy élménye, a felszabad í­­t ó szovjet hadse­reg hősiessége, ba­ráti magatartása; az építőmunka so­rán a szovjet mun­kásokkal, kolhoz­parasztokkal, mér­nökökkel, orvosok­kal, a szovjet tár­sadalom sok-sok újtípusú emberével kialakult kapcsola­tunk csak növelte - — --v, „ ezt a barátságot. November 7, a barátsági hónap kez­dete nemcsak megszokott, szívünk­höz nőtt ünnep, hanem a maga tar­talmával. jelentőségével mindig hoz számunkra valamit, valami újat, ami fontossági sorrendben a többi között az első helyre sorolja. Ezt különösen érezzük a mostani november hetedi­kén, hisz ezen a napon ünnepli a Szovjetunió népe dicsőséges forradal­mának, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak 40. évfordulóját. A Nagy Október számunkra is létet, életet jelent. Szabadságunk innen sarjadt és a Szovjetunió, valamint annak Kommunista Pártja volt az, amely már puszta létezésével is er­kölcsi támogatást adott dolgozóink számára a München előtti köztársa­ságban. A Nagy Október nyomán hoz­ta eh a Vörös Hadsereg szabadságun­kat. A cseh és szlovák földben a nő­sök ezrei nyugszanak, akik mai szebb életünkért vérüket ontották. Nemcsak NAGY OKTOBER TÉKAHOZ HÍVEN IDŐKRE lETÜNfO a felszabadulás ténye, de békés épí­­tőmunkánk megkezdésében is felmér­hetetlen baráti segítséget nyújtott a Szovjetunió. Gyárainkban szovjet gépekkel a gépek ezreit gyártjuk, földjeinken a szovjet kombájnok dol­goznak, elménkben a nagy szovjet nép számtalan felbecsülhetetlen ta­pasztalatát őrizzük. Ezeket a ténye­ket kitörölni dolgozóink tudatából ma már lehetetlen. Országszerte a CSSZBSZ szerveze­teink, valámint a tömegszervezetek mindent elkövetnek Október méltó megünneplésére és a barátsági hó­nap sikeres előkészítésére. Előadások, könyvviták, filmek, természettudo­mányos előadások keretén belül is­merkednek meg dolgozóink a Szov­jetunió népének 40 éves művével. A kassai kerületben október végéig 1149 előadást tartottak a NOSZF-ről 61 000 hallgató részvételével, s november 7-ig 564 nyelvtanfolyam kezdi meg működését. Eddig már 12 200 taggal bővült a szovjetbarátok szervezete ebben a kerületben. Csak egy példát említettünk, azonban ezreket sorol­hatnánk fel. Gyárakban, üzemekben, falvakon az egyéni és közös kötele­zettségvállalások túlteljesítése szinte napirenden van. A zselízi járás szö­­vetkezetesei 3,5 millió koronás válla­lásukat már teljesítették. A pozsonyi kerületben 679 könyvkiállítást ren­deznek. A nagymegyeri járásban 31, a galántai járásban 37 előadás kere­tében ismerkednek meg dolgozóink a Szovjetunió békepolitikájával, a szo­cialista forradalom jelentőségével és a 40 éves építőmunka eredményeivel. Néhány számadat, azonban ez is fé­nyesen igazolja dolgozó népünk Szov­jetunió iránti szeretetét. Biztosak vagyunk benne, hogy a ba­rátsági hónap szovjet vendégei sze­mély szerint is nagyon sok újat és értékes tapasztalatot hoznak maguk­kal. Biztosak vagyunk abban, hogy vendégeink igyekeznek minél mélyeb­ben megismerni a mi életünket, hogy tapasztalataikat otthon is hasznosít­hassák majd és egyben módot fognak találni, hogy ezek közlésével is segít­sék kielégíteni a szovjet emberek ha­zánk iránt táplált érdeklődését. A csehszlovák-szovjet barátság hónapja így válik a népeink közötti barátság seregszemléjévé, erősítőjévé. Köszöntjük a csehszlovák-szovjet barátsági hónapot! Szívünk egész me­legével köszöntjük szovjet vendé­geinket, s biztosak vagyunk benne, hogy az idei barátsági hónap, az idei látogatásuk is mély és lelkesítő ha­tást vált ki népünkből és sok új, el­­téphetetlen szállal erősíti a csehszlo­vák és szovjet nép barátságát.