Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-26 / 21. szám
57. május 26. \I?a1ŕO(f Földműves ľ MOTTO: „Emeljétek jel szívünket —, azé, aki fölemeli." (József Attila) — Miért lett korhely Kovács Laci? — avagy amikor a pedagógus vét — — Kérek három felet! — szólt oda iy dús, feketehajú fiatalember na/agui az arra siető pincérnek. — Igenis, kérem, három fél, egy llanat... — S a következő percben áris odahelyezte az asztalra a három ás-barnás folyadékkal telített féldes poharat. A három fiatal szemében ilami speciális, tébolyodottságra emkeztető, mohó vágy villant fel az t-vitamio” láttán és „ex” löttyenették le a lőrét a torkukon. A szobában vágni lehetett a füstöt, ;te tízóra felé járhatott az idő, az gyik sarokban kártyáztak, középen ét erősen festett középkorú nő, a jbbi asztalnál itt-ott lézengett valai. Olyan volt ez. ahová csupán csak z ivásért lehetett járni: se zene, se gyéb szórakozás. A kiszolgáló pincéén is lehetett látni, az egykori „könyyü” élet nyomait. — Még egy kört! — hallódott a tötör beszéd s a rummal megtöltött ohárkák újra ott álltak az asztalon, árván a mohóságtól reszkető kezeket. . .. Éjfél felé járhatott már az idő, likőr a három fiatal kitámolygott az teára. — Kik ezek az emberek, döbbent elém a kérdés? Fiatalon, 23—24 éves ejjel züllenek, úgy isszák a rumot nint a vizet. * * * A feketehajú. Kovács Laci egyetenista, a másik kettő afféle tekergő: ol itt, hol ott, legtöbbször pedig se— íol. Ilyenkor aztán mindig akad valami íaver, aki fizet. Kovács Laci egyszerű asztalos mesernek a fia. Kis falucskából szármatik, ahol nagy sző volt, hogy egyetenista. Egyszer már volt egyetemen, órvosnak készült, de abba hagyta a tanulást. Utána hónapokig tekergeti Prágáján, félt hazamenni, félt az édesapja szomorú 'tekintetétől, aki szégyenében alig mert az emberek szeme elé kerülni. Ha úgy valaki megkérdezte: no, logy van a Laci gyerek, mikor jön már a faluba, azt se tudta szegény, merre tűnjön a kíváncsi szemek elöl. Sokáig persze ez így nem mehetett, el kellett mennie a diákszállóból, állása nem volt, bármily nehéz is volt, de haza kellett menni Aztán elhelyezkedett a járáson és föltette magában, ha akárhogy is lesz, elvégzi ö az egyetemet. Éjjel nappal tanult, hogy megállja a helyét. — Lassan eljött az október és odaállt az édesapja elé: — Apám, én visszamegyek az iskolába. — Apja egy pillanatra szinte visszahőkölt. — Hogy megint kidobjanak?! Nem, elég szégyenem van veled így is?! — Apám — mondta a fiú, — én érzem azt, hogy most másképp lesz, kiköszörüljük azt a csorbát! így került Kovács Laci másodszor is az egyetem padjai közé. Nagy kedvvel állt neki a munkának és szép sikerrel be is fejezte az első évet. Az anatómia tanárával, az idős, kissé már reszketős hangú, ideges dr. T. F. professzorral ugyan nemigen tudott kijönni, mert az öreg afféle régi tanártípus volt, s többször nézeteltéréseik voltak. Laci nem volt rossz gyerek, se tiszteletlen, csak egy kicsit már érett embernek érezte magát, s így terhére volt egy kicsit az „öreg”. A következő esztendőben is ment minden szépen, míg egyszer Laci hoszszabb időre megbetegedett. Habár nem volt kötelező az előadásokon való részvétel, mégis tanácsos volt a professzor óráira még „félholtan” is bejárni, ha valaki kerülni akarta a kellemetlenségeket. így történt aztán, hogy háromhetes betegség után a harmadik szemeszter vizsgáihoz érkezett. El volt készülve, hogy egy kicsit megnyaggatja az „öreg”, de különösebben nem félt, hisz éjjel-nappal tanult. Amikor odaért már néhányan szemközt jöttek vele és örömmel újságolták, hogy „klaszszul” vizsgáztat az öreg. Laci lelkében is kigyúlt a reménysugár: hátha! Ez azonban csak néhány percig tartott. Másfélórás várakozás után tudták meg hallgatótársai, amikor holthalványan kijött, hogy az öreg kidobta. És itt kezdődik Laci tragédiájának első fejezete. Utána még kétszer volt vizsgán: mind a kétszer hasonló eredménnyel, mint az elsőn. A többi osztályzata mind kitűnő volt, csak ez az egy „nem akart menni”. Közben a hír elszivárgott a faluba is. Édesapjától hosszú levelet kapott, melyben lelketlenséggel vádolja és felelőtlennek tartja, aki szégyent hoz a családra. Laci iskolába már nemigen járt, valahogy azért mégis azt remélte, hogy a dolog valamiképp majd rendeződik. Az egyik napon hivatalos borítékot hozott a postás, s Lacinak örömében könny jött a szemébe, amikor elolvasta: utolsó mentség: rektori vizsgaengedély. A hajsza elölről kezdődött. Éjt nappallá téve tanult, és a többiek csak vigasztalták. Elérkezett a vizsga napja. Kora reggel elindult, hogy pontos legyen. A többiek lelkesen várták odahaza. Várták .. . s nem jött. Késő éjjel volt már amikor aludni tértek. S Laci kétóra felé érkezett haza. Hiába volt minden örömteljes fogadtatás, fájdalmas arccal húzta elő az egyetemi értesítőt, kétfelé szakította és levágta a padlóra. A társai így nyugtázhatták a szomorú hírt: megint kidobta. Lacit azóta nem nagyon látni odahaza. Késő éjjel jár haza — tökrészegen. „Itthon a doktor úr” — kiabál ilyenkor hisztérikusan — beteg, a diagnózis: neuraszténia — kedélybetegség. Az orvosság?* „R-vitamin" ..Tuzemský rum”, — olcsó és nem ráz Háromötven egy fél, recept nélkül!” A többiek ilyenkor félrefordulnak és nem egyszer melegen kibuggyanó könnycseppet törölnek szét lopva takaró alatt... KOMLÖS1 LAJOS GUR5ZKY ISTVÁN Г Édesanyák A csilizradványi magyar tannyelvű nyolcéves középiskola tánccsoportja az ifjúsági alkotóversenyen jó sikerrel adta elő a cigánytáncot. A tánccsoportot Bartalos Rozália tanítónő vezeti. Háziasszonyoknak A szőnyegek megvédése a molytól Ha észrevesszük, hogy a szőnyegünkbe a moly belefészkelt, akkor, hogy a további pusztításnak elejét vegyük, borítsunk a szőnyegre vizesruhát, s tüzes vasalót néhányszor húzzuk végig rajta. A vízgőz megöli a molyt, minden költésével együtt. Feketeszövetek mosása Feketeszövetet legjobban úgy moshatunk, ha nyersburgonyát reszelünk és szappan helyett ebben mossuk a szövetet. Majd több vízből erősen kiöblítjük, megszárítjuk. Aztán egyenesre kihúzogatjuk, megnedvesítjük és másnapig állni hagyjuk. Nedves ruhán át vasaljuk, olyan lesz, mint az új-Zsírfolt Szövetruhából úgy vehetjük ki a zsírfoltot, hogy benzint burgonyaliszttel pépszerüvé keverünk. Ezt rákenjük a foltra, s ha megszáradt kikeféljük. Tiszta benzinnel foltos marad a ruha. Friss kenyér felszelése A friss kenyér és kalács könnyen szelhető, ha a kést előbb megmelegítjük. n-va Bölcsességek IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII embert a legköny-X Akármennyi baj, gond, méltánytalanság, szenvedés, csalódás éri is az embert, az élet hihetetlenül találékony a kártalanítás és jóvátétel, a kibékítés és reménykeltés terén. A gyermeki szó csacsogó csupa bája túlszárnyal a leggyönyörűbb muzsikán, ha anyja nevét duruzsolja a szája, ha súgja, becézi e szót: Anyukám! S az édesanyákban e szó kivirágzik, mint májusi fényben és visszagügyögnek a túlmosolyogva a nap az orgonaag kis gyermekágyig, sugarát. S míg érik a holnap, a büszke ígéret, a boldog, a tiszta, a győzni erős, míg járni tamil ma a holnapi élet, már járni tanulgat a holnapi hős. Jövőbe repíti kiságyban az álma, mert édesanyák szeme, szíve vigyáz, hogy fel ne riassza vihar zuhogása, hogy meg ne remegjen a gyermeki ágy S ha megsímogatja a szöszke fejecskét oly drága kezével az édesanya s ringatja susogva a szíve szerelmét és álmok ölébe repíti dala: jövőnk