Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-16 / 24. szám
$ •JzaLŕad Földműves 1957. június 1 LÁNCREAKCIÓ HVIEZDOSLAV: Véres szonettek Szállj le felséges palotád egéből, Béke! mennyeknek koronás leánya! Száll] le, s Európának mezején jelenj meg Már ualahára! Szállj le! s vigasztald meg az árvaságot, Béke, mennyeknek koronás leánya! Haj, sok országok szava kér, jeleni, meg Már ualahára! 3801. (Virág Benedek: Békesség-óhajtás) AValiant-típusú bombázón, amely május elején suhant el 16 kilométeres magasságban a Csendes- Öceán vize fölött, öt katona ült. A nevüket talán nem tudja a világ, de a tettüket igen. ők robbantották fel az első angol hirdogénbombát. Majd ezt követte a második, május hó végén. Az atomtudomány megismertette az egyszerű emberekkel is a láncreakció fizikai elvét. S íme, egyidőben azzal a láncreakcióval, amely gigantikus, izzó felhőbombát hajított az óceáni égre, s ki tudja, milyen messze földeken rádiőaktivitással fertőzte meg a levegőt, vizet, port, halat, növényt — megindított egy másik láncreakciót is. A Valiant-bombázóban öten voltak, a tokiói angol nagykövetséggel szemben már 15 ezren, egész Japánban már 50 ezren tüntettek a „kísérletezők ellen". És másnap gyászruhás asszonyok álltak az angol parlament előtt, tiltakozni a Karácsony-szigeti bűntett ellen, tudósok és halászok, lakatosok és papok tiltakoztak Sidneyben, Párizsban és Lipcsében; ma még magasabbra csapott fel a felháborodás. Megszólalt Nehru, tiltakozott a genfi parlament, japán fizikusok kiáltására feleltek a német, a csehszlovák, a magyar, és más országok tudósai, gyerekkocsis fiatalasszonyok tiltakoztak a Trafalgar Square-en, s megmozdult minden ország becsületes fia az emberiség ellen tett ilyen kísérletek ellen. Ez is láncreakció: az élniakaró, békét akaró emberekből ezt váltja ki a Valiantbombázó útja, és a többié, amely békés jelenünkre tör. Keserű az ember szive, ha a térképre pillant, keresve a helyet ott valahol a Csendes-óceánon, ahol még ma is ott a bűntett nyoma az égen. Nehezen oszlik el, s'ha eloszlik, halált és betegséget visz foszlő fellege is: nemrég halt meg újra egy öreg halász valahol a Japán szigeteken, akit az amerikai „kísérlet” tett emberből ronccsá. Keserű az ember szíve, ha az újságot lapozza Világhírű tudósok magyarázzák, hogy a strontium-90 megtámadja a csontot, az idegrendszert, s szinte bibliai átokkal sújt: „gyermekeiben bűnhődik” az, akit elér a felleg, a rádióaktív-fertőzés. Szép szavakat és csengő békefogalmakat eleget hallott a világ annak az országnak, Angliának politikusaitól, ahonnan útjára küldték a Valiant-bombázót. S eleget hallott a nevadai atomrobbantás amerikai sugallmazóitól is. S a szép szavakból a katonáknak adót parancs lett... A szovjet politika, amely az első atombomba óta figyelmeztet, javasol, kér, megmutatta az emberiség számára lehetséges egyetlen útat. A szovjet javaslatok esztendők óta minden atomfegyver-kísérlet azonnali megszüntetését, az atomfegyverek betiltását ajánlották. Másféle kísérleteket, másféle versengést javasoltak: a békés atomkorszak erőműveinek versenyét, amelynek nyomán megnő a búzakalász, fény gyullad ott, ahol még sötét van, az ember kezéből az atomenergia veszi ki a nehéz munkát. De ezekre a javaslatokra a felelet konok NEMI, a felelet másról beszélés, a felelet jónéhány amerikai „kísérlet”, a felelet a Valiantbombázó útja. Az ő feleletük. De a világ másként felel. A láncreakció megkezdődött. A Csendes-óceánon most halál és betegség jár — de az angol hidrogénbomba láncreakciója megindított valami mást is. A harag és felháborodás láncreakciója is megindult. őt — ötvenezer — ötmillió — az emberiség. Csak ez a láncreakció állítja meg — mert megállítja! — azt a másikat a bombák belsejében.-nat ADY ENDRE: UtCLZÜS CL тШЪ<1П Hadd idézgessék ők a Múltat, Mulassanak a nyomorultak. Ahol a .Löld mi vérünk issza, Szekerezzlink a Múltba vissza. Fussunk velük targoncán ülve, Bús emlékekre felkészülve. Mióta ők éltek és voltak, Mindig minket űztek, gyilkoltak. Csak menjünk, hogyha ők akarják, Járjuk a Múlt vén birodalmát. Gyalázott pór szüzek holttestén, Százszor elszántott koldusmesgyén. Fájdalom-csúcson, bánat-völgyön, A fölfalatott Dózsa Györgyön. Jobbágyi ifjún vagy banyán által, Menjünk urak, minket nem átall. Fölmutatjuk — sírjukból intenek — Szomorú mártír őseinket. Mióta csak éltünk és lettünk, Ti éltetek és mi szenvedtünk. Menjünk urak vissza a Múltba, Ií akarjátok, újra, újra. Mi késni a Múltba se késünk. Egy biztos: a mi nagy ütésünk. Népszava, 1907. szeptember 22.) — Részlet — Hitük a hon: a haza, mely megáldja mindnyájunk puha, fehér kenyerét, s csak akkor büntet mostohára válva, ha megrabolják áldott tenyerét. Hitük a vágy: a boldog holnap álma, — s ez enyhíti a harcok vad hevét. Térj vissza hát, ó béke szép kora! Köszöntsd felénk megváltó olajágad, s légy te a hit, melytől karunkba árad az új remények pezsdítő bora. Fojtsd el a testvérharcok ostoba tüzet, s ne tűrd, hogy árvákat s anyákat, kik esteien még egyre, egyre várnak, porba sújthasson a gyász ostora. 0 építsd fel a rombadölt világot és hegeszd be a sajgó sebeket! Bontsd ki vezéri, diadalmas zászlód és gyújts alája minden nemzetet! És jöjjön végre el a te országod: békés jövő, testvéri szeretet! * Nos, szánjatok szét, vérrel írt dalok, szívembe mártott tollai írt szonettek, világégés lángjától rőtre festett, ágyúk fűzében rótt papírlapok. Szánjatok szét és így zokogjatok: Láttunk üszkös tetőt, megdermedt testet, s hallottunk hörgést, mely szivet repesztett: olvassátok, szemek, és sírjatok! Az én szívem is cafatokra tépték a mások szívén tátongó sebek ... Csak egy, egyetlen forró vágyam él még: meglátni még a békés, kék eget! Hát teljen végre be a szörnyű mérték, s oszoljanak a véres Jellegek! (Fordította: Rácz Olivér) Soha többé Lidicét! — hirdeti ez az egyszerű kereszt a világ becsületes embereinek. KURT TUCHOLSKY: Látomás Ma július 28-át írunk. A párizsi autóbuszvezeti a kormány mellett ül és olyan nehezen igazgatjt a hosszú, nehéz kocsit, mintha egy kicsi két-üléses volnc. Az autóbusz orrán ez áll: AX. Még sem vagyok biztos. . inkább megkérdezem a kalauztól. A kalauz szívesen, udva riasan válaszol: — Nem uram, a Crenelle utcába a másii kocsi viszi el. — Köszönöm. Ez ma a helyzet. De mit tesz velem ennek a párizs omnibusznak a kalauza, ha történetesen azokban az évek ben találkozunk? Az omnibuszkalauz félelemből, kötelességtudásból é: parancsra, rám lö. Az utasa, hogy elcsípjen, óvatosar végigkúszik a lövészárkon, percenként hasraveti magát é. vár — azután a következő kanyarban előugrik és gyomron szúr a bajonettjával, pontosan ott, ahol most a ki: tükrömet tartom. Az az ember ц Metrón, aki az imém a jegyemet átlyukasztotta, — látva, hogy karjaimat felvágom a levegőbe és eltűnők a német lövészárok mögött — elégedetten lábhoz engedi fegyverét. Azokban az esztendőkben. És én: merő kötelességből a derék tejesembert, ah reggelenként olyan vidáman újságolja el a legújabb híreket, fejbevágom a puskatussal: kartársamnak az Oeuvretői oldalfegyveremmel az arcába mászok és föltétlenül gondoskodnom kell arról, hogy a szép Landrieuné többé ne lássa férjét. Azokban az esztendőkben. Ez volt az én kötelességem és az ő kötelességük. Most mind ismét békében vagyunk, barátságosan - jóreggelt kívánunk egymásnak, a minisztereink látogatják egymást. Ők megmutatják nekem az utat, én kezet rázok velük, beszélgetünk és szórakozunk, elkísérnek a színházba és mindenféléről csevegünk. Csak arról az égyről nem. Arról az egyetlen életkérdésről alig beszélnek a emberek, s ha igen, hát bizonytalanul, tartózkodóan. A rröl, hogy holnap ismét szíven szúrják egymást, gránátot hajítanak (gyutaccsal) egymás hálószobájába, megbeszélik Haber úrral, hogy olyan új gázt fedezzen fel, amely — ha csak lehetséges, kedves profeszszór — az embereket teljesen megvakítsa... És arról, hogy holnap mind: autóbuszkalauz, metróellenőr, egyetemi tanár és tejesember üvöltő, őrjöngő tömeggé válik, melynek egyetlen vágya, hogy sorstársaiból a túlsó oldalról homoktölcsérekben rothadó, büzló kását csináljon ... Holnap ismét? Holnap ismét? (1926) Lidice régen és most. Holnapi történelem STEFAN ZWEIG LIDICE ÉL MI EGY VEZÉR kis vagy nagy politikai sikereit, egy jelentéktelen darab föld meghódítását — tévesen — korunk történelmének tekintjük, holott ez alig egy pillanat története. Ami a következő nemzedék külső és belső életét megváltoztatja majd, az talán éppen ebben az órában a laboratóriumok százainak valamelyikében megy végbe, egy kicsiny kísérletnél, vagy egy bonyolult számításnál, amelyet egyelőre nem js értünk. Ezt érthetővé tenni és egyidejűleg korunk vérkeringésébe, gondolkodásunkba lüktetőn bekapcsolni: ez — nézetem szerint — a holnap történetírásának legfontosabb feladata. Mert ha csak emlékezetünkbe vésődik és onnan szüntelenül kivetül, hogy ez a voltaképpeni munka és hogy ez a munka megállás nélkül folyik, hogy életünk minden órájában szellemileg előrehaladunk, hogy közösen ma még láthatatlan győzelmeket aratunk és az emberiség szelleme oly erővel diadalmaskodik, mint még soha — csak ennek tudatában vigasztalódhatunk meg a nemzetek és a diktátorok botorsága láttán, akik megkísérlik, hogy a népeket egymásra uszítsák, holott a népek csak közös erővel haladhatnak; akik megkísérlik, hogy a politikában visszaesést kényszerítsenek ki, holott a haladás feltartóztathatatlan. Csak ha ebben az új értelemben —a holnapi történetírás értelmében — tekintünk jelenünkre, csak akkor lehetséges, hogy korunk miatt ne essünk kétségbe. És ha csalatkoztunk is, mint állampolgárok, megőrizhetjük büszkeségünket, hogy ennek a kornak emberei vagyunk. Csak akkor pillantunk borzadály nélkül a történelem véres forgatagába, ha az eljövendő jobb kor teremtő előkészületét, az új emberiesség készülődését látjuk benne. Ha van a történelemnek értelme, úgy ez csak az lehet, hogy tévedéseinket felísmdV- jük és felülkerekedünk rajtuk. Ha a tegnapi történelem örökös visszaesésünket ábrázolta, úgy a holnapi történelem örökös felemelkedésünk tükre, az emberi civilizáció története legyen. VALLOM, hogy egy ember vagy egy nép ne uralkodjék és ne szolgáljon. Mindenekelőtt őrizze meg a saját szabadságát és hagyja meg mindenki másnak a magáét... Éljen, de hagyjon mást is élni és ne restellje ha minden életadta lehetőségben örömét leli. Ogy tetszik nekem, az „életöröm” az ember joga, sőt erénye mindaddig, míg el nem butítja és el nem gyengíti őt. És én mindig azt tapasztaltam, hogy szükség és veszély idején mindig azok az emberek voltak a legbátrabbak, akik mindaddig, amíg tehették, szabadon és a tisztesség határáig élvezték az életet.' Mint ahogy végülis mindig azok a népek és emberek a legjobb harcosok, akik nem militarista kedvből, hanem csakis kényszerűségből háborúznak. (1937) ANNA SEGHERS: Аъ Щ ttotbci . . . AKKORIBAN, amikor a háború végeiért, az emberek belső életében éppen úgy romokban hevert minden, akárcsak városaikban. Agyukban és szívükben gyűlölet s kétségbeesés tombolt, lelkűket hazugságok mérgezték meg. Egy közeli erdőben temették el azt az asszonyt, aki menekülés közben előbb gyermekeit, majd önmagát is jelakasztotta egy fenyőfára. A szomszéd városkában egy aggastyán megölte két unokáját, akik tettenérték, amikor a család kenyeréből levágott egy szeletet, meiy nem dukált neki. Mély szakadék tátongott az emberek előtt. Az a gyakran ismételt szó: „barbarizmus" — kísértetiesen tapintható lett . . . Amikor a szovjet hadsereg az országot megszabadította a fasizmustól, amikor a nagybirtokosoktól elvették a földet, akkor az emberek többsége még nem is sejtette, hogy ez a tény az új társadalom kezdetét, az új ember születését jelenti... Felhúztuk azokat a sorompókat, amelyek nem Hitler óta, hanem évszázadokon keresztül elzárták a német munkást és parasztot a kultúrától. Akik ma háborúra úszítanak, azok ismét le akarják ereszteni ezeket a sorompókat. De mi egészen mást akarunk: olyan sorompókat, amelyek a háborús úszítókat zárják el a szabad munkára és békére vágyó becsületes embertől. (1950) TIZENÖT ÉVVEL ezelőtt csaptak fel a lángok a Kladno melletti Lidice bányaszközségben. Nem azért tették a földdel egyenlővé, mert ott rejtőztek el az ejtőernyősök, akik Heydrichet, a csehek hóhérát lelőtték. Csupán Hitler fenyegetése vált valóra, hogy ha nem találják meg a merénylőket, nem retten vissza a legkegyetlenebb és legvéresebb megtorlástól sem. Véletlenül esett a választás éppen Lidicére, Pala cseh gyártulajdonos buzgóságából. aki maga hívta fel a Gestapo figyelmét egy általa felbontott levélre, mely állítólag a merénylő felkutatásához vezetett volna. Annak ellenére, hogy a levél tartalma egy családi üggyel volt összefüggésben, Lidicének el kellett pusztulnia. Kilencvenöt házát felperzselték. 184 tizenötéven felüli férfit és hét aszszonyt a helyszínen agyonlőttek, legutoljára pedig a 73 éves katolikus lelkészt. A ravensbrücki koncentrációs táborba 203 asszonyt hurcoltak el, nyolcat Terezinbe, 85 gyermeket Lodzsba vittek, kilencet hamis okmányokkal és hamis nevekkel német náci családoknál helyeztek el, mint német származású gyerekeket. A felszabadulás után csak 16 gyermek tért vissza. A többit a chelmi gyűjtőtáborban gyilkos gázzal pusztították el, mintahogy a többi 300 ezer gyermeket. A lidicei anyák közül ötvenet kínoztak halálra. Ez a tömeggyilkosság az elején rettegést és borzalmat váltott ki, később azonban ellenkező hatást keltett. Az, hogy a hitleristák bosszúja ártatlan emberek, gyermekek életét oltotta ki, még növelte a nácik eilen! gyűlöletet és sok becsületes hazafit buzdított az ellenállásra. Lidice, meiy évszázadokon át dacolt és annyi szörnyűséget éit át, végül is nem élte túl a német megszállást; elesett a köztársaság felújításáért vívott harcban. * * * 1942. JÚNIUS 10-ÉN homokszürke gépkocsik robogtak Lidicére. SS-századok vették körül a rémült falut. Nem volt irgalom senkinek. Egész éjjé; ropogtak a géppisztolyok, robbantak a benzingránátok. Porig romboltak mindent, még a kriptákat és sírokat is felrobbantották. A felperzselt házak helyén felszántották a földet, büszkén jelentették Berlinnek: „Lidice nincs többé!” * * * TÉVEDTEK. Lidice él és élni fog! Mert a becsületes emberek akarata erősebb a becstelen gyilkosokénál. A halott Lidice feltámadt, felépült az új város. A felperzselt föld helyén pedig óriás: rózsákért épült. A „Barátság és Béke Ligetében” újból virítanak a gyönyörű rózsák. A vörös rózsák szimbolizálják az ártatlanul kiontott vért, a fehér rózsák a békét, a népek közti barátságot. És a világ becsületes emberei ma még fokozottabb erővel, mint eddig kiáltják világgá: Soha többé Lidicét, Oradourt, Hirosimát, Nagaszakit és semmit, ahol becstelen kezek a békeszerető emberek életét pokollá változtatták. —xá