-d NYÁRI EMLÉK /TT réfálkozom a 'dereski szövetkezet ■L asszonyaival. Jókedvre derül­nek, látom, a két értelmű szót is jól megértik. Süt a nap, illatos a leka­szált jü. A derű, az egészséges erő, melyről olyan híresek voltak valaha a dereski emberek, most újra körül - lobog, A fiatalság az autóbusz körül zajong. Rimaszécsen játszik ma a dereski lab­darúgó-csapat, nagy sereg szurkoló kíséri a játékosokat. Mit csinálnak az öregek? Mire gon­dolnak? Hogyan élnek? Betérek a Viczén Bálint házába. Az öreg épp most fejezte be a borot­válkozást. Az ablak előtt ül, háta gör­nyedt az évek súlyától. — Jól fog a kés? ' — Foghatna jobban is, — felelt Hangja mély, mintha a pince gádorá­ból jönne. Megfordul a székkel. Ritkán látni ilyén szép öregembert. Boltozatos homlok, kiálló járomcson­tok, nagy, vattafehér bajusz. Hetven­négy esztendős az öreg. — Hegyszer jártam én meg Amerikát fiatal koromban — mondja. — Hát így vót. Ilyen katona vó­­tam én. Bejön a felesége az udvarról. A gye­rekekről beszélnek. — Két fiam veszett el a háború alatt, — hajtja le a fejét az öreg. Az egyik az orosz harctéren tűnt el. — Gyöttek haza a falubeliek, — me­séli, — az egyik megesküdött rá, hogy a drótakadályon felakadva látták a fia­mat. Dohát ki tudja? A Vöröskereszt nem tudta kimutatni, mi lett vele ... — Lehet, hogy él még valahol, — néz rám az öregasszony. fi te remélő, fájó anyai szív! ^ A néni még most is sóvárogva rezzen össze, ha megzörgeti az ablakot az esti szét: — Nem az elveszett gye­rek jött haza? Nem ö zörget? Jaj, ha ö volna... Ha kiül a vén eperfa alá, azt gondolja: — Hátha megjön, mire az eper megérik ... Mennyire szerette kicsi korában ... — S a másik fiú? A fatartóban valami aknáféle hevert a harcok idején. Az öreg Bálint egy reggel kiment az erdőbe. — Nyárfát vágtam, — emlékezik vissza, — azt hoztam hazafelé, mikor a durranást meghallottam. Azt gondolta, megint a gyerekek ját­szanak a töltényekkel. Mikor a faluba beért, rákiabáltak az emberek: — Siess haza, Bálinti Meghalt a fiad'. Tj?l se hitte az öreg, csak akkor, mikor meglátta az udvaron véré­ben heverő fiát. Babrálni kezdte a fa­tartóban az aknát, s felrobban a ke­zében. Ül az öreg, lefelé néz, a konyha dön­gölt földjére. Olyan nagy a csend, hogy szinte kiabál. Vajon mit lát ott a föl­dön Viczén Bálint? Melyik fiát? Vagy mind a kettőt látja? Ügy, ahogy kis­iskolás korukban látta őket? Térdigérö nadrágban, madzagos ostorral a ke­zükben ? Gyertek ide, emberek, kérdezzétek meg tőle: kell-e a béke a világnak? Köhög egy keveset az öreg, aztán feláll, kiballag az udvarra, leemeli az eresz alól a kaszát s ráteszi hetven­­négyéves, görnyedt vállára, VERES JÁNOS Népművelődési felügyelő elvtárs! Tónéhány napja, hogy