Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-05 / 18. szám

x .957. május 5. yftabatt Földműves 3 ^||DIIIIIIIIIHIIII(lllllllllllllllllllllllllllllllUlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllinilllllllllllill!lllllllimi]|||^ ü Z E N ET )p ^41111111111111111111:1 mir TT'ócoshajú, sápadtarcú fiú lép be az ajtón. Kezében egy kis cé­dulát szorongat, rejteget. A tanító elmélyüléséből felocsúdva az érkezőre veti tekintetét. — No mi újság, Janika? — Apu küldött... tessék. Az üzenet két mondatból áll: „Estére megtartjuk a 'gyűlést. Mind a tizen­egyen jelen leszünk.“ — jól van, kis öcsi, bátor gyerek vagy... A jiú elosont. Amikor a kapuba ért, körültekintett, hogy nem látják-e azok, akik apujának már nem egyszer a szemére vetették: „te büdös kom­munista“. Esteledik. 5zántó Jenő fiatal tanító még mindig lapozgatja az orosz nyelven írt újságot. De nemcsak ma teszi ezt. A hét minden egyes napján — tanítás után — olvas, tanul. Tanul az orosz kommunistáktól! És még va­lamit: harcra készíti a falu nincste­lenjeit. A kakkukos óra a tizet üti. A falu népe már nyugvóra tért. Csupán a tizenkét kommunista virraszt. — Arra kérem magukat, emberek, hogy összetartóak és türelmesek le­gyenek, akkor biztos győzünk, — mondja Szántó tanító. Az egyik jelenlevő reménytelenül közbevág. — Én nemigen bízok. A tanító csodálkozóan kérdi: — És miért nem? — Mert kevesen vagyunk. A többiek szinte kórusban tiltakoz­nak. — Nem igaz ... Tévedsz ... — Bizony, nagyon tévedsz, Pali — mondotta Bolgár János nyomatékkai a hangjában. — Mert nemcsak mi unjuk az örökös nélkülözést, nyomort, hanem a falu és az egész ország nincs­telenjei. Tehát sokan, nagyon sokan vagyunk, és azt se felejtsd el, hogy mi az igazságért harcolunk. S ha nem ma, akkor holnap, de egyszer győzünk! A várvavárt képviselőtestületi vá­lasztás egy évvel később — 1938 ta­vaszán történt. Szántó tanító és a 11 kommunista bízott a sikerben, hiszen a terbegeci zsellérek, cselédek is azt akarták, hogy a kommunisták vegyék kezükbe a falu vezetését. /gén ám, csakhogy a falu nagy­gazdái sem nézték tétlenül az élretörést. Munkához láttak ók is. Szántó Jenöt, Bolgár Jánost és még egynéhány „nagyhangút" bevonultat­ták katonának. Az itthon maradtak - töl pedig megvonták a szavazati jogot. — Nincs rendezve az adótok, nincs szavazati jogotok. És máskülönben is a kommunisták örüljenek, hogy élvez­hetik ezt a drága levegőt... Ilyen és hasonló kijelentésekkel tor­kolták le az élniakaró munkásokat, kisparasztokat. Megtörtént a választás. Fekete Já­nos lett a község bírája. Komái, só­gorai pedig mint a képviselőtestület tagjai szerepeltek. Hogy ki választotta meg őket, azt még ma sem tudják a terbegeciek. De nem is kutatják a „titkot“ ... Választások után, — amikor úgy látta Fekete bíró úr, hogy már „tisz­ta“ a levegő — hazajött Bolgár, Sza­bó és a többi bevonultatott is. A falu atyja, Fekete bíró úr, elhatározta, hogy beszél a hazaérkezőkkel: tisztáz­zák a tisztázni valót... Nehogy „vé­letlenül" azt gondolja valaki, hogy ö rossz ember. Egy szép napon behivatta tehát a községházára a Bolgár-csoportot. Kezdte a bíró alázatos hangon: — A múltat felejtsük és legyünk jó barátok. — Ami megtörtént, azt nem lehet olyan könnyen elfelejteni — mondotta Bolgár János. — Ez azonban nem je­lenti azt, hogy nem élhetünk békében. Biztosítson a község vezetősége a mi családunk részére is emberséges meg­élhetést, akkor minden rendben lesz. Az ígéretből mindenesetre volt elég felhalmozva a bíró úrnál, ígért hát füt-fát. Csupán arról hall­gatott, hogy rövidesen ismét „komisz­ba“ öltözteti a „lázítókat". És alig telt el két hónap, már jött is az azonnali behívó! Bolgár János Nidelman körjegyző­höz fordult halasztásért. A tekintetes főjegyző úr azonban durván kijelen­tette: — Vegye tudomásul, hogy kommu­nista nem lehet itthon, mert meg­fertőzi a népet ... Bolgár János ajánlott levelet kapott feleségétől. Felbontja és olvasni kezdi: „Nagy a szegénység. Nincs mit enni. A gyerekek sírnak. Kenyeret kérnek és nincs. Elmentem a jegyzőhöz se­gélyt kérni és azt mondta: neked nem jár, mert kommunista a férjed. Mondd mitévő legyek? Ha tudsz, segíts, mert éhenpusztülünk." Két hét telt el, míg Bolgár János kiharcolt háromnapi szabadságot. A jegyző úr meglepődött a hívatlan ven­dég köszönésétől. — Hát... hát... maga, hogy ke­rült haza? — hebegte. — A lábamon — felelte Bolgár. — Azt akartam tudni, miért nem kap a feleségem segélyt? Feleljen, mert... — Mi... ki mondta, hogy nem? Már hogyne kapna, máris írom, csak nyugodtan legyen, az isten szerelmére kérem, csak nyugodtan legyen ... T)ár perc múlva készen volt a se­­gélyre vonatkozó kérvény. Egy hónapon belül pedig megjött a segély is. Illetve csak megjött volna, de ak­korára megérkezett a „felszabadító" magyar hadsereg, így a segély elma­radt. De jött a segély ellentétes „ba­rátja": a szenvedés, az örökös rette­gés. Fekete János bíró úr ugyanis el­rendelte, hogy Bolgár és társainak minden este 6 órakor a községházán kellett jelentkezni. — Ekkor kaptam először csendőr­től pofont — emlékszik vissza az el­múlt „jó időkre" Bolgár elvtárs. — No, de nem baj, ezt is kibírtuk. Az „edzés", a „csiszolás" hónapo­kon, éveken keresztül tartott. Azt mondták a Horthy pribékek: addig faragjuk a kommunistákat, míg az erőnk bírja. — Hosszú volt a szenvedés, de el­múlt — mondja Bolgár János. * Üj, modern családi otthonban be­szélgetünk. Bolgár János és családja otthonában. Abban a lakásban, ame­lyet a MA adott! — Ez a Jani fiam — mutat Bolgár elvtárs a már emberré fejlődött fiára. — Ez vitte az üzenetet a tanítónak. Az meg a lányom: az új nemzeti bi­zottság jelöltje. Örülök, hogy megél­tem azt az időt, amikor a gyermekeim részt vehetnek a község vezetésében. Hiszen ezért harcoltam ... — Valamikor harmadában kapáltunk és tizedikért arattunk. Kenyerünk azonban sosem volt elegendő. Most nyugodtan dolgozgatok a sajátomban, amit ez a rendszer adott, hogy emberi életet éljünk. Amikor búcsút vettem a régi har­cos kommunistától, még megjegyezte és a szívemre kötötte: — Ha esetleg találkozna az életben Szántó Jenő volt tanítónkkal, mondja meg neki, Bolgár János él és egész­séges ... ZATYKŐ JÓZSEF Naplótöredék Pabjeda - Győzelem! Nemrég egy kis feketefedelű füzet került a kezembe. Belelapoztam. A már gyengén olvasható, ceruzával irt sorokat böngészve ismét érzem azt a friss tavaszi illatot, amit a szabad május lehellt. Újra átélem a tizenkét évvel ezelőtt lejátszódott eseményeket, felelevenedik e mozgalmas napok hangulata. Látom amint széles mosollyal közeledik a kerti kaputól Pjotr, akitol oly sokat tanultam oroszul. Napló ez a kis fekete füzet. S egy még férfivá sem serdült ifjú ember írja le benne kuszáltan, rendezetlenül az eseményeket, érzelmeit, gondolatait. Pjotr ma egy vödör olajat hozott aján­dékba édesanyám­nak. A szomszéd házban lakik nyolc bajtársával ez a vi­dám, középtermetű, kerekképű, szőke­­hajú szovjet katona. Esténként kiül „garmoskájával" az udvarra. Édes-bús, néha pattogóan vidám dallamokat csa­logat ki hangszeréből. Délutánonként, ha ideje engedi, átjön hozzánk egy-két sakkjátszmára. Oly békés kép ez, hiszen még tart az öldöklő háború, amint a szovjet katona, nyakán kigombolt zubbonyában ül az árnyas kerti asztal mellett és önfeledten sakkozik. Sokat beszélgetünk. Már jól meg­ért jük egymást. Pjotr már eddig is sokat mesélt otthonáról, munkájáról, a gyárról, ahol mint vasmunkás dolgo­zott. Beszélt háborús élményeiről. Harcokban sokezer kilométert tett meg, kétszer sebesült, ismeretlen tá­jakat, új embereket látott. Tőle halljuk a legfrissebb híreket. — „Gitler kaput, Berlin kaput" — jött lelkendezve vasárnap, tepnapelőtt délután. Ma ismét eljött, de már bú­csúzni csak. Holnap reggel indulnak tovább. Nemsokára hazamegyünk — ismételgette örömmel. Üjra láthatja majd édesanyját abban a kis uráli faluban, ismét keblére ölelheti kishu­­gait. Csak édesapja nem lesz jelen a boldog viszontlátás pillanatában, mert még a háború elején halt hősi halált valahol Kijev környékén. Aeggel vidám énekszóval menetelt há­zunk mellett egy kisebb csapat. Szov­jet katonák. A harcokról és a győze­lemről énekeltek pattogó indulót, ép­pen azt a dalt, amelyet Pjotr is annyit játszott. Délelőtt be kellett mennem a városba kenyérért. Két cipóval tás­kámban bandukoltam haza felé, ári­kor éktelen lövöldözés kezdődött. Nem messze, a Duna partján, egy kis tisz­táson a szovjet légelhárító ütegek vol­tak elhelyezve. Onnan is a gyorstü­zelő gépágyúk sorozatai dübörögtek. Félelmetesen s egyben nagyszerű lát­vány volt, amint a kilőtt lövedékek fény- és füstcsíkokat húzva maguk után sűrű egymásutánban szálltak az ég felé. Egy hosszú gépkocsioszlop haladt az úton. S a virágokkal feldí­szített gépkocsikon ülő szovjet kato­nák sapkájukat lengetve üdvözölték az út mellett felállított légelhárítók legénységét. — Pabjeda, mi pobjegyűi! — hang­zott minden torokból. — Győzelem, győztünk! — visszhangzott mindenün­nen. Az elnyomás ellen, a népek, min­den dolgozó szabadságáért hadba in­dult szovjet fegyverek győzelmét kö­szöntötték a leadott sorozatok. * Eddig a napló, melynek egyik lapját szakítottuk ki. Azóta május kilence­diké a sohasem felejtő emlékezés pirosbetűs ünnepe. S az akkor sarjadt új élet azóta lombos fává terebélye­sült. ORMAY KÁLMÁN 1945 május 8. 1945.május 9. KOVÁCS ISTVÁN: ...