Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-27 / 4. szám

1957. január 27-sfeaO-ad

Földműves

Az est, mint selymes fátyol bevonta a tájat, de Hajdú János és felesége niég folytatták a munkát, A gazda az ekeszarvát fogta, az aszszony a tinókat vezette. így van ez minden fiatal állattal míg bele nem törődik a járomba. Erre viszont az asszony fizet rá. Neki kell türelmesen elviselnie, ha az ökör a sarkáról leszedi a cipót, szótlannak lenni akkor is, ha a tudatlan áltat kilép a barázdából és a gazda az árgyélusát szidja.

Ki tudja meddig nem gondoltak volna még a hazamenésre, ha Juli néni meg nem látja a szomszédaszszonyt hazafelé ballagni.

— Nézd csak, ember, Mari már megy haza, nekem is menni kéne. Otthon a liba, kacsa, a disznó, meg tudom, a tehén is bog már,

A gazda megállította a pihegö jószágot, szemével végigmérte a földet, s mivel látta, ma már úgysem bírnak a végére járni, feleségére vetette tekintetét.

— Eredj, asszony, én még maradok. Amit felszántottunk elvetem, ha lehet még be is boronálom. Csak te eredj.

A tehénnek adjál kukoricaszárat, a disznóknak meg vigyél tököt.

A kistoronyban éppen kondult az esti harangszó, amikor Juli néni fáradtan megérkezett. A tyúkok már a pánton ültek, a libák, kacsák a kocsiszín alatt kerestek szállást. A tehén mély bögéssel, a sertések nagy visítással jelezték, hogy észrevették a gazdaasszony érkezését. Még Juli néni az állatokkal bajlódott, gondolatai önkéntelenül is ott forogtak a váltakozó évek során is változatlan eseményeken.

— Mégis csak sok ami sok — tört ki magából a jószívű asszony. — Se éjjelem, se nappalom. És még jó szót sem kapok senkitől.

Л/Г ázsqe súlyként nehezedett a

l’É доп£1^Ущс^пби Színére. De

ezért iparkodott, hogy mire férje hazajön, mindent rendbe tegyen. Éppen az utolsó taliga trágyát tolta ki az

istállóból, amikor az ismerős kocsizör: gésre lett figyelmes. Ügyesen eltakarította a széjjel potyogtatott trágyát, nehogy férje elégedetlenkedjen.

•— Elvégezted, ember? — kérdezte hitetlenséggel vegyes aggodalommal.

— Ahogy mondod, asszony, be van az, hála az égnek, boronáivá is — emelte magasra kalapját János gazda.

— Jaj, jaj, ember! Agyonra hajszolod azokat a fiatal állatokat.

— Ne ess kétségbe — fordult töprengő feleségéhez János gazda — nem a tinók boronáitok. Olyan segítségem akadt, amüyenre nem is gondoltam ... Na, de eredj készíts valami jó harap - nivalót, mert meghívtam a Feri gyereket egy pohár borra.

— Miféle Feri gyereket? — meredt tágra Juli szeme.

— Hát Tóth Ferit, a szövetkezet traktorosát. Arrajött, látta, hogy kéöre jár az idő, és segített.

K

p 'HmmiV % IFF-fiú —- János bácsit hol találomT

— Jó estét, hozott isten, Ferike, János a pajtában van. De te addig is fáradj beljebb, rögtön hívom.

— Köszönöm, Juli néni, inkább megnézem János bácsit. Hátha majd segíthetek valamit.

— Hát nem bánom.

Feri indult a pajtába, Juli néni pedig futott tüzet rakni, majd a kamrába vacsorának valóért. A polcról lekerült a libapecsenyével telített befóttesüveg. Mert mégis csak ritka vendég a Feri, megérdemli, hogy megtisztelje az ember. Különösen ha segített.

Juli néni olyan fürge lett, mint menyecske korában. Bársonnyal sze— Engedetem nélkül — fontoskodott a gazda. — És te?,,

Feri arcára mosoly lopózott. Még korainak látta őszintén nyilatkozni, de azért bizalmasan megsúgta:

—• Engem elengedtek.

• Tfrre a gazdának aztán már nem volt szava. Feri sem mondott többet. Pedig sokat, nagyon sokat akart volna még beszélni. Bégen kereste már az alkalmat, hogy átléphesse Hajdúék küszöbét, beszélhessen Jucival, a „polt" parasztkislánnyal, úgy, mint valamikor. De ez mostanában nem sikerült, mert Juci elhagyta a falut. Elcsábította a város, a más élet utáni vágy. S ha néha-néha haza

— Iszol egy pohárral? — kérdezte engedékenyebben.

— Vem bánom — szélt a lány még

mindig lefelé nézve, de aztán felvetette tekintetét. A rózsás kis poharak, mint a cíntányér úgy csengtek, amikor Juci és Feri egymás egészségére koccintottak. Együttérzést kifejező és megértést váró tekintetek fonódtak egybe. A házigazda szemét nem kerülte el a látvány. Szólásra kényszerítette:

— No látod, itthon lehetnél te is köztünk, nem о világba kóborolni. Mások is jól érzik itthon magukat, látod, nem kívánkoznak sehova.

— De azoknak biztosan nem kell tinókat vezetni hétről hétre, mint nekem, keltett. Mert attól egészen biztos. bárkinek elmenne a kedve, — oldódott hangosabbra Juci nyelve.

A gazda hirtelen nem tudott választ adni. Hibásnak érezte magát abban, hogy a lány elhagyta a falut. Mert alapjában nem rossz lány a Juci, hisz mindig szeretett dolgozni. Hányszor kijelentette: szeretem a földet, de a tinókat nem fogom vezetni. Kinevet a világ. Miért nem szántunk úgy. ahogy más; ahogy könnyebb, ahogy jobb ...

János gazdát a gondok terhelték, Feri a Juci piros arcában, világoskék szemében gyönyörködött. Az elejtett-Nc

gett szoknyája is épp úgy pergett — amint ki és be futkározott— mint a házasságuk utáni években. Valahogy frissen, vidáman ...

A vacsora elkészült, de a gazdának, meg Ferinek esze ágában sem volt, hogy enni is kéne. Talán a harmadik topót ürítették, amikor Juli néni csendesen belépett a pajtakapun.

— Jaj te ember — szólt, amint megpillantotta a pohara^ékul. — Legalább felhívnád Ferikét, nem ebben a porbpn, piszokban, látszik, hogy már öregszel.

— Ejnye, asszony — pattant fel a gazda. — Ne bszélj annyit feleslegegesen. Tán csak megérdemeljük, nézd csak mennyi szecskát vágtunk.

Ferire kacsintva aljig ürítette poharát. A legény éppen csak megkóstolta.

— No mi az, Ferkó, miért nem iszol? Idenézz-e, — fordította szájjal lefelé Hajdú János a poharát. — Hajtsd fel te is, rá se ránts.

— Elég lesz, János bácsi — ellenkezett a legény.

— Majd ha ütnek, akkor mondd, hogy elég — így a gazda.

— Micsoda? — csodálkozott Feri. — Ütnek? Olyan oszt' nincs, János bácsi. Elmúlt az a világ, hogy bottal bíztatgassák az embereket.

Hajdú Jánost a vasárnapi prédikáció sem hatotta úgy meg, mint Feri válasza. Azért mégis gúnyosan csendült a hangja:

— No-no, Ferike, nem tudom nem

— Oh, te ember — sopánkodott Juli néni, — még ezzel is több bajt okozol, hisz azért fizetni kell. Oszt tudluitod, hogy Juci így is állandóan morgolódik, hogy keresetének egy részét a föld eszi meg.

Juci, meg a kereset említésére ráncba szaladt a gazda homloka.

— Hát ne egye meg, azt beborult csillagos eget. Gyüjjön haza, ne legyen városi kisasszony. Dógozzon a fődön.

Az asszony jobbnak látta nem firtatni tovább a dolgot. Mint hűtlen szerelmesek, egyik jobbra, másik balra vette útját. A gazda ment másnapravalót készíteni a jószágnak, Juli néni a konyhába sietett. Az ajtóban tekintete Tóth Feri mosolyával találkozott.

— Jó estét, Juli néni — köszönt a

lesz-e baj, hogy segítettél?

Feri elértette a szót. Csipkelődve vágott vissza.

— Ne higyje, János bácsi, hogy

olyan rossz emberek azok, mint maga gondolja.

János gazda közelebb lépett Eérihez, vállára tette jobbkezét.

— A világért sem gondoltam, csak azt hallottam, hogy a szövetkezet kocsisai, traktorosai nekünk nem segíthetnek semmit.

— Ki mondta azt a valótlanságot?

— Az este beszélték a vendéglőben. Azt is mondták, hogy Flóri Lacit valami nagyon measzidták, amiért Márton Andrásnak a hegy mögül behozott egy izekor fát.

— Az igaz — felelte Feri — sőt meg is büntették, mert engedelem nélkül ment a fáért.

is jön szülőfalujába, nemigen áll szóba

a parasztlegényekkel.

Juli néni szakította félbe a hallgatást.

— Ferike, János, gyerünk már be. Kihűl a vacsora. Meg már nyolcra jár az idő.

— Ha és mit akarsz? — förmedt rá a gazda — lesz még kilenc, meg tíz is.

— Jó, jó — mondotta szerényen az asszony — de tudod, hogy az este hazajön Jiici.

Feri szíve nagyot dobbant a szóra. És lassan már formálódni is kezdett benrye a gondolat. Ma este akármi történik is, megmondja amit eddig titkolt, nem epeszti tovább magát. Megmondja ő__

A takaros kis szobában a pirosra sült libapecsenye utáni poharazás közben Feri agyában egyre határozottabbá érlelődtek az előbb még csak félig gondolt gondolatok. János gazda pedig jnár a nóta húrjait is meg-megpendítette.

Hajtsd fel, pajtás, poharad,

Éljen a barátság ...

— Vagy már nem is találkozunk, Ferkó? — szegezte a kérdést a gazda a vendég felé.

Feri csak egy pillanatnyi gondolkodás után válaszolt:

— Az nem tőlem függ, János bácsi.

— Hogy-hogy nem? Hát akkor ki az istentől?

— Hát — kezdte Feri halkan — miközben a padlót nézte — inkább talán magukon, nö meg ...

Az autóbusz zúgása szakította félbe sz'gvait. Juli néni az ablaknál termett, s a csipkefüggöny mögül kitekintett.

— Juci jön, Juci jön — tört fel belőle az anya hangja.

A lány tekintete elsőnek Ferit ** tfilálta. Meglepődött. Ajka megremegett, szíve gyorsabban dobogott. Mit keres náluk a tráktoros - legény? Halkan köszöntötte szüleit, aztán kissé hűvösen a fűlt:

— Szervusz Feri, légy üdvözlve nálunk.

— Köszönöm Jucika. Hát megjöttél? — szólt Feri, csakhogy szóljon. De hangja tele volt bizalomkeltő melegséggel. A lány csomagjaival elfoglalva szórakozottan válaszolt.

— Meg, de olyan nehéz ez az utazgatás. Teljesen kikészíti az embert.

— Igen? — gúnyolódott a gazda. — Talán elfáradt a kisasszony?

Juci piros arcán átütött felszökkenő Vére. Lesütötte szemét és szótlanul foglalt helyet a terített asztal mellett. Apja szavai megsebezték, mert ki tudhatja nála jobban, hogy bizony maradt volna ö a faluban, ha a többi fiatallal tarthat és nem kell csúfságnak a szántáskor tinókat vezetnie. De mit beszéljen most erről, ki hallgatja meg ?

Juli néni új poharat illesztett az asztalra. János gazda talán előbbi gúnyának megbánása, meg lánya vérvörös arcának látása után elértette az asszony mozdulatát és már nyúlt is az üveg után.

szavak még közelebb hozták hozzá a lányt. Nem tudta megállni, hogy ne szóljon.

— János bácsi, Jucinak igaza van — kezdte a legény — éh se tűrném, hogy hétről hétre ö§sze-vissza rángassanak azok az ostoba állatok. Idejét múlta már az. Látja, én milyen könnyen beboronqltam a búzáját.

— Lesz is neked azért — *vágott közbe a 'gazda.

— Higyje el, egy rossz szót sem fogndk szólni.

Jucinak tetszett a fiú beszéde. És most valahogy neki is eszébe jutott a régi Feri. Önfeledten merült el gondolataiban. Anyja szavai zavarták meg ábrándozását.

ra és mi lesz a fizetés, Feri? — kérdezte Juli néni bátortalan hangon. "

Feri összeszedte minden bátorságát. Addig még csak könnyen eljutott, hogy:

— Azon ne búsuljanak — de itt lehalkult * a szava és igazgatnivalója akadt a terítő rojtján. — Nem pénzért tettem — folytatta — azt majd én elintézem. Beszélni akartam magukkal, meg Jucival is.

A lány úgy itta a legény szavát, mint a szomjas őzike a friss patak vizét.

— Azt akartam mondani — folytatta kissé bátrabban, — hogy ha nem haragszanak, máskor is eljövök.

Az öregek felé szólt a kérdés, de a tekintet Jucitól várta a feleletet.

A szobában csend lett. Juci kissé idegesen állta a fiú nézését. Ajka meg-megrándult, de hangtalan maradt. Az ' arcát megfestő rózsák, a szemében ülő félénk melegség azonban beszélt. Az anya törte meg a csenedet.

— Mindenkor szívesen látunk, Feri. Akkor talán Juci is könnyebben itthon maradna, ha ... — mondotta bizonytalanul és a végét úgy elharapta, mintha attól félne, hogy sokat mondott. Amikor azonban a tűzhely mögül elleste a két fiatal égymásbafonódó meleg tekintetét, megnyugodott, és hirtelen sok dolga akadt a tűzhely körül.

A kis falu lakói már pihenőre hajtották fejüket, amikor Feri búcsút vett Jucitól. Csendes, nyugodt volt az éj. Csupán Feri léptei kopogtak az utca kövezetén, amint ^ szive mélyén az első csók’ melegével' hazafelé ballagott.

A TRAKTOROS

Van nékem egy, kis traktorom, szeretem én ай, de nagyon. Tiszta, fényes és ragyogói olyan, mint egy szép huszárló.

Traktorom azért szeretem: odamegy, hová vezetem.

Ha akarom gyorsan szalad, ha akarom, terhet vontat.

Legjobban akkor szeretem, ha a határba kiviszem, s hegyen völgyön szántogatok, fiityiirészek, dalolgatok.

Régebben is gazdálkodtam, de másképpen szántogattam,

Két lovunk volt, azt hajtottam, én meg az ekét tartottam.

Bizony nehéz volt a munka, ember volt, ki meg nem tinta.

Ha egy holdat kiszántottam, estére holt fáradt voltara

Most a szántást fel se veszem.

Én csak a traktort vezetem. Három ekém barázdája, mint pántlika jön utánam.

Nagy Lajos.

Gyöngyöző bort a pohárba

ŕ

Felsírt a hegedű, trillázott a klarinét,

nyekergett a harmonika. Az öreg Horváth bütykös ujjai könnyedén simogatták a nagybőgő mélabús hangú húrjait. A tetemben régi magyar és szlovák nóták andalító melódiája áradt. Egész Jászón elterjedt a hír: a szövetkezet tagjai mulatnak.

Még minden az ünnepeket, az új év kezdetét idézte. A feldíszített teremben vidám társaság űzte a gondot. A nótába a pezsgés üvegekből kihúzott dugók durranásának hangja vegyült. A karcsú kristály poharakba tüzes pezsgő ömlött. Az évtizedeken keresztül elnyomott, mindig letorkolt szolganép a felszabadult emberek félreismerhetetlen tiszta örömével mulatott. A nagybirtokosok eltűntek, s a nép új utat tör maga előtt.

A fiatalabbik Horváth kezében sír a hegedű, az öreg Turcsi pedig táncközben nagyokat füttyent jókedvében. Talán nem is a pezsgőnek a hatása ez, hanem valahogy ezen a napon fiatalos hév duzzad a szívében.

— Hej, most a miénket húzzátok! A teremben együtemre dobban minden szív, egy ritmusra táncolnak a párok és mindenki dalolja a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs ...“ ismert dáliamát. A valóságban azonban nem volt ritka a •jászói EFSZ árpája és búzája. A nehéz kalászok súlya alatt földre hajlott a gabona szárgi.

Azon a napon kibékültek egymással a haragosok és a kemény kézfogások közepette új barátságot kötöttek az emberek. A haragnak', gyűlöletnek és a bánatnak nem volt helye a teremben. Vidáman mulatták cy szövetkezet tagjai, akik egész éven keresztül szorgalmasan dolgozták és kérj^s kezeikkel elsimították a múlt nyomait. A munkához szokott kezek pihentek azon a napon, illetve r emeu ve számlálták az új százasokat s a további sikerek üdvözlésére emelték gyöngyöző borral telt poharaikat.

Novák elvtárs, a szövetkezet elnöke is nagyszerűen érezte magát, de azért, titokban az emberek arcát fürkészte. Tudni akarta, vajon elégedettek-e? Az asztalok roskadásig voltak étellel, itallal, édességgel és foszlósbé/ű htrailer kenyérrel. Mindez a közös manka nyomán született. Az ünnepélyesen terített asztalok mellett Kiss. Fehér, Suler, Nagy és a munka többi hősei ülnek. A szürke 'hétköznapok hősei, akik felvették a harcot a~ természet erőivel szemben. Harcoltak — és győztek Győztek a földeken, az istállókban és mindenütt. Azt ünnepelték, a közös munka győzelmét.

Bort a pohárba! — kiáltották többen is, amikor már teljesen kinyílt a jókedv rózsája. Már nem a nagy urak dorbézolása mellett gyöngyözik a bor, melyet a szegény zsellérek kapálták. Ma azok isszák, akik még a múltban alig ízlelhették meg, inkább csak álmodtak róla Tóth István traktoros, Ondai Péter etető és a szövetkezet valamennyi tagja úgy érezte, hogy szíveikben új tűz gyulladt.

Jókedvűen vigadták, nótáztak a jászói EFSZ tagjai. Már nem fiatalok, de új szerint élnek és mulatnak. Közösen vidám nevetéssel űzik el a múlt árnyait és fogadják a jövő virradatát. A szövetkezetben új. fiatal vér ömlik; az öreg, kérges kezekhez fiatal erős kezek kerülnek. Az apák mellett ott tesznek a fiúk is. Az anyákat a lányok is követik. Övék az élet, övék a jelen és a jövő. A rónák dúsabb kalászt érlelnek minden évben, a fekete televény évről évre bővebben ontja gyümölcseit, hogy elégedettebb, boldogabb legyen az ember.

i. LIPTÁKOVA

«