újra Rimaszombatban jártam. Ismerős kör­­** nyezet, jórészt ismert problémák fogadtak. Megközelítőleg azok, melyek két hónappal korábban „A legdrágább kincs" című riport megírá­sára késztettek. Önt kerestem, személye helyett azonban környezete (értsd titkárnő) halmozott el bizalmatlansággal, hintve — kevés sikerrel — a megérteni nem akarás olyan jól ismert magvait. Lehet, hogy valami hallgatólagos „házirend“ sugallja ezt így, engem mindenesetre az Ön által fogalmazott s a szakosztály-vezető aláírásával ellátott levél késztetett mostani vála­szom megírására. Mert érdekes levél ez az önöké. Míg az említett riport Rimaszombat kulturális kérdéseivel, így a népnevelés, a tömegszervezetek összmunkája, valamint a könyvtár hiányosságával foglalkozik (hogy csak a fontosabbakat­­említsem!) — addig az említett levél szigorúan leszűkíti a nézőpontot — s a JNB iskolaügyi és kulturális szakosztálya nevében — egyénisíti, én­központúvá süllyeszti a problémákat, s megragad a Szabó Zoltán nép­­művelődési felügyelőt ért vádnál. Az Ingyenélók és a Nagymama selejtdarabbá minősítéséről volt ugyanis szó. Ezen a ponton érte az állítólagos „vád“ a népművelődési felügyelőt. £s ha az Ingyenélök kárára „nyelvbotlást" vétett Szabó Zoltán, — az újságíró vállalja „a szavak kiforgatásának" vádját, ha ezzel megmentheti a méltatlan kiközösítéstől az említett darabot. Három levél fekszik előttem. Az arány: kettő egy ellen. És ebben az esetben az önök levele a kivételes, a különc. „Rimaszombatban vannak megoldásra váró problémák mind a CSEMA­­DOK-on belül, mind azon kívül“ — mondja a CSEMADOK központi veze­tősége elnökségének levele. „A Szabad Földműves 34. számában városunk kulturális életéröl szóló cikk tartalmával teljes egészében egyetértünk... A cikk nagy tetszést váltott ki tagságunk körében, különösen a működő tagjaink soraiban, mivel látták, hogy munkájukat figyelemmel kísérik és értékelik" — hangzik a CSEMADOK járási titkárságának levele. Persze, elhiszem, hogy kellemetlen dolog a bírálat. Amikor olyan szé­pen és nyugodtan lehetne élni nélküle, a napok szelíd békességben telné­nek, s úgy morzsolnánk le az egymásután következő heteket, mint ájtatos öregasszonyok az olvasó gyöngyszemeit. Dekát az egymásranövő napok mindig többet, teljesebb embert kívánnak. Modern Ulysseusként betöm­hetjük a fülünket, a követelmények azért csak ott merednek előttünk. S ezek elől a rimaszombati kulturális szakosztály sem térhet ki. Mert szabad legyen megkérdezni, hogy vajon mindent megtett-e annak érdekében az iskolaügyi és kulturális szakosztály, hogy javuljon a kultu­rális és népnevelő munka? 17"árom héttel ezelőtt még a CSEMADOK-ban sem tudták, hogy a NOSZF 40. évfordulójára milyen darabot játsszanak; s a Hadsereg Napra — ha jól tudom — Tiszolcról hoztak zenekart. — Saját hangszereink kihasználatlanul állnak, bár a CSEMADOK-tagok ígérkeztek, de a hangszerek a Kultúrotthonéi, — kapom a felvilágosítást a pártbizottság egyik dolgozójától. Milyen kettősség ez, és mit takar? Kérdések kérdése, melyre Rima­szombatban kell hogy megadják a választ! ■ Álljunk meg egy pillanatra a színdarabnál is. Senki sem kívánja, hogy holmi fércművek, szirupos népszínművek szerepeljenek a műkedvelők színpadán. Sőt! Kell, hogy a Ki viseli a nadrágot?, A betyár kendője, Mégis a tiéd leszek... s a többi, általában ismeretlen szerzöjü „művek" fennakadjanak a népművelődési intézmények vétóján. Ez azonban ne okozzon elkedvetlenedést, hanem a hozzáértők alaposságával magyarázzuk meg, miért ellenezzük a rossz népszínműveket, s tudjunk mindjárt a szín­játszók tetszésére való darabot ajánlani. Nem ördöngösség a színjátszókat a jóra szoktatni, mert ők maguk könnyen rájönnek arra, hogy a könnyű lári-fárik helyett Liliomfit, Fös­vényt, vagy A bor-t játszani mindenesetre nemesebb feladat. Ez az út azonban a meggyőzés, a példamutatás, a helyes módszeren keresztül vezet. Ezt kell mindenekelőtt meghonosítani. A kultúrmunkás sohasem lehet „hivatalnok" és nem nélkülözheti a tö­megekkel való eleven, mindennapi kapcsolatot. Messze vagyunk még attól, hogy nálunk a munkásember necsak a mozit — a kultúra száz más kincsét is életszükségletének érezze. Sokat kell még tenni ezért: ösztönözni, fej­leszteni az igényeket, elhárítani az akadályokat. Több figyelem a dolgozók látszólag „nem közérdekű" problémái iránt, alaposabb, céltudatosabb kultu­rális nevelőmunka a falvakon, tömegszervezetekben, könyvtárakban, na­gyobb erőfeszítés a lehetőségek kihasználásában — mind-mind segíthet felnyitni a ma még lezárt sorompók sorát. f tsszegezce: lelkiismeret dolga a végzendő kultúrmisszió, hogy szivünk ^ egész melegével ott szorongjunk ü tetteket követelő mindennapok kicsiny és nagy elszánásainál, sajátunknak vallva azt az egészséges, elfo­gulatlan, a csalhatatlanság hamis fényét nélkülöző nézőpontot, hogy a ter­vek valóssá változtatásának miként-jében és hogyan-jában a másik em­bernek is igaza lehet. Ez a magatartás hovatovább nemcsak az emberi méltóságból ered, de a tisztséggel járó kö­­lesség is. Pozsony, 1957. október 29. Nagy napokra emlékezünk Nyolcszor kelt át az Atlanti Óceá­non. Szeme kék, mintha a végtelen tenger tükröződne benne. Szép me­nyecske-lánya habot ver, a szék alatt álmos cica nyújtózkodik. Bányában, gyárban, farmokon dol­gozott Viczén Bálint a tengerentúlon. Deszkabarakban lakott, fapriccsen halt. — Hej, a bányában olyanok vótunk, mint az ördögök. égis a bányában volt a legjobb. A farmon keveset fizettek s igen hajtották az embereket. Mikor ne­gyedszer is hazajött, búcsút mondott a kalandos életnek, örökre. — Hol volt katona, öregapám? — Én csak póttartalékos vótam. Jolsván. Mert özvegy édesanyám vót. Mikór bevonult, a régi katonák fel­ismerték benne a tapasztalatlan zöld­fülűt. Többször kibántak vele. Egyszer az egyik fiú azt mondta neki: — Add ide a puskád, Bálint, majd én megmu­tatom, hogy kell kilőni. — Ki is lőtte. — No, azt mondja — most már ki is kell pucoválni. Egy deci pálinkáért ki­pucolom neked. — Mit tehetett sze­gény Viczén bácsi? Megvette a pálin­kát a cimborának. (Folytatás a 6. oldalról) írta, hogy ez a forradalom elősegíti a monarchia győzelmét. Szabó János viszont az állította, hogy egész biztos rövidesen nálunk is kitör a forrada­lom és lesz föld bőven. így mondta szó szerint: „tesz föld bőven“ — miközben apám vállán nyugtatta kezét. — Különb lesz ez a forradalom, majd meglátod, a negyvennyolcas szabadságharcnál is. Apám a meghatottságtól szólni sem tudott, derűs arcán látszott azonban, hogy szívesebben hallgatja Szabó Já­nost, mint a vasárnapi harangzúgást. Anyám, aki ennyit értett a forrada­lomhoz, mint jómagam, azt kérdezte, hogy mikor lesz már béke? Szabó János erre nagylelkűen mo­solygott. — Több lesz ez, mint béke. Mert mit ér az olyan béke, amikor az embernek nincs mit enni. Tökéletesen igazat adtam Szabó Já­nosnak. — Meglátjátok majd, — folytatta Szabó bácsi — ha haza jönnek Örosz­­országból a magyar hadifoglyok, mit csinálnak majd azok! Annyian van­nak, mint az égen a csillag, és meg­csinálják itthon ugyanazt, amit az oroszok csináltak. Arra gondoltam azon az estén, hogy a világon nincs okosabb ember Szabó Jánosnál, aki olyan otthonosan beszél a szabadságharcról és a forradalom­ról, Kossuth Lajosról és Petőfiről, akik az iskoláskönyvekben is benne vannak, mintha személyesen ott lett volna, mintha személyes ismerősei, barátai tennének. A BESZÉDBE ITT-OTT ANYÄM is közbeszólt, azonban az oroszlánrész mégiscsak a férfiaknak jutott. Lát­szott, hogy ezek az emberek éppen úgy, mint Oroszországban, megúnták a földesurakat, a klérust, egyszóval a szegénysorsot. A párbeszéd közben Somsich gróf vagyonára terelődött, s az eddig kisemmizettek csakhamar kiszámították, hogy a gróf birtokát felosztva Szécsénke egy-egy lakójára legalább 10 hektár jut, amiből fénye­sen meg lehet élni. Nyomorban, jobb életet álmodott a szegénysors. Mikor aztán apám és Szabó bácsi jól kibeszélgették magukat, elbúcsúz­tak egymástól. Amikor Szabó János után becsukódott az ajtó, apám derű­sen megjegyezte, hogy most biztos Deák Józsihoz, a templombíróhoz megy, hogy neki is elmondja a jó hírt... És így tovább, házról házra; még azon az este ... így hintette el Szabó János, akit apám szocialistának nevezett, a re­mény magvait falunk kis házikóiban. A lelkekben lezajló forrongás a kö­vetkező hetek és hónapok folyamán egyre fokozódott és láthatatlan hevét a hazatérő foglyok csak táplálták. Eb­ben az időben sokszor kedvem lett volna elcsenni apám községi dobját (mert a harangozáson kívül a dobolás mesterségét is űzte) és kimenni a faluba, közhírré tenni mindazt, amit Szabó János és az Oroszországból ha­zatérő foglyok mondtak nekünk. A hazatért foglyok olyanok voltak a faluban, mint valami előkelő vendé­gek. Mindenki akart velük beszélni, híreket hallani tőlük, hogy közelebb kerüljenek a forradalom titkához. A falu fogyasztási szövetkezete volt ilyen szempontból a „gócpont". Ebbe a szövetkezetbe jöttek a foglyok, akik frissiben elmondták élményei­ket, tapasztalataikat. A kis bolt sok­szor annyira megtelt a falu emberei­vel, hogy sokan kint rekedtek így történt meg például, hogy amikor ha­zajött Mits Ferenc, a falu lsgsregé­­nyebb emberének a fia, s a szövetke­zeti boltban beszélt a bíró meg a jegyző előtt a nagy forradalom ese­ményeiről, a parasztok, akik kint re­kedtek, türelmetlenkedve bekiáltot­tak a boltba:- Ne tárgyalj az urakkal annyit, hanem gyere közénk! (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents