Szabad Földműves, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1956-04-15 / 15. szám

10

FöHiaüves

1956. április 15.

Az SZKP XX. kongresszusa és tanulságai

pártmunkánk számára

(Folytatás az 5. oldalról)

gazdasági felépítésben. A személyi kultusz durván megsértette a pártonbelüli és szovjet demokráciát. Elősegítette a bürokratikus munkamódszerek terjedését, a hibák elleplezését, a valóság álcázását, fékezte a nép alkotó kezdeményezését. Iqv történhetett meg, hogy több mint 13 évig nem hívták egybe a pártkongreszszust és több éven át nem ült össze a Központi Bizottság.

A személyi kultusz és a pártélet lenini elveinek belőle származó megsértése következtében a pártban és az államban vezető helyre Kirakodhatott olyan provokátor és ügynök, mint Berija, provokációs tevékenységet fejthetett ki, számos pártfunkcionáriust elpusztított, mint például az úgynevezett „leningrádi esetben”; kirívó provokáció volt az orvosok esete is.

A személyi kultusz és az ennek alapján kialakult eqész vezetési rendszer komoly károkai okozott a Szovjetuniónak a második világháborúban is, főleg a Szovjetuniónak a hitleri Németország által történt megtámadása utáni első időben. A háború után káros következményekre vezetett a nemzetközi munkásmozgalomban, elsősorban Jugoszlávia kérdésében. Sztálin komoly hibákat követett el a mezőgazdaság terén is.

A személyi kultusz béklyókba verte az elméleti gondolkozást és az ideológiai munka stagnálására vezetett. A dogmatizmus és az iskolamesteri módszerek a személyi kultusz közvetlen terméke, amely ahhoz a nézethez vezetett, hogy csupán Sztálin fejthet ki elméletet és azt a többiek csak népszerűsíthetik. A személyi kultusz egyik jellegzetes megnyilvánulása J. V. Sztálin rövid életrajza, amelyet közvetlen részvételével szerkesztettek.

A személyi kultusz, amely J. V. Sztálin körül terjedt el, komolyan fékezte a szovjet társadalom fejlődését. Ezért az SZKP megalkuvás nélkül keresztül viszi Sztálin kultuszának felszámolását, hogy teljes mértékben felújíthassák a pártevékenység lenini elveit és normáit. Ebben rejlik az SZKP nagy ereje, amelynek hálásak vagyunk azért, hogy ily erélyesen harcol a személyi kultusz ellen és ezzel bizonyítja be magasfokú elviességét a párt életében és a marxizmus-leninizmus nagy alkotó erejét.

Bármilyen súlyos következményekkel járt azonban a személyi kultusz, a Szovjetunió Kommunista Pártjának és a szovjet nép legszélesebb tömegeinek áldozatkész tevékenysége па9У győzelmeket aratott a szocialista társadalom építésében, a német imperializmus elleni háborúban és a Szovjetunió háború utáni felépítésében. A párt és a nép, a lenini eszmék azok, amelyek ezekre a győzelmekre vezettek.

Leplezetlenül meg kell mondanunk, hogy a mi pártunkban is mindnyájan, kivétel nélkül behódoltunk a személyi kultusznak, mi is terjesztettük e kultuszt, különösen attól kezdve, hogy pártunk a-z államban uralkodó párt lett. Ezzel kapcsolatban megsértettük a pártélet lenini elveit, átvettük, utánoztuk és tovább fejlesztettük azt a párt szempontjából káros rendszert, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártjában hosszú esztendők során Sztálin alakított ki. Ez a gyakorlat magából a pártvezetőségből indult ki és fokozatosan egész rendszer alakult ki, amely káros hatással volt a párt- és közéletre.

Mindazok után, amit a kollektív vezetés elvének megsértéséről és a személyi kultusz ápolásáról mondottak a Szovjetunió Kommunista Pártjában, e szerfölött fontos és elvi jelentőségű kérdéssel kapcsolatban figyelembe kell vénünk saját hazai viszonyainkat is.

Emlékezzünk vissza, elvtársak, néhány ilyesfajta jelenségre. Vegyük például pártunk IX. kongresszusát, amely hazánkban kitűzte a szocializmus építésének fő irányvonalát. Mennyi fölösleges pompa volt ott, égig dicsérése az egyes személyiségeknek. Gondoljunk továbbá arra, hogy 'még nemrég értekezleteinken, a Központi Bizottság ülésein és gyűlésein is hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók, amelyeket aztán tovább vittek egész pártunkba.

Mindama nagy érdemek mellett, amelyeket Gottwald elvtárs szerzett a tőkés rend megdöntéséért, a szocializmus győzelmiéért folytatott harcban, és amelyeket senki sem vont kétségbe, meg 'kell mondanunk, hogy közismert szerénysége mellett is gyakran olyan érdemeket tulajdonítottak neki, amelyek a pártot és a tömegeket illették. Ez az érinthetetlenség légkörének kialakulására vezetett Gottwald elvtárs körül, annak a nézetnek elterjedésére, hogy „Gottwald elvtárs gondolkozik helyettünk”, és meggyöngítette pártunkban is a kollektív vezetést. Ez például abban nyilvánul meg, hogy a Központi Bizottság tagjai passzívan elfogadtak mindent, amit eléjük terjesztettek.

Arról van szó, hogy gyökeresen kiirtsuk a személyi kultusz minden mai megnyilvánulását és minden tekintetben megszilárdítsuk a kollektív vezetést. A Központi Bizottság 1953- ban harcba hívott a személyi kultusz ellen és munkájában érvényesíteni kezdte a kollektivitás elvét. Ez a harc azonban következetlen, felemás volt. És noha pártunk X. kongresszusa a pártszabályzatban leszögezte a személyi kultusz tűrhetétlfenségét, megnyilvánulásaival mindmáig találkozunk.

Ez a gyakorlati politikában is megnyilvánult és érthetően visszatükröződik a propagandában, a történetírásban, az irodalomban és a műalkotásokban. Súlyos hiba, elvtársak, ha é’ő személyiségek szobrait áhitiák fel és ha r >s gyárakat. utcákat és iskolákat élő sze-” Myakről neveznek el. Ez oly messzire ment, hogy még egyes miniszterek is hagyták, hogy kifüggeszszék arcképeiket a hatáskörükbe tartozó hivatalokban. iskolapéldája ez a talpnyalásnak, hízeikedésnek.

Sok esetben a párt foganatosította sikeres intézkedések, a párt elérte eredmények érdemét egyéneknek tulajdonítják. Nem vonjuk kétségbe a vezető funkcionáriusok vezető képességeit. De nem tulajdoníthatjuk egyes emberek érdemének azt, ami a párt, a munkásosztály, valamennyi dolgozó müve. Nálunk pedig ez történt annak ellenére, hogy a párt az efféle jelenségeket elítélte, sőt még ma is felbukkannak ehhez hasonló esetek.

A személyi kultusz ellen' harcban azonban sokkal többről van szó, mint egy személy bírálatáról, a munka egész értelmezéséről van szó, amely fékezője volt a fejlődésnek és számos kárt okozott. A munkának csak olyan értelmezése lehet marxista, amely a néptömegek döntő szerepének tudatából indul ki és olyan munkairányelveket tűz a párt elé, amelyeknek alkalmazása lehetővé teszi, hogy felszabaduljanak a tömegekben rejlő óriási erők. Ha nem értjük meg, miként tért át a Szovjetunió Kommunista Pártja а XIX. kongresszus után a munka előbbi értelmezéséről az utóbbira, úgv nem fogunk fel semmit а XX. kongresszus tanulságaiból elkerüli figyelmünket az a legértékesebb felismerés, amely oly hatalmas lendületet adott a munkának a Szovjetunióban, oly jelentős sikerekre vezetett minden szakaszon az utóbbi időben.