és győzött a harc! III. Szabadsághozók Ezerkilencszáznegyvenöt tavasza volt. A hitleri fasiszta fenevad nem lelte nyugalmát a Kárpátok hegyeiben. Szüntelenül hátrált. A Vörös Hadse­reg megannyi bátor katonája, meg Szlovákia sok-sok partizánja lépten­­nyomon sebezte, űzte maga előtt... A hegyekből kiszorult a termékeny rónákra, majd itt nyelvét lógatva, meg-meg pihent... Erőt gyűjtött, hogy csúfosan megtépázva, ezernyi sebből vérezve még odújába juthas­son ... * * * Ilyen pihenőfélét tartott Nádszegen is ... Húsvét közeledett. A háziasszo­nyok már ünnephez készülődtek vol­na, de az udvarokban hemzsegett a sok lábatlankodó német katona. A faluszélen lakó Tóth Lajos udvara is teje volt németekkel és azok lovai­val. Az öreg tud valamit németül; még a közösöknél szolgálta tényleges katonaidejét, s így ragadt rá valami ebből a nyelvből. Nagy tétre határozta el magát egy ízben. Amikor csupán egyetlen katona csöntörgött az udva­rán, (a többiek kimentek a lőállásokba) ügy gondolta, ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a front állásáról valamit megtudjon. — Hogy, s mint 44 a front? — kér­dezte tőle. A németet nagyon meg­lepte a feltett kérdés. — Ez, amit maga kérdez — katonai titok. Ha megtudják, hogy én adtam felvilágosítást, menten kötelet kapok — s jobb mutatóújjával a nyakára mutatott. Majd körülnézett, nincs-e német a közelében, s megkérdezte: — Ért itt valaki még németül? — Az ég-világon senki! — vála­szolt tört németséggel. Majd tovább biztatta, s kíváncsian leste, mikor nyílik ismét szóra a német katona ajka. Ez nagyot sóhajtott, majd köze­lebb hajolt az öreghez és bizalmasan közölte: — Deutschland ? ... alles kaput! (Németország ?... veszve!) Mintha mázsás kő esett volna le Tóth Lajos földmunkás szívéről e sza­vak hallatára. Hogyne, hiszen három fia volt oda a fronton. A remény csil­laga felfutott gondolata egére... Hátha, hátha visszatérnek... Félre fordult, zsebéből kockás kendőt vett elő, hogy könnybelábadt szemét meg­törölje ... Az iskolában, mintegy másfélszáz foglyulejtett orosz katona volt bezsú­folva. Üjabb kockázat vállalásán törte a fejét az öreg Tóth. Ha törik-szakad is, kijátssza az iskola utcafelőli ré­szén fel-alá járkáló őr éberségét, s kenyeret juttat be a foglyoknak ... Egész kenyeret felszeletelt, tarisz­nyába tette, s útnak indult. Az iskola sarkánál megleste az őrt. Amikor az háttal volt, odasurrant az egyik nyi­tott ablakhoz és belódította a kenyér­rel telt tarisznyát. A foglyok nyomban elrejtették a kenyeret, majd hálás tekinteteket vetettek az őszhajú bá­csira. S ebben a pillanatban az öreg Tóth Lajos úgy érezte, fiai szólnak hozzá: Köszönöm, köszönöm apám!... Az őr éppen akkor fordult vissza, amikor Tóth bácsi az ablaktól távo­zott. Mély gondolatait durva hang szakította meg: — Takarodjon innét, mert azonnal lelövöm! Fenyegetés ellenére is boldog ér­zéstől áthatva ballagott haza. Eme magasztos példáját még több gyerek követte ... Az ágyúdörgés már mind közelebb­ről hallatszott. A front közeledte re­ményt öntött a foglyokba, s szökést szerveztek. De sajnos, csak egyedül a bátor Vaszilnak sikerült nagycsütör­tök éjjelén megszöknie az iskolából. Fogolytársainak további sorsa titok maradt; ugyanis másnap Tallós irá­nyába kísérték őket a németek. A még hátramaradt németeken mind érezhetőbbé vált az idegesség. Tüzér­ségi lövegeket akartak a faluszéli kertekben elhelyezni. — Ha ezek ide ágyúkat hoznak, s tüzet nyitnak — morfondírozott az öreg Tóth — az oroszok pozdorjává lövik a falut; ember, ház itt épen nem marad. S hozzálátott a német őr­mester „megfőzéséhez". azaz