Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-26 / 21. szám
A Jralrad Földműves 1957. május 21 B Ä B I TIBOR: Űj diadalt érlel*) Levél Csernőbe Főorvos úr! Száron maradt з búza, szörnyű nap és kánikula verte bár a határt: bitang űri gőgre istennyilául sztrájkot küldött a párt. Megállt a vonat s a fürge villamos, árnyék borult sok fényes úri lakra, ha éj közepén elapadt az áram — mert a párt akarta. Szökött a katona és lázadt a rab, eggyé forrt a falu s a városperem. Nagy pártunkkal menetelt a nagy idő és a történelem ... Nyomorúságban, harcban, háborúban a párt mindig egy volt s egy lesz a néppel. A párt hú, erős. A párt győzött s ma új, nagy diadalt érlel. Vele menetel a mag, a vas, a szén, és vele mennek mind a mai napok — megostromolni a mindent ígérő, ______ nagyszerű holnapot. & *) A kosúti események 26. évfordulójára emlékezve közöljük ezt a verset. HARASZTI GYULA: BOSKE NÉNI Nem kell hozzá titokfejtést értő tudomány, ha be akarsz pillantani a négy gyermeket nevelt anya életébe. Hisz az élet súlyától úgy meghajlott a háta, mint gyümölcsétől a fiatal fa terhelt ága. S ugyancsak beszédes tényként áll előtted az élet, meg az évek mintázta arc. Dús fekete hajába mely valamikor legénybolondítóan göndörödött ki a cifra kendő alól — még azon a tavaszon beszökött az ősz, amikor katonafia halálhírét hozta a posta. Régen volt, tizenhárom éve, hogy a komódba került a világos ruha. Annak meg tizenegy, hogy örök nyugalomra helyezte a férjét. És akkor eltette még azt a sötétszegélyií vérpirosrózsás fejkendőt is, azt a drága emléket, melyet akkor pünkösdre kapott férjeurától, mikor Janika, a második gyermekük született. Mert az ó életéhez nem illett többé a szín, a rózsa, hisz az ó életében az özvegyi gond, a bánat került napirendre. Ahogy teltek a napok, hetek, évek, Böske néni lassan elsírta minden könnyét, rózsás arcán ráncokat szántott a gond, lelkét megülte a sötét bánat, teste pedig beleöregedett a fekete ruhákba. Fekete gyászával úgy elkerülte még a templomot is. mint az ő hétköznapjait a fény és az élet öröme. Egy évben egyszer, csak egyetlenegyszer engedte magát ünnepi hangulatod álmodozni: pünkösdkor. Akkor az ünnepi csöndben elövette a rózsás kendót, leült férje fényképe elé és olyankor a mindennapi gondokat levetkezve szállt, szállt a lelke az emlékezés szárnyán, hangtalanul elsírt egy sor könnyet, megcsókolgatta a vérpiros rózsákat, aztán a kendőt eltette újra egy kerek esztendőre. Bánatával lassan emésztődve dolgozott mint régen, de az élet zajától távol tartotta magát. Janika már Jánossá cseperedett, lányai is férjhez mentek, újult a világ, de ő maradt a régi. Ha néha el-elgyönyörködött is az unokákban, a szívébe öregedett gyászt nem oldotta fel semmi. Aszszony volt, olyan, aki nem zsörtölődik az élet igazságtalanságai ellen, aki nem is politizál, de érez. Nem értett és nem is akart ó többet érteni a világ folyásához, csak annyit, hogy háború ne legyen. Mert fia meg unokája van. De hogy háború ne legyen, annak a keresztülviteléhez alig érzett több erőt, mint félelmet. Az élet sodrában úgy csörgedeztek napjai, mint a sziklákat kerülgető sekély patak vize. Alig két hete történt, hogy Pista bácsi egy szombaton délután beállított hozzá. — Böske néni, ma este jöjjön el a kultúrházba. — Minek mennék én, hallod? Nem járok én sehová. — Tudom én, de most az egyszer azért jöjjön el. Hiszen ma este mutatkoznak be a nemzeti bizottság jelöltjei. Böske néni ettől ugyan nem lett okosabb, mert nem értette ö, hogy mi az. Tudta ugyan, hogy János fia mindig későn jár haza, hogy a gyűléseken politizálnak, de hát ó nem avatkozott semmibe. Most is csak dolga végzése közben szólt oda: — Nem értek én ahhoz, Pista. — De Böske néni már csak jöjjön el a fiát meghallgatni, hisz János is beszélni fog, ó is jelölt. Elgondolkodva csak annyit szólt csendesen: — Majd meglátom. — Ezzel el is feléjtette, hogy menni kellene. Csak akkor jutott újra az eszébe, amikor menye a két gyermeket lefektette, s ünneplőbe öltözve indulás közben megkérdezte: — Mama, nem jön a gyűlésre? Nem ment. De ahogy egyedül maradt, valahogy mégis úgy érezte, hogy menni kéne. Legalább az ablak alá, ahogy régen szokta, amikor az ura gyűlésre járt. Sokáig tartott, amíg meghányta vetette magában a dolgot. Aztán kapta a kendőjét és indult. Csak elmegyek az ablak alatt — gondolta menet közben. — Nem megyek be. A nyitott ablakon ismerős hang szűrődött ki, a fia hangja. — Felépítjük a kultúrházat, beépített mozival, kövezett utat építünk a szövetkezet telepéhez ... — csengett a lelkesedéstől János hangja. — Dolgozunk, tanulunk, hogy gazdagok, erősek legyünk, hogy a nyugati uraknak elmenjen a kedvük a háborútól. Hát ezt akarjuk mi, hogy szebb legyen az élet, a gyermekeink élete. Böske néni agyában visszhangként kondultak e szavak. — Dolgozunk, hogy erősek legyünk, hogy ne legyen háború. — A szavak összefüggése olyan gyéren jutott el értelméig, mint reggeli ködön a felkelő nap sugarai az éltető fényt váró növényhez. De eljutott... Egyedül volt otthon, amikor május lS-án a szavazásra jogosító cédulával Pista bácsi újra meglátogatta. S miközben a vosárnapi. szavazás részleteit magyarázgatta, Böske néni olyan türelmesen hallgatta, mintha az ő sorsáról lenne szó. Igaz, hogy az egészből még mindig csak keveset értett, annyit azonban kiokoskodott, hogy ezek a mai fiatalok valami újfajta politikát csinálnak. És azt is, hogy ha a fia, meg a többi falusiak csinálják, akko^, az biztosan csak jó lehet. Másnap hosszan készült a nagy útra. Kivasalgatta az elrakott ünneplőruhát, felöltötte, aztán odaállt a tükör elé, hogy fejére kösse fekete delénkendöjét. De valahogy igen gyászosnak tűnt. Másikat keresett. A pirosrózsás akadt a kezébe. Elnézte egy darabig aztán azzal állt oda a tükör elé. Mint a tetten ért kisgyerek, úgy nézett széjjel. Nem illik ez nekem — sóhajtotta. Aztán nézte, nézte hosszan a kendőt, újra odaállt a tükör elé, felkötötte, megigazgatta. Már nem volt olyan idegen. Mintha a lelke egy kicsit hozzá fiatalodott volna. S ahogy az ötvethat éves asszony ellépett a tükör elől és elindult, hogy ö is beleszóljon a politikába, arca barázdáin úgy csillogott a mosoly, mint bárányfelhőn a hajnali napsugár. Megvallom a torkomban dobogott a szívem, amikor mellhártyagyulladásornmal a járási orvos megírta a beutalást a csernői kórházba. Hogy miért? Tatán azért, mert úgy gondolkoztam, hogy amilyen kiest és új a csernoi kórház, olyan kezdetleges benne a kezelés. Lehet, hogy mindezt csak a nagybeteg halálfélelme szülte, de volt, hát nem tagadom le. Bevittek a kórházba. Lázban gyötrődtem, amikor először láttam Önt. Olyan állapotban voltam, amikor az ember csak önmaga felé fordul, s mást nemigen vesz észre. Aztán mindennap láttam. Láttam, amint fölémhajolva türelmesen, aprólékosan vizsgálja a bajt. Hallottam biztató szavait, láttam az emberbe életkedvet, erőt öntő mosolyát. És azt is láttam, hogy sokszor egész éjjel ott ült egy-egy súlyos beteg mellett. Ott ült amellett a 7ö éves nagygéresi parasztbácsi mellett is, akinek éleiéért talán Ön aggódott legjobban, akiről talán már senki sem hitte, hogy még meggyógyul. Meggyógyult, és én is. Azt is láttam, amikor Királyhelmecen az uteč találkozott és kezetfogott azzal а Ы csival. Azóta már sokaktól hallottar; hogy neki, vagy hozzátartozójánc Svoboda főorvos adta vissza az életé Sokszor megjelenik előttem a kői terem, a főorvos úr, Margit nővé meg a többiek alakja. Hiszek a tudc mányban, az orvosságok gyógyító ért jében, most az elmúlt napok távlaté ból mégis úgy érzem, hogy a gyógyu láshoz nem kisebb orvosság volt о a sok biztató szó és mosoly, az c emberfeletti odaadás, mellyel bennün két körülvettek. Az önök arcán soh nem látszott fáradtság, pedig — ak kor talán a beteg önzéséből fakadóa nem tudtam, de azóta már százszo is átgonő.oltam— a munka mellett i önök életében is ott volt az élet gom ja, baja. ’A Hát csak ennyit akartam, hog a mások és a magam nevében meg szorítsam a kezét, mint Ön annak parasztbácsinak és a megmentett éle iek nevében itt a nyilvánosság élőt is kimondjam: Köszönjük, főorvos úr. F ek et e Géza, Bodrogmezi A Lenin-gárda veteránjai A Kreml tágas termein mintha lágy szellő futott volna keresztül. A: őszhajú, de szívben örökké fiatal Lenin-gárda tagjai jöttek itt össze. Mindegyikük életének több mint a felét áldozta egy nemes, nagyszerű ügyért, ! forradalom és a kommunizmus győzelméért. A megjelentek közül 442-ej az 1903—l!)07-es forradalom részvevői, akik a mai naptól fogva a Leninrend büszke tulajdonosai, 897 veterán harcos pedig a „Munka vörös zászlaja” rendjelét fogja viselni kabátja hajtókáján. — A Szovjetunió Legfelst Tanácsának elnöke K. J. Vorosilov és a tanács elnökének helyettesei M. P Taraszov, valamint V. J. Kozlov elvtársak nyújtottak át az érdemrendeket Nincsenek itt hivatalos formaságok. Hisz majdnem mindnyájan ismerik egymást. Sokan összeölelkeznek, barátságosan vállonveregetik egymást, kedvesen eltréfálnak, a fiatalabbak óvatosan karonfogva, vezetik az idősebbeket. Jekatyerina-terem. Ide lép be Kliment Jefremovics Vorosilov, hogy átnyújtsa a magas rendjeleket a forradalom részvevőinek. A nagy esemény varázsától meghatva lépnek egymás után a kis asztalhoz ezek az egyszerű emberek, a munkásosztály hős fiai. A Legfelső Tanács elnöke sem tudja magába fojtani örömét és meghatottságát. Mikor felismeri régi elvtársait, néhány gyors lépést tesz feléjük, öleli, csókolja őket. Majd átadja az érdemrendeket. Halk beszéd morajlik a teremben. Az öregek a rég elmúlt, de még mindig oly közelinek tűnő éveket idézik. Egyesek a földalatti mozgalomból ismerik egymást, mások a száműzetésben vagy a barikádokon ismerkedtek meg. Jeleňa Dmitrijevna Sztaszová külföldi élményeiről beszél. Kemény kézszorítások, mindegyik kitüntetett csak néhány szót mond, de ezek a szavak belülről a legmélyebbről jönnek. A gyorsírónő is elérzékenyül, elfelejti az írást és könnyein keresztül szembe a hatalmas cári abszolutizmus minden erejét megfeszítve, hogy megállítsa a forradalmat, hogy eltiporja a szabadságot és a demokráciát... És mégis a nép győzött. A nép — a valóságos hős — a történelem igazi alkotója. mely a szilárd és egységes szervezet, a párt vezetésével előkészítette és győzelmesen véghez vitte a történelmi harcot. A mai gyűlés néhány részvevője mély sebhelyeket hord az arcán — a hősi harcok emlékeit. A kitüntetések átvétele után a forradalom veteránjai kijelentették, hogy ezután sem akarnak babéraikon pihenni. Mind öreg és tapasztalt harcosok, tanítani és segíteni fogják a fiatalokat az űj társadalom felépítésében. Tanítani fogják munkaszeretetre, elvhűségre és szerénységre, átadják a lenini tapasztalatokat a nemes, lenini hagyományokat. Mit számít az — mondja Borisz Mihajlovics Volin, — hogy mindegyikünk felül van a hetvenen. Nincsenek ma boldogabb emberek az országban mint mi, öreg bolsevikok, a lenini párt tagjai. Tudjuk, hogy a lenini Központi Bizottság vezet minket, mely töretlenül megvalósítja a lenini elveket mind a pártban, mind a kül- és belpolitikában. Levelezőink írják Az elmúlt héten — mint azt megelőzően is — számos levél érkezett szerkesztőségünkbe, melyekben levelezőink, olvasóink beszámolnak az egyes kulturális eseményekről. Mártonvölgyi László nyitrai levelezőnk a Nyitrai Kerületi Színház közelmúltban bemutatott parasztdrámájáról ír. Levelében Ľ. Smrčok: „Burcso Magda” című parasztdrámájával kapcsolatban megjegyzi, hogy az új szlovák dráma feltétlen érdeme, hogy a mai életből meríti a témát. Érdeme az is, hogy sok aktuális problémát vet fel, még akkor is, ha a darab a problémákat nem oldja meg. — Meg kell állapítanunk — írja levelében Mártonvölgyi László, — hogy a nyitrai színészek az új parasztdráma bemutatásával jó teljesítményt nyújtottak. Igen jó volt a rendezés, ami a zsolnai színház rendezőjének, Pálko Józsefnek az érdeme és a színpadi kiállítás, ami viszont Šujan Ottót, a pozsonyi Nemzeti Színház dolgozóját dicséri. Sólyom László losonci levelezőnk levelében beszámol arról, hogy a CSEMADOK-szervezetek jó munkát végeztek a választások előkészítésében. Ezek közül a vilkei, a gömöri és a nagydaróci CSEMADOK- tagok jó munkáját dicséri. Németh János szárnyai levelezőnk a harkácsi műkedvelők sikeréről ír, akik a Figaró házasságát hozták színre. — A színdarab is megmutatta — olvassuk levelében, — hogy a közös munka gyümölcsöző eredményeket hoz, ha annak irányítása jó kezekben van. Obert János málasi levelezőnk „Az elnémult kastély” címmel azt írja, hogy április végén a valamikori elnémult kastélyban csoda történt. A málasi ifjúság a düledező kastélyban rögtönzött kultúrtermet alakított, s fáradságos munka árán — bár kezdetleges formák között — itt játszották le a „Borjú” című háromfelvonásos vígjátékot. Obert elvtárs levelében a színjátszók munkáját dicséri, valamint kiemeli Répás Lajos érdemét, aki fáradságot nem ismerve mindent megtett a színdarab sikeréért. Oros Zoltán prágai levelezőnk levelében arról ír, hogy a közelmúltban nyitották meg Jindrich Prucha képkiállítását. — A szebbnél szebb alkotások gyönyörködtetik ezen a kiállításon a látogatókat — írja levelében Oros Zoltán. Majd kiemeli a „Virágzó fák" című olajfestményt és az Őszi képek melankolikus hangulatát. A családi tárgyú képek közül neki a Családi kör, Anyám a kályhánál, és az Apám portréja című tetszett a legjobban. Illés József Ipolybalogról levelében arról ír, hogy az ipolybalogi nyolcéves középiskola tantestülete könyvajándékkal tüntette ki a járási és kerületi szavalóverseny díjnyerteseit. — Százkilencven tanuló szeme csillogott a boldogságtól — írja levelében — amikor Szabó László iskolaigazgató az elért szép eredményeket ismertette és kiosztotta a könyvjutalmakat. Befejezésként az ipolybalogi tantestület becsületes munkájáról ír, akik az oktatás és a nevelés terén odaadó munkát végeznek. Czita Béla Nagykesziről beszámol, hogy a CSISZ- szervezet színjátszócsoportja a közelmúltban bemutatta Tajovský: ,Üj élet” című művét. Levelében Gacsal Imre munkájáról ír elismerően, aki a színdarabot rendezte, a szereplők közül pedig Kartos Zsigmond és Ferusz Mária, valamint Papp Zsófia alakítását dicséri. Demeter Sándor levelében arról ír, hogy a nagygéresi ifjúság színjátszócsoportja újra felélénkítette működését és példás munkát végzett a választási időszakban. Nagy elsimeréssel ír a színjátszók sikeréről, amit Heltai Jenő Néma leventéjével értek el. Forró Lajos Vezekényről arról számol be, hogy a Felsőszeli mellett levő dögösi állami gazdaság kultúrcsoportja nagy sikerrel szerepelt náluk Mikszáth: „A szelistyei asszonyok“ című operettjével. A szereplők alakítása közül Sóos Tibor, Kiss Lajos, Szalai Anna. valamint Sóosné rendezői munkáját dicséri. A felszólalók közül sokan a XX. kongresszus határozataihoz szióltak és hangsúlyozták, hogy ez a kommunizmus győzelmének programja. Elmondották, hogy Vorosilov átadja a Lenin-rendet G. I. nézi az öreg harcosok sugárzó arcát. Maga a terem is a forradalom történetének egyik színhelye. Ebben a teremben, ilyen emberek ellen, szállt Lenin elvtárs a nemzetben nem a tömeget látta, hanem a tehetségek kiapadhatatlan forrását. a nép hatalmas alkotó erejét. És Kliment Jeíremovics Vorosilov az összegyülteknek ma is Vlagyimir Iljics Petrovszkijnak. halhatatlan szavait idézte a nemzeti hősökről, melyeket Lenin 1910. december 18-án mondott: „Ezek az emberek, akik nem egy vagy két évet, hanem tíz küzdelmes forradalomelőtti évet áldoztak a munkásság felszabadításáért. Ezek az emberek nem fecsérelték el az erejüket hiábavaló egyéni vállalkozásokra, de állandóan a proletárok között dolgozva erősítették a tömegek hitét a pártban és emelték forradalmi öntudatát. Ezek az emberek voltak a vezetői a fegyveres tömegharcnak a cári önkényuralom ellen, mikor a válság megkezdődött, mikor a forradalom kifejlődött és végül, amikor milliók és milliók kapcsolódtak be a forradalmi harcba. Ezeket a harcokat olyan emberek vezették, mint Babuskin, ilyen emberekkel harcolta ki az orosz nemzet a felszabadulást a kizsákmányolás igájából. Komlev és Filipov veteránok átveáeik a kitüntetést. A párt egész tevékenysége a bolsevik gárda hősi diadalmenete — Lenin elvtárs igazának fényes bizonysága. P. Kravcsenko (ford.: H. A.)