. Milyenek voltak a személyi kultusz gyakorlati következményei ? Derékbatörte a tömegek aktivitását. A pártfunkeionáriusok tömegeit arra nevelte, hogy tétlenül bízzanak abban, amit a „személyiség” elhatároz, amilyen „irányelvet, utasítást” ad. A kommunisták ilyen körülmények'között megszűnnek önállóan gondolkozni, csupán az irányelvek végrehajtói lesznek. Ez a párt elbürokratizálódására vezet, meggyöngíti kapcsolatát a tömegekkel. A pé.rtnak pedig nincs szüksége nem gondolkodó tagokra, paszszív végrehajtókra, akiknek minden apróka kérdésben felsőbb utasításra van szükségük, hanem önálló kezdeménvezöképes, gondolkozó tagok kellenek neki. A pártnak olyan tagokra van szüksége, akik képesek helyesen orientálódni, helyes következtetéseket levonni és döntéseket hozni, önállóan küzdeni a legnehezebb körülmények között is.

A tévedhetetlenség és érinthetetlenség nimbuszának kialakulása a vezető funkcionáriusok körül a Központi Bizottságtól kezdve a járási pártbizottságokig kényszerűen a pártmunka lenini elveinek megsértésére vezet — a kollektivitás elvének, a párton belüli demokráciának, valamennyi tag egyenlőségének, a bírálat és önbír'' 'vének ”'~4re.

Ott, ahol személyi kultusz alakul ki, komoly túlkapások következnek be a kádermunkában is. Ha mindent egy személy, vagy a szerv néhány tagja képes megoldani, úgy nincs szükség önálló, kezdeményezöképes, gondolkozó emberekre, elég, ha az „utasításoknak”' készséges végrehajtói akadnak. Az ilyesfajta embertípus, aki fenntartás nélkül, kritika nélkül magáévá teszi a vezető minden nézetét, rohamléptekkel halad felfelé, annál gyorsabban, minél inkább megtűrik a vezető dolgozók maguk körül ezt a kritikátlan légkört és nem küzdenek ellene erélyesen. Az ilyesfajta légkörben aztán könnyen lábrakap az önelégültség, a munkában való igénytelenség, és maguknak a vezető dolgozóknak a tevékenysége is pangani kezd. Önálló, gondolkozó, alkotóképes kommunisták számára viszont az ilyen légkör elviselhetetlen lesz. Ha pedig bírálnak, gyakran jogtalanul eltávolítják őket a munkából.

A személyi kultusz ápolásának' egyik jellemző vonása a funkcionáriusok szerénytelensége, fennhéjázó magatartása köz- és magánéletükben. Minden funkcionáriusnak tudnia kell, hogy a tisztséget, amelyet a politikai vagy közéletben betölt, a párt ruházta rá, és a pártnak, a munkásosztálynak és az egész dolgozó népnek felelős munkásságáért. Mindig szem előtt kell tartania, hogy ha nem tart fenn szoros kapcsolatot a néppel, amelynek érdekeit a párt politikája juttatja kifejezésre, soha nem töltheti be helyesen a rá bízott tisztséget. Sok funkcionárius igen gyorsan megfeledkezik ezekről az elvekről.

A közéleti funkciók elvégzésének ez alapvető értelmezésével szorosan összefügg a funkcionárius személyes magatartása és magánélete.

Sok párt- és közéleti funkcionárius, akiket a párt állított helyükre, hamarosan elfelejti, hogy felelősséggel tartozik a pártnak és a népnek. Az ilyen emberek fennhéjázásukkal, viselkedésükkel gyakran visszatetszést keltenek az emberekben, bizalmatlanságot ébresztenek bennük a párt iránt. Az ilyen emberek azt képzelik, hogy funkciójuk révén már bármit megengedhetnek maguknak, számukra nincsenek korlátok.

Meg kell mondani, elvtársak, hogy életünkben a kelleténél több a szerénytelenség, a fennhéjázás. Hogy is ne esnénk gondolkozóba, elvtársak, az olyasféle jelenségek fölött, hogy bizonyos funkcionáriusok előnyben részesítik egyéni kedvteléseiket a kötelességteljesítés rovására. Vagy mit mondjunk például az olyan közéleti tényezők gyermekeinek neveléséről, akiket már zsenge fiatal koruktól arra ösztökélnek, hogy az életet apjuk pozícióján keresztül nézzék. Ezek a gyerekek elszakadnak a közösségtől, már gyermekfejjel ránevelik őket a fennhéjázásra, szerénytelenségre, és úgy vélem, ha majd felnőnek, kevés hasznára lesznek társadalmunknak.

Gyakran találkozunk az ehhez hasonló jelenségekkel. Tartsuk mindig szem előtt, mit kíván tőlünk a párt, és tanuljunk szerénységet

Lenintől. Küszöböljünk ki életünkből minden fennhéjazást és szerénytelenséget.

Annak a harcnak azonban, amelyet az idealista személyi kultusz ellen folytatunk, semmi köze a kispolgári anarchista nézetekhez, melyek tagadják a vezéreknek, a tömegek szervezőinek szerepét. A marxizmus ellenkezőleg, értékeli a tapasztalt vezetők és szervezők jelentős szerepét, forradalmi tapasztalatait és politikai előrelátásuk nagy jelentőségét a tömegek helyes vezetésében. A párt ilyen vezető dolgozókat nevel magának, harcban kipróbálja, bizalmával kitünteti és munkájukban ellenőrzi őket.

Természetes, hogy a vezető dolgozók munkásságukkal tekintélyre tesznek szert, megnyerik a tömegek bizalmát és szeretetét, amely harcos áldozatkészségükből, eszmei hatásukból és politikai előrelátásukból táplálkozik.

A személyi kultusz elleni harc tehát nem jelenti a vezető káderek szerepének kisebbítését, tekintélyük gyöngítését, hanem azt, hogy küzdünk a vezetők babonás tisztelete, szerepük idealista eltúlzása és az ebből következő káros következmények ellen.

Számolnunk kell azzal, hogy ellenségeink visszaélnek a személyi kultusz elleni harccal, hibáink és fogyatékosságaink feltárásával. A pártnak és a népnek azonban meg kell mondani a teljes igazságot, hogy hasonló jelenségek ne ismétlődjenek meg és meg kell mondani a teljes igazságot azért is, hogy a párt és a nép tudja; kötelessége ellenőrizni a párt vezetését. Ez megerősíti a párt egységét és a néppel való kapcsolatát.

A személyi kultusz valamennyi megnyilvánulásának kiirtása pártunkban és rajta kívül, a kollektív vezetés elvének rendületlen betartása pártunkban megteremti annak előfeltételeit, hogy egységét tovább szilárdítsuk. Ez az egység annál erősebb lesz, minél következetesebben érvényesítjük a pártélet valamennyi alapelvét, fejlesztjük a párton belüli demokráciát, a bírálatot és az önbírálatot, s tovább törekszünk szervező munkánk lényeges megjavítására fentröl le.

A valóság azonban úgy fest, hogy a párt tagjai és a pártonkívüliek gyakran nem mernek bírálni. A személyre való tekintet nélküli nyílt bírálatot még mindig fékezik. Nem ritka eset, hogy a dolgozókat egyenesen meghurcolják a bírálatért és rosszabb munkára osztják be, igen gyakoriak és a legkülönfélébbek a bírálat közvetett elnyomásának formái. Ez például abban nyilvánul meg, hogy keveset törődnek a dolgozók jó szándékú tanácsaival és észrevételeivel, az ilyen emberekkel szemben ellenséges légkört alakítanak ki a munkahelyen és egyszerűen ellenzékieknek bélyegzik őket.

A bírálat fejlesztésének leghathatósabb módszere a felülről jövő önkritika. Nem bírálhatunk csupán lefelé, rfem szólva őszintén az önbírálat szavaival a magunk munkájáról. Amíg nem indulunk meg a felülről jövő önbírálat útján, amíg a tévedhetetlenség köntösébe burkolodzunk. mindaddig az emberek nem hiszik el, hogy őszintén beszélünk a bírálatról és az önbírálatról.

Helytelen az a vélekedés, hogy a bírálatot és önbírálatot az ellenség kihasználja. Azok, akik rágalmazni akarnak bennünket, mindig találnak rá ürügyet. De ha elhallgatjuk hibáinkat és fogyatékosságainkat, ezzel csak nehezebben szabadulunk meg tőlük. A vezető dolgozók szűk köre egymaga nem képes leszámolni a hibákkal, s ha hallgatunk róluk, ez azt jelenti, hogy nem mozgósítjuk a hibák ellen a tömegeket. Sőt ellenkezőleg. Ha nyíltan feltárjuk és megoldjuk a fogyatékosságokat, hibáinkat, ezzel kiütjük ellenségeink kezéből propagandájuk utolsó fegyverét.

Ugyanez vonatkozik pártunk Központi (3izottságának vitáira is. Meg kell mondanunk, hogy plenáris üléseinken igen kevés volt a konkrét, nyílt bíráló szó. Ha megváltoztatjuk e gyakorlatot, ezzel csa„ erősítjük pártunk tekintélyét, elősegítjük, hooy szélesebb körben vonjuk be a tömegeket a fogyatékosságok, az önelégültség és a bürokrácia elleni harcba.

Ha ma azt hangoztatjuk, hogy legfőbb ideje szabaddá tenni minden erőt a bírálat és önbírálat számára, ez semmi esetre sem jelenti, hogy megtűrjük a fegyelmezetlenséget, megsértjük azt az elvet, amely szerint a kisebbség alárendeli magát a többségnek és hogy a felsőbb szervek határozatai feltétlenül kötelezik az alsóbb szerveket. A bírálat és önbírálat helyes fejlesztéséért folytatott következetes harc, a párton belüli széleskörű demokrácia azt jelenti, hogy erősítjük a pártfegyelmet, megszilárdítjuk a demokratikus centralizmus elvét.

Ezzel kapcsolatban helyénvaló, ha néhány szóban foglalkozunk a pártfegyelem megszilárdításával, amely a párton belüli demokrácia elválaszthatatlan része. Gyakran találkozunk azzal a nézettel, amely egy kalap alá veszi a pártfegyelmet és az állami fegyelmet. A pártfegyelem és az állami fegyelem nem ellentétes fogalmak. A pártfegyelemnek azonban megvan a maga sajátossága, nem ismeri a kényszer momentumát, mint az állami fegyelem. Mivel ezt a különbséget nem magyarázták meg kellőképpen, a demokratikus centralizmust bürokratikus centralizmussal helyettesítették s a pártban is néha kényszerített a fegyelem.

Lenin ezt írta a pártfegyelemről: „Mivél tartjuk fenn a munkásosztály forradalmi pártjának fegyelmét? Mivel vizsgáljuk felül? Mivel erősítjük? Elsősorban a proletár élcsapat öntudatosságával, odaadásával a forradalom iránt, kitartásával, áldozatosságával és hősiességével.

Másodsorban azzal a képességével, hogy összefogjon, közeledjék és ha úgy kívánják, bizonyos mértékben egybeolvadjon a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletár, de egyben a nem proletár dolgozó tömegekkel is. Harmadszor helyes politikai vezetéssel, amelyet ez az élcsapat foganatosít, helyes politikai stratégiával és taktikával, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek a maguk tapasztalata alapján győződtek meg helyességéről. E feltételek híján nem valósíthatjuk meg a fegyelmet a forradalmi pártban, amely v: lóban alkalmas arra, hogy annak a leghaladóbb osztálynak a pártja legyen, amely hivatott megdönteni a burzsoázia hatalmát és átalakítani az egész társadalmat. E feltételek híján a fegyelem bevezetésére irányuló kísérletek óhatatlanul meghiúsulnak, frázissá, komédiává fajulnak“. — (Válogatott művek, II. kötet, 533—534. oldal csehben.)

Lenin továbbá arra tanít, hogy a tömegek meggyőzésének és a pártpolitika gyakorlati végrehajtása megszervezésének művészete az ország eredményes igazgatásának alapja.

Következetesen valóra ’ áltjuk-e nálunk ezt a lenini tételt? Nem, elvtársak. Ellenkezőleg, tény az, hogy a pártban nem értik meg teljesen a szervező munka tartalmát. Sok funkcionárius és pártmunkás akár a központban, akár a kerületben vagy a járásban, akár az üzemben, vagy a falun nem 'átja, hogy a párt szervező munkája a dolgozó tömegek naponkénti konkrét meggyőzését és megszervezését jelenti a szocialista országépítés feladatainak teljesítésére.

Helyesen hangsúlyozzuk, hogy a hozott határozatok sorsáról emberek döntenek, hogy a szervező munka egyik legfontosabb része a kádermunka. A kálere1- kiválasztásáról, elosztásáról és eszmei megacélozásáról való gondoskodás. Ma a oárt, az állami és a gazdasági munka minden szakaszán találkozunk olyan emberekkel, akiket a párt nevelt, eszmeileg felvértezett, olyan dolgozókkal, akik odaadóan és áldozatosan harcolnak a közös ügyért. De még így is sok a hiba és fogyatékosság a káderekkel való munkában.

Elítélendő a kádermunka titkosságának rendszere. Vegyük például a kádervélemények kidolgozását, a kádervélemények titkosságának eddigi megrögzött gyakorlatát, amely arra vezet, hogy a hibák, amelyeket az illető dolgozó szemére vetnek, rendszerint ismeretesek mindenki előtt, csupán az nem tud róla, akit illetnek. A dolgozót nem figyelmeztetik hibáira és fogyatékosságaira. Ne csodálkozzunk aztán rajta, hogy sok dolgozó esetében a hibák elterebélyesednek és végül is nincs más megoldás, mint hogy leváltsuk őt tisztségéből.

De még ebben a végső esetben sem öntenek tiszta vizet a pohárba, ellenkezőleg, mindenféle csűrés-csavarással igyekeznek indokolni a leváltást, csak éppen azt nem mondják ki bolsevik módon egyenesen, hogy miért kellett az illetőt leváltani. Ennek végét kell vetnünk a kádermunkában. A kádermunkában mindenekelőtt forró kapcsolatot kell éreznünk az emberekhez, tapintatosan kell dolgoznunk, tanácsot adni, segédkezet nyújtani. A káderek kiválasztásánál és széthelyezésénél a gyakorlatban jottányit sem engedhetünk a pártszabályzatunkban lerögzített elvekből.

A káderek nevelésében a marxizmus-leninizmus mélyreható ismeretének megszerzését szolgáló fontos tényező volt, hogy felépítettük a pártiekolák kiterjedt hálózatát, a pártfőiskolát is beszámítva.

Meg kell azonban látnunk, hogy a pártiskolák eddigi nevelési rendszere mellett a káderek nem sajátítják el a konkrét, alapvető gazdaságiam ismereteket. Az sem helyes, hogy a pártiskolák hallgatóit — nevezetesen hosszabb időtartamú iskoláztatás esetén — tanulmányaik egész idejére elszakítják a gyakorlati munkától és elméleti tudás mellett nem látják él őket az alapvető gyakorlati ismeretekkel.

A párt egységének és aktivitásának, a dolgozó tömegekre gyakorolt befolyásának szempontjából hallatlanul fontos a kommunisták helyes elosztása, a párt növekedésének és összetételének szabályozása.

A párttagság állományának alakulása azt bizonyítja, hogy a párt egyre szilárdul. Az utóbbi időben nő a pártba felvett tagjelöltek száma. Ez a javulás azonban távolról sem elégséges. Sok olyan járási bizottság, különösen pedig alapszervezet akadt, amelyek igen keveset foglalkoznak e kérdéssel. Egyes pártszervek, köztük Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága is, az újabb tagjelöltek felvételének megjavítására törekedve egyenesen megszabják, hány új tagjelöltet kell az illető pártszervnek, illetve szervezetnek felvennie bizonyos időközökben. Az efféle jelenségek teljesen megengedhetetlenek. s arról tanúskodnak. milyen mélyre hatolt a bürokrácia pártszerveink életében. Rá kell mutatni arra, hogy az új tagokat nem lehet találomra felvenni, hanem felvételüket úgy kell irányítani, hogy megjavuljon a párt szociális és korbeli összetétele, hogy megszilárduljon a párt egysége.

Minden, előfeltételünk megvan ahhoz, hogy gyorsabban haladjunk előre azáltal, hogy fejlesztjük a párt kezdeményezését és aktivitását, a dolgozók legszélesebb tömegeinek kezdeményezését és aktivitását, amint azt jelenlegi feladataink megkívánják.

A dolgozók kezdeményezésének fejlesztésében fontos feladat jut a társadalmi szervezeteknek, amelyekben a dolgozók önként tömö-;

(Folytatás a 11. oldalon)