Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-19 / 20. szám
57. május 19. sfzaU-ad Földműves VISSZAPILLÄNTAS ililll! Illllllllliľlillllllllllllllllil — Szövetkezeteink töretlen útja a legutóbbi választás óta — Az elmúlt hetekben az utcán találnztam Balázs Vincével, s mint isme- D&sel, kissé elbeszélgettünk. Többi özött olyan óvatosan megkérdeztem ile: — Még nem határoztad el magadat olépésre ? Szája kesernyésre húzódott, s látzólag vívódott önmagával, míg kérésemre megfogalmazta a feleletet. — Nem tudod, hogy földhöz ragadt araszt vagyok?... Ragaszkodom a ragaméhoz, a megkoplalt, nehezen zerzett földemhez — mondotta és kíosan elmosolyodott. A minap ismét találkoztunk. Kocsián két kupacnyi trágya lapult, s amint szrevett, kötélből fonott ostorával yorsabb mozgásra bíztatta hitvány ehénkéit. Kocsija mellé szegődtem. Elpanazolta, hogy még nem tudta bevetni kukoricát. Sovány a föld, szeretné negtrágyázni, de hetekig tart. Gyenge a fogat. Nagyon kései lesz a kukoica, pedig akkor nem számíthat jó érmésre. Amint beszélgetünk, hangos berreléssel traktor robog el mellettünk ragyával alaposan felpúpozva. Teteén vagy hat fiatal szövetkezeti tag ütyürészik. Megpillantják a trágyás cocsit, elmosolyodnak. Mosolyuk sajíálkozó, Balázs azonban gúnyosnak alálja, mert epésen megjegyzi: — Könnyű azoknak. Már rég földbe ették о magot. Egy tábla rozsot is ekaszáltak, betakarítottak. Silókukoicát vetnek a helyébe, s most az alá lordják a trágyát... Eh! — legyint igyet lemondóan, majd a tehenek kőié csap ostorával. Bár Balázs egyénileg gazdálkodik, mégis pontosan tudja, milyen munka iolyik a szövetkezetben. Éber szemmel figyeli a közös gazdálkodást, de az évszázados paraszti ragaszkodás béklyóban tartja, fékezi. Lehet, hogy már érlelődik benne a gondolat. Hiszen nyolc év óta csábítja a lehetőség, mindennap kínálkozik; lerázhatja az igát, megszabadulhat a gürcöléstől; szívesen maguk közé fogadják a szövetkezet tagjai. Nem ő lesz az első, mert ha visszatekintünk az elmúlt évekre, megállapíthatjuk, hogy a parasztság színejava már az új utakat tapossa. Hiszen 1949-ben Szlovákia területén csupán hét szövetkezet működött, s ez a szám 1954-ben 1464-re emelkedett. S a reakciós elemek mesterkedései ellenére 1957. január 1-ig 1642-re emelkedett a szövetkezetek száma. A tagok száma pedig 122 553, akik 784 874 hektár földön gazdálkodnak. A kormány levele, majd az EFSZ- ek 111. kongresszusa magával ragadott több ingadozót, s április első feléig csupán Szlovákiában 103 szövetkezet alakult, a meglevő szövetkezetek pedig többezer taggal gyarapodtak. Minden jel arra mutat, hogy ez az ugrásszerű fejlődés most, a választások küszöbén és utána éri el tetőfokát. A dolgozó parasztok értékelik és látják, hogy választottjaik jól dolgoztak az elmúlt három esztendőben és sokat segítettek munkájukban. A szövetkezetesek hektárátlaga 1954-től búzából 15,7 mázsáról 21,6 mázsára, rozsból 13,9 mázsáról 18,4 mázsára, árpából 18,3 mázsáról 20 mázsára, lenből 16,5- ről 26,5 mázsára, burgonyából 105,1 mázsáról 119 mázsára, stb. emelkedett. Természetesen, a magasabb hektárhozam több jövedelmet is biztosított. Amíg 1954-ben a szövetkezeteknek egy hektár mezőgazdasági területről átlagosan 1633 korona