melegíti, jövőnk simogatja s ajkán a jövőnek az új dala száll, s miként a madár dala zsenge tavaszba azt hirdeti csengve, hogy ébred a nyár. X A becsületes nyebb becsapni. X Csak a képzelt ellenséget nem lehet legyőzni. X Okos emberek között egy ostoba hamarabb feltűnik, mint az ostobák között egy okos. X Az udvariasság: annak a felismerése, hogy az emberekkel való együttélésre nincs más mód, mint a türelem és a jóság. X Valakit kívánsága szerint értékelni annyit jelent, mint túlbecsülni. X Az optimista élvezi, a pesszimista elfogyasztja az életet. X A szeretetet, amiben részesítenek bennünket, magától értetődőnek tartjuk, a gyűlöletet megfoghatatlannak. Pedig a megfordította jogosabb, okosabb lenne. X A jókedv a munka muzsikája. X Az erősnek sok erőre van szüksége ahhoz, hogy a gyengék gyengéit elviselje. X Valamit a kellő pillanatban abbahagyni: legalább is akkora bölcsesség, mint valamihez a kellő pillanatban hozzáfogni. X A bolond azzal is dicsekszik, amije nincs, az okos azt is elhallgatja amije van. X A hálátlanság gyakran nem egyéb, mint a jótevő kitűnő emlékezőtehetsége. -n-va A kovácsmühely a kis falu szélén fi volt, az út mellett, hogy a kocsik megállhassanak. Igen nagy udvara volt. mert ide szokták a fiatal csikókat behajtani, s a mester értett hozzá, hogy kell őket megszelídíteni, csak a szemükbe nézet t és a fülükbe beszélgetett s a legvadabb pusztai csikó is hagyta, hogy a nyerget feltegyék a hálára. A műhely fölött állott a vár fala, óriási nagy kőfal, s annak tetejéről a nagybajuszú katonák folyton lekacsintguttak a szép kovácsáéra. De arra hiába kacsintgattak, mert az nem olyan asszony volt: mondták, hogy a mester öt is megbabonázta, mint a vadlovakat, s ha beborozott, annyit el is szokott mondani, az aszszonyról, hogy: — Az asszonynak dolgának kell lenni, mert akkor baj van, ha a szoknya suhog. Hát dolga is volt a szép kovácsáénak. Tizenkét emberre kellett főzni, mégpedig jól. Mert a mester fazekastul odavágta egyszer a kozmás ételt. A kovácsáé tudta is, hogy ebben van a jó házasság titka. Nem egyszer esett meg, hogy az ura rossz kedvvel ült le a házban, vagy a ház előtt a tornácon, sokat dolgozott vagy sokat vesztett, sokat csalódott, hálátlanság érte itt it, ott is. Túlbecsülte az úriembereket, s azok még megköszönni is alig köszönték meg, ha megoperálta a szekerüket. Volt, hogy olyan lovakat mentett meg a sántaságtól, hogy a király udvarába vihették aztán, s nála nélkül bizony csak a bőre ért volna valamit. Ha ilyenkor leült, s a lányok MÓRICZ ZSIGMOND: J~Lou Cl ÓJÁ&UXfy a konyhában suttogták, hogy rossz - kedvű a kovács, olyankor a felesége csak azt mondta: — Nézzétek csak, ha megvacsorázik. Minden tányér étel után jobbkedvíi lesz. 5 megrázta a vászonszoknyáját: egyet perdiitt, egyet nevetett, s vacsora alatt, míg az urának kezdett elsimulni az arca s kinyílni a virágos kedve, odavágott szemmel a lányok felé. így éltek hét esztendeig, vígan s munkában. Az asszony minden hajnalra kisütötte a kemence kenyeret, s a kemence kalácsot, nem volt neki egy szabad napja hét év alatt. Még a szent vasárnapokon is az ő dolga volt ez s csak akkor mehetett a templomba, ha a konyhában már minden készen volt s rotyogott a zsír a tűzön ... Ügy telt el ez az idő, mint egy hét. Mintha nem is hétesztendő lett volna, ebben a pihenéstelen hajszában múltak a napok, szaporodtak az aranyak. Ez is az asszonyra volt bízva, mert a kovács úgy tartotta, hogy az aszszonynak meg kell adni a kincsszerzö kutya örömét, hogy az ö selyemszoknyája takarja le idegen szemek előtt a kincset, amelyet pedig ö maga nem élvezhet. Sem a kincset, sem a suhogó selyemszoknyát. Hanem egy este valami furcsa dolog történt. TZolt egy új segédje az urának, ' bizonyos Mujkó nevezetű, feketeszemű, vad gyerek. Volt ez már minden a világon, sokat csavargóit, vándorolt s hajdú is volt, haramia is, útféli fosztogató, és udvari muzsikus, szóval valami egészen másfajta ember volt, mint a gazda, aki olyan volt, mint a sziklaszál. De ha a gazda tudott egyet, ez is tudott kettőt, vagy hármat. Ennek az eszén sem járt túl senki s olyan ártatlannak látszott, mint aki a vajaskenyérnél is puhább. Egy este mindenki az asztal mellett ült már, vagy kinek hogy dukált, a saját sarkán ült az eresz alatt s zabáira, amit kapott, csak Mujkó nem volt sehol. — Hol ez az ember, — mondta a szép kovácsáé s körülnézett a műhely felé. Csak úgy futtában, mert hisz ezer dolga volt és nem volt egy pillanatnyi ideje se. A Mujkó ott ült a nagy üres műhelyben, magában egy tökén, amelyre a lovak lábát szokták feltenni patkoláskor. — Hát te hol csavarogsz, gyere enni, — kiáltott rá az asszony. Mujkó meg se mozdult. — Na tán a kakas elette a kenyered. Tízzel közelebb ment hozzá s a f-' vállára tette a kezét egy picit s belenézett az arcába, úgy felibe hajolva, hogy nem beteg-e. Hát csak elállóit a szeme-szája: az ember sírt. Még a lélegzete is elakadt. — Neked mi a bajod? Mujkó hallgatott. — No, leragadt a nyelved? — Bár leragadt volna — morogta Mujkó. — Miért? Kid halt meg? — Én ezt nem bírom tovább! — rivalít fel a legény, — én ezt nem bírom tovább nézni! — s tele torokból megdühödve tört ki belőle a szó! — Nem bírom tovább nézni! Értse meg!. Nem bírom tovább! — Mi a keserűséged? — kérdezte elképedve az asszony. — Ezt a keserűséget: én ezt nem bírom, ha az isten ideszegezz, akkor se. Nem ... Hogy egy nemes emberi állott arra legyen kényszerítve, hogy hét pokolnak minden igáját ö húzza. Érti?! Az asszony álmában sem gondolta mire céloz a Mujkó, csak nézett rá egész megbántódva. — Annyira agyon vagy verve? — mondta gúnyosan. Én? — kiáltotta a Mujkó, — én?!!! Nem magamról beszélek, értse meg. Hiszen mi itt ahányon vagyunk, mind léhűtők, naplopó bitangok vagyunk: itt csak egy van, aki halálra van terhelve, jobban megvan rakodva, mint egy nyáj öszvér: itt csak egyen szánkózik az egész világ, csak egynek a vérit szívja az egész csorda — és égő szemmel meredt az asszonyra. Az asszony kezdett visszahökkenni és félénken húzódott hátra. — Ez nincs istentől, ez ördögi cselekedet, ezt nem lehet nézni. Hogy lehet elviselni, mikor még nézni sem lehet. Az asszony, isten tudja, hogy van, fi a hét év alatt sohasem gondolt fáradságára, de az utóbbi időben mégis érezte, bár maga sem tudta, most már tisztán értette az embert s vér rohant az arcába s egyszerre olyan gyenge lett, hogy egész megszédült, mint aki a hegytetőn megy, megy előre, bátran s egyenesen fölfelé és egyszer csak ott van a sziklaszál hegyén s alatta a szédületes mélység. — Gyere enni — mondta hamar, — az utóbbi nem a te dolgod, alávaló. — Nem megyek enni! — ordította az ember — nem bírom lenyelni a falatot, megfúlok tőle: mi vagyok én: kutya? nincs nekem szívem? hogy én ne lássak és ne érezzék?... Mintha a keresztrefeszített Ürjézusnak a halálos vérét kellene vacsorára enni, úgy érzem én, ha nekem egy olyan asszonynak a föztjéból kell enni, akinek csak a vér és a munka jut és akin a szoknya sohse suhog ... A szép kovácsáé félszájjal elmosolyodott s kihúzta magát, egyenes dereka megnőtt, meglebbent, mint szélben a liliom. Még a karjával is a magasba kapott, mintha a csillagok felé nyúlna puszta kézzel és azt mondta csendesen: — Nocsak ... hm ... gyere csak be, s ha van szemed, figyeld meg: ma még suhog a szoknya is .. Ezzel elszaladt, mert mégis azt hitte, hogy a láng az arcán felgyújtja a műhelyt, az udvart s a kőfalakat... (1927.)