letaná­­csolásához. — Semmi értelme annak, hogy ide ágyúkat ássanak be! — rukkolt ki vele az öreg. — És miért? — Ebből az irányból — mutatott délkeletre — az oroszok ‘nem tudnak jönni, mivel sok a víz. Az őrmester a szeméhez emelte a távcsövet, s meggyőződött arról, hogy több kilométer hosszan és szélesség­ben víz terpeszkedik. — Milyen mély lehet az a víz? — kérdezősködött az őrmester. — Nagyon mély! Ez a ház — muta­tott a saját házára — félig elbukna. — Tudta az öreg, arra már nem jut idejük, hogy állítását ellenőrizni is tudják. így azután az őrmester le­mondott azon tervéről, hogy ágyúkat ásasson be a kertekbe. E helyett a temetőben levő aknavetőket szólaltat­ták meg, tapogatódző lövéseket adtak le. A gránátok a Fekete-vízen túl csapódtak be... Nemsokára méltó válasz érkezett az oroszok részéről, akik Mácsonyás-pusztán állomásoztak már. Pontos telitalálat érte a német aknavetősöket. Ez igen nagy meglepe­tés volt a németek részére. Ebből az irányból egyáltalán nem számítottak lövésre. A másik meglepetés: a víz felől is jöttek oroszok, persze lóhá­ton ... A német őrmester — akit Tóth bá­csinak sikerült megtévesztenie — az oroszokat látva nyomban parancsot adott: — Azonnal visszavonulni! Fél óra sem telt bele, a németek hanyatt-homlok menekültek. Fegyve­reiket elhányták, s a Forró-éren át­úszva mentették irhájukat... Még jóformán ki sem jutottak a faluból a gémetek, feltűntek a lóháton vágtató vöröscsillagos szovjet katonák ... — Bátyuska! Germána nyet? — kérdezték az elsőkként érkező fel­szabadítók az őket újjongva fogadó lakosoktól. — Nyet! — válaszolta szívrepe.sve Tóth bácsi, majd kezet fogott a sza­badsághozókkal a többiek nevében. — S nyugati irányba mutatott, hogy a németek arra menekültek. A szovjet lovas katonák egy része északnyugati irányba vágtatott, a má­sik része pedig a községháza előtt le­táborozott. Pihenés közben arról be­szélgettek, hogy takarmány kellene a lovaiknak. Egy földműves, aki a köz­ségháza közelében lakik, megkérdezte a tolmácstól, mire Volna szükségük. — Takarmányra! — válaszolta a tolmács. Pár perc múlva a földműves hatal­mas köteg takarmánnyal fordult ki a kapun, s odavitte a kifáradt, éhes lovak elé. — Szpasziba! Szpasziba! — köszön­ték meg a gazda szívességét a szov­jet katonák. ... Rövidesen megalakult a föld­munkásokból álló népi őrség. A sza­badsághozók másnap, harmadnap to­vábbmentek ... * * * Űzték a fasiszta fenevadat, hogy végül barlangjában fojtsák meg... amely nemsokára be is következett. Amerről jöttek, s amerre mentek a hősök, a szovjet nép daliás fiai, nyo­mukban kinyílt a szabadság tűzpiros virága. Milliók évszázados álma: sza­bad hazában szabadon élni — valóra­­vált a sok-sok kiontott drága vér nyomán. A hatalom — amelynek bir­tokosa lett a nép — sok harcot kö­vetelt a Párt részéről. A Vörös Had­sereg által kivívott szabadságunkat meg kellett őrizni. S pártunk vezeté­sével megőriztük. 1948. februárjában végérvényesen a munkásosztály vette kezébe a hatalmat... és győzött a harc! A nádszegi EFSZ 1949. május havában alakult... Ma 354 tagja van. A szövetkezet összvagyona 11.5 millió koronát tesz ki. A képen az EFSZ gazdasági udvarának látképe. (Sándor G. felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents