Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-11-03 / 44. szám
6 •JxaUxief Földműves 1957. november 5 JOHN REED: A Téli Palotában l/Uü/tmbcc ?-én Részletek a „Tíz nap, amely megrengette a világot” című riportkönyvből. — Szerdán, november 7-én nagyon későn keltem. A Néva-partján jártam, amikor a Péter-Pál erődben eldördült a delet jelző ágyúlövés. Nedves, hideg nap volt. Az állami bank zárt kapui előtt néhány szuronyos katona állt... ... A téli Palota ablakain át kiömlő fénynél észrevettem, hogy az első kétszáz vagy háromszáz ember vörösgárdista: soraikban néhány katona alakját is kivettem. Felmásztunk a fahasábokból rakott barrikádra és leugorva boldogan kiáltottunk fel, mivel egy csomó puskára bukkantunk: ezeket a junkerek dobálták el, akik eddig a barrikádokon tartózkodtak. A főbejárat mindkét szárnya nyitva volt. Fény özönlött ki rajta. A hatalmas épületből egyetlen hang sem hallatszott. A tömeg sodort előre, egyenesen a jobboldali bejárathoz jutottunk, amely egy hatalmas bolthajtásos terembe — a keleti szárny alagsorába vezetett. Folyosók és lépcsők labirintusa kezdődött innen. A teremben számtalan óriási ládát találtunk. A vöröskatonák azonnal lecsaptak reájuk: puskatussal felfeszítették fedelüket és szőnyegeket, függönyöket, fehérneműket, porcelán- és üvegedényeket húztak ki belőlük... Az egyik vörösgárdista vállán egy bronzórával járt körbe. Egy másik strucctollat talált és a kalapja mellé tűzte. Alig kezdődött meg azonban az osztozkodás, amikor valaki felkiáltott: — Elvtársak! Semmihez se nyúljatok! Semmit el ne vegyetek. Ez a nép tulajdona! Tüstént több kiáltás hangzott fel: „Állj! Tedd vissza! Semmit se végy el! A nép tulajdona! És máris több kéz nyúlt az elvett holmik után. Ismét a nyugati szárny baloldali beljáratához jutottunk. Itt már rend volt. — Megtisztítani a palotát — kiáltott egy vörösgárdista, bedugva fejét a belső kapun. — Elvtársak! Mutassuk meg, hogy nem vagyunk tolvajok és banditák! Kifelé a palotából mind, kivéve a komiszárokat, amíg őrséget nem alakítunk. Fordította: D. HARASZTOS ÉVA Szeröv: Bevettük a Téli Palotát —: Kivel tart? — kérdeztem. — A kormánnyal? — Nincs már kormány — mondta egyik mosolyogva. — Hála istennek. Ez volt minden, amit megtudtam tőlük... Nagy napokra emlékezünk II. A NAGY OKTÓBERI FORRADALOM nem maradt hatástalan falunkban. A falu népe, amely elég sok borsot tört már eddig is Somsich gróf orra alá, így például kiharcolta a községi legelőt, s megtagadta a papi járandóság fizetését. Akinek szeme volt a látásra, láthatta, hogy Szécsénke élete az érés folyamatához hasonlít. Emlékszem, hogy ebben a forrongásban milyen jó volt élni, noha ez az időszak tele volt még homállyal, zűrzavarral. Egy kicsit mindannyian mintha részegek lettünk volna a sok vágytól és reménytől, amit a Nagy Októberi Forradalom híre érlelt bennünk. Gyerekvoltam akkor, azért csak foszlányok élnek bennem, de ezek az élmény legnagyobb erejével hatnak rám. Még ma is magam előtt látom Szabó Jánost, aki először hozta hírül családunkba a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hírét. Azért mondom, hogy a családunkba, mert én is ott voltam és bár ő csak az apámhoz szólt, mégis úgy éreztem, hogy velem, a gyerekkel is valami nagyon fontosat közöl. Szabó János 10 hektáros gazda volt, igen komoly ember. A faluban már azért is tisztelték, mert amit mondott, azt mindig alaposan megindokolta. Én különösen becsültem, mert apám barátja volt és annak ellenére, hogy 10 hektárja