bevételük volt, ez az összeg 1956-ban már 2470 koronára emelkedett hektáronként. Az egyénileg gazdálkodók jövedelme is nőtt, bár távolról sem közelíti meg a szövetkezetesekét. Ugyanis amíg 1954-ben 1465 koronát, tavaly már 1932 koronát bevételeztek hektáronként. Ezek szerint a szövetkezetesek 538 koronával előzték meg hektáronként az egyénileg gazdálkodókat. Kézzel fogható bizonyíték ez, s ha nem húnyjuk be a szemünket, rá kell jönnünk, hogy csakis a nagyüzemi gazdálkodás útján tudunk gyors ütemben előre jutni, kizárólag így emeljük az életszínvonalat a kívánt fokra. Ezt bizonyítja az, hogy 1956-ban az egy szövetkezeti dolgozóra eső átlagkereset 12 450 koronának felelt meg, a magánszektorban egy dolgozóra csupán 377 korona jut, tehát a szövetkezet tagja 329,6 százalékkal keres többet. De ez nem is csoda, ha megfontoljuk, hogy 1956-ban Lédecen, Kézsmárkon és Eperjesenyickén 40—40 koronát, Garamkirályfán 38 koronát, Ipolyvisken, Kadványon és Keremcsén 37—37 koronát, Bobóton és Tanyon 30—30 koronát tett ki a szövetkezeti munkaegység értéke. A fejlődés nem áll meg, s minden bizonnyal ez évben országszerte még szebb eredmények születnek. Ez már kitűnt a szövetkezetek első negyedévi pénzügyi tervének értékelésénél. A vágsellyei járás szövetkezeti tagjainak -az első negyedévben 4 millió 247 ezer korona bevételük volt, ami 1 millió 076 ezer koronával több a tervezettnél. A többlet az állattenyésztésből eredő állandó jövedelemből származik. Ez azt mutatja, hogy a szővetkezetesek rájöttek az állatállomány növelésének fontosságára. Mindez számokban is kifejezhető, mert amíg a szlovákiai mezőgazdasági üzemek a háborút megelőzőleg 1,077.636 szarvasmarhát, 698 042 sertést és 441 995 juhot tartottak, az 1956. október 1-i állapotnak megfelelően a szarvasmarhaállomány 1,271.396 darabot (117 százalék), a sertésállomány 2,188.996 darabot (316 százalék) és a juhállomány 692 907 darabot (156 százalék) tett ki. Kétségtelen, hogy a megnövekedett állatállomány részére több takarmányt kellett termelnünk és korszerűbb gazdasági épületekre volt szükségünk. Pártunk és kormányunk ebben is nagy segítséget nyújt, hiszen a szövetkezetek fejlesztésére fordított beruházások évről évre emelkednek. Az állam tavaly már 697 millió 355 ezer koronát adott erre a célra, szemben az 1954. évi 489 millió 233 ezer koronával. A takarmánytermesztés növelése céljából pedig 55 millió 550 ezer koronát fektetett be, s ennek az összegnek ráfordításával 1956-ban 10 379 hektár rétet, legelőt és egyéb területet tettek termőbbé. A talajerő fokozása érdekében pedig egyre nagyobb menynyiségű műtrágya jut földjeinkre. Tavaly már 159 423 tonna nitrogénes, 211 665 tonna foszforos és 146 238 tonna káliumos műtrágya, tehát öszszesen 517 426 tonna műtrágya fogyott, holott 1954-ben, a legutóbbi választás évében, a mezőgazdasági üzemek összesen még csak 352 698 tonna műtrágyát használtak fel. Ezzel szemben a műtrágya beszerzési ára mindinkább csökkent. S mindezen anyagi segítségen kívül államunk mindinkább lehetővé teszi elméleti tudásunk fokozását és a haladó agrotechnika elsajátítását. A mezőgazdasági oktatás fejlődésének legékesebb bizonyítéka, hogy a legutóbbi három év alatt a különböző mezőgazdasági iskolák száma 87-ről 621-re, a tanulók létszáma pedig 3932-ről 12 047-re szaporodott, s az új tanévben az 1010 szövetkezeti munkaiskolában 32 500 szövetkezeti dolgozó gyarapítja tudását. A falu művelődését szolgálják a népkönyvtárak is, amelyek hálózata szintén szélesedik, s bennük közel 3 millió kötet terjeszti a tudást, a műveltséget. Mindezt nagyra becsüli és értékeli a falvak népe. Tudásukat a lehetőségekhez mérten kamatoztatják. Szorgalmasan odaadóan dolgoznak, mert tudják, hogy munkájuk gyümölcse őket illeti. Hiszen országos méretben csupán az 1955. évben két és félmilliárd koronával növekedett a földművesek jövedelme az előző évi bevétellel szemben, s tavaly 42,9 százalékkal többet kaptak az eladott mezőgazdasági termékekért, mint 1952- ben. E számokból világosan kitűnik, hogy rendszerünk legelső kötelessége: gondoskodás az emberről. Igen sok adatot sorolhatnánk fel, amelyek mind a fokozódó jólét, a falvak népének gyarapodó tehetőssége mellett tanúskodnak. Talán még azt említsük meg, hogy a szlovákiai falvak lakossága 1956-ban a következő fontosabb közszükségleti cikkeket vásárolta (zárójelben az 1954. évi adatok): 12 720 darab (7098) rádió. 629 db (418) jégszekrény, 15 318 db (933) villanymosógép, 20 773 db (16 847) kerékpár, 2588 db (133) motorkerékpár, 4438 db (1089) zseb- és karóra, stb. A felsorolt tárgyak egyre nagyobb tömegeinek vásárlása kézzelfoghatóan bizonyítja dolgozó parasztságunk életszínvonalának állandó emelkedését és jólétét. Ezt segítették elő és segítik a nép által jelölt és megválasztott képviselők. Utunk töretlen és egyenes. Saját érdekünk, hogy tovább haladjunk ezen a helyes úton. Távlataink szépek, terveink nagyok, de megvalósíthatók, ha szívügyünkké tesszük saját életünk javítását és országunk felvirágoztatását. Sándor Gábor Lehetőség és Valóság Különös, kettős örömöm volt a minap, ahogy Ekecsen jártam. Az egyik az a jó érzés, ahogy a rengeteg mostanában épült új ház megmásítja a faluvéget, a másik pedig, amikor a borongös, májusi reggel szürkeségéből elöderengett az ég kékje. A napsugarak ott csillognak az utcákon hagyptt tócsákban, s a házak előtt asszonyok beszélgetnek, gyerekek játszanak. Arcukat derűssé, mosolygóssá varázsolja a nap melege. A beszéd témája változó. Férfiakból álló csoport mellett haladunk el, amikor az egyik bácsi szavaira figyelmezek: — Nekünk olyan jelölt kell, akinek az ajtaja, s a szíve mindenkor nyitva all előttünk. És az önkénytelenüi adódó kíváncsiság rövid időn belül szemtől szembe láttatja ezt az „ilyen” embert. Fiatalság, életerő s közvetlenség árad a szeméből. Éveinek száma mindössze 26 év, de kiérezni a hangjából, hogy sok-sok beszélgetés a nép törekvő kedvének visszhangja a szó, s nem most született meg benne, hanem csendes téli esték vitáiból ér el idáig. Az ötödik választási körzet javasolta őt. Öllé Imrét a nemzeti bizottságba. A CSISZ-szervezet elnöke és a szövetkezet becsületes dolgozója. Mint a CS1SZ elnöke elsőrendű feladatának tartja az ifjúságról való gondoskodást, s vele együtt sokan alig-alig várják, hogy elkészüljön a kultúrotthon, melynek alapjait most ásták ki. De a szövetkezetben is megállja a helyét. Tavaly 680 munkaegységet dolgozott le, és mindenütt ott látni, ahol munkáskézre van szükség. Becsületes munkásnép ez az ekecsi, s ilyen vezetőket is kíván. S biztosak vagyunk abban, hogy Öllé Imrében nem csalódnak választói. És rajta kívül még sokan vannak, akik becsületesen munkálkodnak a falu jövőjéért. S amikor a választók jelöltjeikre szavaznak, tudják, hogy nemcsak a névre szavaznak, hanem arra a programra is, amit a gyűléseken megbeszéltek. Sokat kell izzadni, míg az elvetett magból kenyér lesz, azonban a választók és választottak maguk előtt látják a megvalósulást. Ma még ez Lehetőség, melyet Valósággá kell változtatni. És az ekecsiek ezt meg is teszik. (—tá) о ház, melyben bölcsőm ringott, semmiben sem különböatt a szegény emberek lakóházától, icsiny volt, s állandó ura, az ínség, gy percre sem hagyta el. Külsején gyan még ma is fellelhető a múlt у ama, de én mégis oly boldog vagyok, a e házba lépek ... Délután két óra. Az ablaknál ülök, s abba az irányba ezek, amerre 1930 nyarán kis csoiaggal a kezében ballagott apám. Keen volt, de azért emlékszem . .. Apám irt, s anyám ugyanezt tette. Nővérem rcán is folyt a könny — s én hatéves íjjel nem tudtam, hogy miért. — Miért sírsz, Mancika? — kérdezem csendesen. — Mert elmegy apu ... messzire ... rgentinába. — Az nem baj — feleltem. — Leglább hoz cukrot ha visszajön ... Nővérem csodálkozóan vetette rám ■önnyes szemét, majd így válaszolt: — Visszajön! De mikor? Talán soha... Aztán továbbsírt az árván maradt ■is család. Az első levelet —, melyet apám a csákói őserdőből írt, — izgalommal vegyes aggodalommal bontotta fel anyám. Akkor ugyan még nem tudtam, hogy a reszkető kéz és a remegő ajak izgalmat jelent, most azonban úgy gondolom, hogy igen....' S már abban sem kételkedem, hogy egy levél — még ha azt az édesapa is írta — nemcsak örömet, hanem fájdalmat is okozhat. És ilyen levél volt az apám első levele is! „Amit odahaza mesélgettek, annak fele sem igaz — írta apám. — Az urak itt is urak, a munkás pedig — mint otthon — szenved amennyit csak bír. Hogy mi lesz velem, nem tudom? Jelenleg gyapotot szedek egy nagygazdának azért, hogy enni ad. Rövidesen azonban befejeződik a gyapot szedés, ami azt jelenti: munkahelyet kell változtatnom. Pénzt tehát egyelőre nem tudok küldeni. ..“ A levél felolvasása után anyám kötényébe rejtette ráncos arcát, s ráborult a kis asztalra, — melyről már hetek óta hiányzott a mindennapi kenyér ... Esteledik. Felocsudok az elmélyülésből, s megpróbálom elhessegetni a szörnyű gondolatokat. — Oh, kis ház öreg falai! Rejtsétek magatokba a múlt keservét, s engedjetek szabadon! ]\fem engednek! v Tin intába mártom hát toliamat, s tovább forgatom ... Nincs más hátra, gyerekek — zokog anyám keservesen — itt hagyjátok a szülői házat... Elmentek szolgálni... Ezerkilencszázharminchárom tavasza van. Argentina fővárosában — Buenos Airesben — tízezer munkás tengeti életét az urak asztaláról lesepert hulladékon! „Inkább éhen pusztulok, de koldulni akkor sem megyek,“ — írja apám az egyik levelében. — És mi itthon? Nyomorban szenvedünk! Anyám éjt nappallá téve dolgozik a falusi gazdagoknál — engem, s nővéremet pedig ágyba döntött a kegyetlen szolgasors... — Valaki kopog — súgom a negyvenfokos lázban szenvedő nővéremnek. — Ülj fel és nézd meg, hogy ki az! De vigyázz, hogy le ne húzd rólam a dunyhát... A postás volt. Ajánlott levelet hozott. T/'zen a délután a szokottnál türelmetlenebbül várjuk haza anyánkat. De hiába vártuk, most is mint mindig, a késő éjszaka vetette haza... — Hogy vagytok, 'fiacskáim, mi újság itthon? Hogy érzitek magatokat? — kérdezte anyám kényszeredett mosollyal, amint belépett az ajtón. Mi is iparkodtunk a válasszal. — Elvagyunk anyuka ... Volt itt a postás bácsi... az ablakban van a levél... Anyám letette háti kosarát, zsebéből kirakta az ebédnél és a vacsoránál „megtakarított" kenyérdarabkákat, és a levél után nyúlt. — Kegyelmes isten! — Hát ez meg micsoda?! — kiáltott fel kétségbeesetten anyám, amint kezébe vette a levelet. Felbontja és olvasni kezdi: „Kelt Buenos Aires, 1933. Tisztelt Zatykóné! Értesítjük önt, hogy férje az egyik munkáslázadás alkalmával elvesztette mindkét lábát... Most kórházban fekszik, eszméletlenül...“ Az anyai szív elszorult, és a törékeny test összerogyott ... * Apám szerencsétlensége szinte szájról-szájra járt a faluban — sőt az egész kékkői járásban elterjedt. Tudomásul vette Molnár plébános úr is, s azt a megjegyzést tette: — Ügy kell neki, minek ment el! Cokan, nagyon sokan voltak ezen ^ a véleményen. Csupán az a 2519 munkanélküli — a járás területén inségjeggyel ennyi tengette életét — sajnálkozott a 33 éves életerős ember szerencsétlenségén. Többen levéllel keresték fel a kesergő anyát s vigasztalni próbálták öt: „Tudjuk, hogy nagy a szívfájdalma, de azért kérjük, legyen erős. Férje szerencsétlensége felmérhetetlen, és ha isten van az égben, meg kell hogy fizessék..." Reményt, bíztatást jelentett ez a két mondat. Mert az valóban úgy van, hogy a koldus is boldog, ha embernek tekintik és emberi sorsban él! Ceruzát fogott tehát anyám és hozzálátott a levélíráshoz: „... Ha kissé jobban leszel, keresd fel az ottani csehszlovák konzult, s kérd a fájdalomdíj kifizetését." Múltak a napok, a hetek, a hónapok, válasz még mindig nem érkezett. — Mi lehet ezzel az emberrel? Biztosan elpusztult! — töprengett anyám s közben könny szökött a szemébe... * A természet már téli álmát aludta, amikor megérkezett a várva várt levél. Kissé nagyobb volt a szokottnál, s tömörebb is. íme az egyik sora: „Voltam a konzulátuson, azt a választ kaptam: nem hívta senki, minek jött ide!" Anyám fájdalma megkétszereződött, s hangja is elváltozott, amint tovább olvasta a levelet: „Itt küldök egy igazolást arról, hogy koldus vagyok, s menj el vele a bíró úrhoz segélyt kérni." Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem az egészre. Lelki szemeim elől soha el nem mosódik az a kép, amikor K. János bíró úr íróasztalára csapott és anyámra ordított: — Nem vagyok én isten, hogy segítsek! Aztán kihúzta az asztalfiókot és átnyújtotta anyámnak a 420. számú koldulási engedélyt... * /[Jég mindig az ablaknál ülök, s Iátóm anyámat a törékeny, sápadt öregasszonyt, amint batyuval a hátán ballag hazafelé ... Kenyeret, s alamizsnát hoz! Kint csöndes az éjszaka, körülöttem is csönd honol. Bensőm mélyén viharvert óceánként húborog a gyűlölet. És kezemből kihull a toll... Gondolataimat hadd mondja el a költő: „Átok reátok s maradékitokra. Ti emberbörbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van!"