volt, gyakran ellátógatot hozzánk. Ha jött, mindig mondott apámnak valami vigasztalót. Érdekes, hogy ezen az őszi estén Szabó János, aki egy, kissé mindig bicegni szokott, ezúttal nem, tartotta a szokást, rendesen, egyenes léptekkel jött, anélkül, hogy kopogott és köszönt volna. De mindez fel sem tűnt, mert az arca szinte ragyogott az izgalomtól, s mintha az egész ember hirtelen megnőtt volna. Boldog voltam, hogy bent maradhatok és hallgathatom, mit mond apámnak. Csupa szem és fül voltam. Láttam, amint szokásához híven felemeli jobbkezét, s mutatóűjjával figyelemre intve közeledik apámhoz és azt mondja neki suttogó, kissé rekedtes hangon: — örömhírt hozok. Erre aztán felfigyelt az anyám és a többi testvér is. Irta: MAJOR SÄNDOR Szabó ugyanolyan meghitt, suttogó hangon folytatta: Oroszországban kitört a forradalom. Őszintén szólva nagyon keveset tudtam arról, hogy mit jelent a forradalom és Oroszországról is csak annyit tudtam, hogy ott van valami cár, aki a foglyokat szállítja nekünk, mégis amikor kimondta, hogy kitört a forradalom, úgy éreztem, mintha testemen villanyáram futott volna keresztül. Tudtam, Szabó János hangjá-A katana Umyet# 1917 októberében, a forradalom győzelme után a bolseoik pártnak rengeteg volt a halaszthatatlan dolga. Békét, földet, kenyeret kellett adnia a népnek. A bolsevikok meg is tettek ból megéreztem, hogy ez a forradalom nekünk csak jót jelent. Amikor pedig Szabó János kihúzta kabátzsebéből az újságot, amelyet Balassagyarmaton vásárolt és felolvasta, hogy mit írnak a forradalomról, akkor már azt is tudtam, hogy Szabó János minden szava szent, igaz. AZ ÚJSÁG IS IGEN ÖRÜLT a forradalomnak, de egész más okból mint Szabó János és apám. Az újság azt (E’olytatás a 7. oldalon) November 7 ősz volt, korhadt holt avaros, hullt a sárgult fák levele. Az erdők morgó mellébe viharszél öklözött bele. Szállt a lomb s hullt az ormokról. November 7 viharától cári önkény, úri repkény: letépte a nép magáról. Letépte ráforrott kínját kormos, földrengetö ökle. s vérén váltott szabadságát védi holtig, mindörökre. Múlttól terhes fergeteg volt s új eszméktől’ forró vihar, orosz földön tört ki s terjed, zúdul ma is hullámaival. Szívünkben forr s öklünkben. Villámját a világ látja. Lenin eszméje e villám, égő tűz s fénylő fáklya... November 7. vértöl piros, karmazsin-szín örömünnep forradalmi hullámaid ma is. vernek, meg nem szűnnek. Végigcikázza az eszméd fénnyel, tűzzel a föld színét. Tűzkörödben félmilliárd munkás edzi nagy vasszívét... Zúdulj forradalmi vihar, ropog, reng a tőke tönkje! Katonák, vérmosta trónok reccsentek szét összedöntve. Inog a vén tökésvilág; üvölt sok vad úrgazdája s ágyút töltnek, belelőni a nagyidó viharába. Üvölthetnek s döngölhetik dühvei bombáikat tele, lehullnak, mint a vihartól az őszi vén fák levele. November 7 forradalma! Utánad új világ derül. Hősként halunk érted ha kell, hogy éljünk élve emberül. Terjedj, zúdulj, sodord a gazt, mind szélesebb a hullámod! Teremtő záporozással borítsd el a nagyvilágot. JULIUS FUČÍK: Viszontlátásra, Szovjetunió! — Részlet — Viszontlátásra! Viszontlátásra! Nehéz ez a búcsúvétel, akármilyen rövid időre is. Utóvégre a tiéidhez indultál, hozzád közelállókhoz, akiket már régen nem láttál, olyan emberekhez, akiket szeretsz, és akik örülni fognak a veled való találkozásnak, kihasználni sem akarod a mások által szerzett javavakat... és ... hiábavaló — mégiscsak nehéz ez a búcsúvétel. Majdnem két évig éltem itt. Megszoktam az életet, úgy, ahogy az ember csak azt szokhatja meg, aminek örül és ami felemeli. Abban az időben érkeztem, amikor a Szovjetunió életében még éppen csak hogy megmutatkoztak az első ötéves tervnek és a második kezdetének eredményei. Csak akkor kezdődött az igazi bőség, akkor kezdtek megtelni az üzletek kirakatai, akkor kezdtek kirajzolódni az új társadalom körvonalai, amelynek alapjait olyan nagy szorgalommal és önmegtagadással rakták le annak idején, mikor először jártam a Szovjetunióban! Két évvel ezelőtt érkeztem idei És milyen, régen volt — nem volt talán még a múlt évszázadban? Hogy megnőtt az emberek jóléte ez alatt az idő alatt! Szemem láttára változtak meg az utcák, új városok épültek, a kolhozok megteltek bőséggel — és az emberek közül eltávoztak az öregek és újak mindent, amit csak tehettek: megkötötték a békét Németországgal, elvették a földesurak földjét és szétosztották a parasztok között. Kenyeret is adtak volna azonnal, de ez igen sok nehézségbe ütközött. A háborúban megrongálódtak az atnúgyis rossz vasútvonalak, nem jutott el a búza, a liszt a városokba. A nagyvárosokban éheztek az egyszerű emberek, a katonák éppen - úgy, mint a legfelső vezetők. Egy szomorú reggelen a Szmolnij parancsnoka, Malkov elvtárs jelentette nekem, hogy elfogyott minden kenyér, nem jut már senkinek. A Népbiztosok Tanácsába igyekeztem. Oda vártam a távirati jelentéseket, mikor érkezik élelmiszer szállítmány Petrográdra. Reggel hét órára járt az idő. Egy leszerelt katona állított be hivatalomba. Hazautazásuk előtt akkoriban gyakran kerestek fel leszerelt katonák. Könyveket, röplapokat adtunk neki, hogy terjesszék falun a szovjet hatalom programját. Kértem a katonát, várjon még egy ideig. Én meg a napi postát nézegettem. Eközben Manja, a büfésnő lépett a szobába és megkérdezte: — Mit tehetünk, Vlagyimir Dmitrijevics, elfogyott minden élelmünk, nincs egy szem cukrunk se, az utolsó karéj kenyér is elfogyott, már csak só meg tea maradt. — És a tálcára mutatott, amelyen két csésze tea meg egy sótartó állt. — Hogy adjam ezt oda Vlagyimir lljics elé, mikor nagyon éhes?! — kérdezte síró hangon. A katona végighallgatta Manja panaszát. — Hó-hó! — szólalt meg hangosan. — Már csak nem hagyjuk éhezni a mi Vlagyimir lljicsünket! És levette a válláról a katonatáskáját, kinyitotta a bicskáját, elővett egy gömbölyű cipót, a melléhez szorította és egyetlen mozdulattal félbevágta. A cipó felét visszadugta táskájába, majd peckesen Manja elé lépett, a cipó másik felét rátette a tálcára és így szólt: — Vigye be ezt a darabka kenyeret Vlagyimir Iljicsnek! — Köszönöm szépen, te jószívű katona! — örvendezett Manja és már el is tűnt Vlagyimir lljics dolgozószobájának ajtaja mögött. Pár perc múlva Vlagyimir lljics lépett ki a szobából és a katonához fordult: — Köszönöm szépen, kedves elvtársam. Ilyen jóízű katonakenyeret még soha életemben nem ettem ... jöttek. Minden megváltozott, minden megnőtt és minden a jobb felé változott és nőtt meg. Ez alatt a két év alatt történelmi évtizedek folytak le, amelyek folyamán az álom valósággá változott. Szemem láttára nőtt az, amiért mi harcolunk és amit csak el tudunk képzelni; szemem láttára nőtt fel az osztálynélküli szocialista társadalom, a húsból és vérből való szocializmus, valóság, amely látható, tapintható, belélegezhető... És most búcsút kell tőle vennem. Viszontlátásra, Mozsajszk! Olyan közel vagy, ha az ember arra, Moszkva felé megy. És most olyan rossz ez, olyan távol kerültem tőled. Viszontlátásra, Vjazma! Viszontlátásra, Szmolenszk! És aztán megérkeztünk a határállomásra. Még kezet szorítottunk a határőr elvtárssal — keményen megszorongattuk egymás kezét — és a vonat elindult. Az utolsó kocsi peronján állok, a vágányok összefutnak az utolsó szovjet állomás irányában, az utolsó vörös őrség a távozó kocsik után fordul, a proletárok földjének jelszavával díszített kapu elsuhan fejünk felett, aztán bezárja a távolság. Viszontlátásra, Szovjetunió! Két év után ismét a kapitalista világ talajára lépek és egy kissé bizonytalanul, csodálkozva nézek körül, mint a szocializmus polgára, aki már régen nem látott elavult gyárakat, munkanélkülieket, sem azt a mindenféle csalást, amellyel itt az urak hatalmon maradnak. És így tehát most más- szemmel újra felfedezem a magam számára a kapitalista világot. (Tvorba, 1936. július 17., 29. sz.) ★ ★ ★ LENIN az októberi napokban Közvetlenül a fordulat előtt a viborgi negyedben találkoztam Leninnel, amikor hazajött Finnországból. Siettette a felkelést és nagy figyelmet szentelt az akkori Pétervár erőviszonyainak és a felkelés technikai előkészítésének. Október 23-án először vett részt a Központi Bizottság ülésén, Szuhanov lakásán. Október 29-én részt vett a meghívott elvtársakkal együtt a Központi Bizottság Lesznijben tartott ülésén. A Szmolnijban november 7-ikére virradó éjjel jelent meg. A bizottság, Iljicset is beleértve, a 14. számú szobában a padlón és a székeken töltötte az éjszakát. Siettette a • Téli Palota bevételét, mindenkitől újabb hírek felől tudakolózott. Lenin a nagy fordulat napjaiban élénk, vidám volt, valamilyen különös belső tűz sugárzott arcáról. Megingathatatlanul, biztosan tekintett a jövőbe. A Néva-parton jártak a villamosok. Férfiak, nők és gyerekek csüngtek csomókban a kocsik lépcsőin, ütközőin. Az üzletek nyitva voltak és az utcai tömegben kevesebb nyugtalanságot lehetett észlelni, mint egy nappal előbb. Az éjszaka folyamán rengeteg felkelés-ellenes felhívás virult Jd a falvakon. Ezek a felhívások a parasztokhoz, a fronton harcoló katonákhoz, a petrográdi munkásokhoz szóltak. Megvettem a Rabocsij F-uty egyik számát. Ügy látszik ez a lap volt az egyetlen újság, amelyet ebben az órában árultak. Valamivel később 50 kopeket adtam egy katonának a Gyeny kiolvasott számáért. A Gyeny című újság töredékes híreket közölt az elmúlt éjszaka eseményeiről. „A bolsevikok elfoglalták a telefonközpontot, a Balti állomást, a távirati ügynökséget. A peterhofi junkerek nem képesek behatolni Petrográdba. A kozákok ingadoznak. A miniszterek egy részét letartóztatták. Agyonlőtték Meyert, a városi rendőrség parancsnokát. Letartóztatások, ellenletartóztatások, összetűzések a katonák, junkerek és vörösgárdisták járőrei között“. A Morszkaja sarkán Gomberg kapitányba, a mensevik-oboronyec párt katonai osztályának titkárába ütköztem. Amikor megkérdeztem tőle, valóban volt-e felkelés, fáradtan vállatvont és azt felelte: — Az ördög tudja! Hanem meglehet, hogy a bolsevikok magukhoz ragadják a hatalmat, de három napnál tovább nem tudják kezükben tartani. Nincsenek embereik, akikkel kormányt alakítsanak. Lehet, hogy jobb is engedni, hadd próbálják meg. Ez úgyis csődbe kergeti őket. * * * — Maga az? Vlagyimir lljics ... személyesen? ... No ... no ... — suttogta zavartan a katona. — Lám, a nagy Lenin! És milyen egyszerű... és milyen kedves ... Ilyen csekélységért... és szívből megköszönte .,. Vlagyimir lljics olyan egyszerű, mint mi vagyunk! A mi emberünk!
