Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-12-25 / 52. szám
ftSÍW. ber 2fi. Földműves 5 Icctfba cs Ohijl tóhtuле-f: NEM ESETT A HÖ ILLÉS SÁNDOR. ELBESZELESE Izgatottak voltunk, mint a csivitelő kis verebek, amikor először repülnek ki puha fészkükből. Karácsonyi szünetről jöttünk az iskolába, furcsa bizsergést okozott bennünk az olajos iskolapadló szaga. Meg aztán az ünnepekre való hosszú várakozás is. csak most oldódott fel igazán, amikor már birtokában volt mindenki a várt ajándéknak. — Nézd csak! — ugrott a pad tetejére Kővágó Jóska. — Színes és forog! Néztük ámulattal. Valami volt a kezében, piros-zöld festékkel kifestve, s ha lóbázta, valóban forgott. Üregapja csinálja, könnyű neki, mert ács. — Ёп szánkót kaptam, apám faragta! — kiabálta folyton Bernát Karcsi és sorra járta a padokat, de ezt senki se hitte. Hogyne,’ egy valódi szánkót!? — Én meg pantallót — mutogattam új nadrágom, és ez igaz is volt, nem hazudtam. A karácsonyfa alatt találtam, volt a zsebében 3 szem dió is, meg egy alma. A diókat kifúrtam és zsinórra fűztem, az almát még aznap este megettem. Zsibongott a kis falusi tanterem, a harmadik osztály. Fiatal, sovány, szemüveges tanító vesződött "velünk, csendeshangú ember volt. Néha köhögött, elővette a zsebkendőjét és elfordult. a kályha felé. Odaszokott ülniy a kályha mellé, mert mindig fázott. Mmikor csengettek azon a napon, akkor is odament, ahogy benyitott. Melengette kezét, aztán azt mondta, vegyük elő a füzetünket. Dolgozatot írunk. Mindenki leírja, milyen volt a karácsony estéje. Csattogtak a tolltartók födelei, suhogtak az irkalapok. Negyven kerek fej hajolt a pad fölé, és 40 kis nyelv kisérte a tollak bizonytalan mozdulatát. Mert tollal írtunk már akkor, tintával. Kint köd volt, az ablakokon pára. A nagy kályhában .suhogott piros nyelvével a tűz. A tanító ült a széken, a meleg sarokban, nézett bennünket és azt mondta: — Ha valaki kérdezni akar valamit, nyútjsa fel a kezét. — Az óra vége közeledett már, amikor Berta Pali felnyújtotta tintafoltos újját. — Tanító ár! — Mit akarsz, fiam? — A Bakos Andris hazudik! Árulkodó, csufolódó volt a hangja. Bakos Andrissal egy padban ült. — Hazudik? — kérdezte a tanító és felállt. A sok toll abbahagyta a körmölést. Egy tintásüveg felborult és csepegve folyt a tinta a padlóra. Mindenki Bakosra nézett. — Igen is, hazudik! — Folytatta vékony hangon Berta Pali. Amit ír, abban hazudik. Én belenéztem, hogy mit ír, elolvastam. A tanító tétovázva állt egy ideig, aztán szigorú hangon szólt: •— Bakos! Igaz ez? Bakos felállt, szorongatta kezében a tollat, de nem nézett fel. Vergődött, arca piros lett, aztán sápadt, szinte fehér, mint a kréta. Borzas volt a haja és hosszú, kabátja gallérja lógott. — Nem igaz, — mondta végül rekedten és dacosan felcsapta a fejét. — Nem igaz! ügy volt az, ahogy leírtam. — Olvasd csak fel fiam! Hangosan... — enyhült meg a tanító hangja. Csend volt. Csak a tűz duruzsolt. S a csendből, a mélyről vékonyan, erőtlenül tört fel a szó. Bakos olvasott. „Akkor este én tiszta ruhába öltöztem és leültem a kisszékre a cserépkályha mellé. Meleg volt a szobában. • Nagymama a karosszékben ült, csipkekendö volt a fején. Anyukám behozta a konyhából a süteményt. Fehér abroszt terített az asztalra. Vártuk apukát. Egyszeresek gyiin apuka, kinyitja az ajtót. Tele volt a keze csomagokkal, hozta a sok ajándékot. Fényes, új csizma volt a lábán, kötött kesztyű a kezén és új kabátján, a prémen hó csillogott...“ — Nem igaz! — szólt közbe Berta kajánul. — Hazudik, tanító úr, hiszen nem is esett a hó karácsony estéjén. Hazudik a Bakos. — Csend! — Ripakodott rá a tanító hangja, s erre még pisszenni sem mertünk. A tanító odament Bakoshoz, megsimogatta a fejét. Puhán, gyöngéden. — Nem esett a hó, fiam — mondta, s visz- Szament a kályha mellé. Nem szólt többé, a következő órán is csendes volt. Sokszor az ablakhoz ment, homlokát az üveghez nyomta és ajt utcára nézett. Azt hittüjr mi akkor, hogy a havat keresi. Pedig-hogyan is látná a havat, amikor csak kőd van, és sár odakünn az utcán. Beleragadt a cipőnk, bakancsunk, amikor haza felé mentünk. Pedig a fal mellett lépkedtünk, kettes sorban, pirosával, ahogy kellett. A tanító is velünk jött, A sarkon, ahol neki jobbra kellett volna mennie, mert arrafelé lakott, megállított bennünket. — Bakos! — mondta. — Gyere csak ide, fiam. < Bakos kivált a sorból. Vászontarisznyája volt, abban hordta foszlott könyveit, a tolltartót, s volt néki egy csigája is, én tudtam róla. — Merre laktok? — kérdezte a tanító és a villára tette a kezét. — Mi az utca végén, tanító úr. A gyepsoron. — No, éppen arra megyek. Elkísérlek. Otthon van most az apád? — Fát vág az erdőben, — szepegett a gyerek, s gyorsan szedte a lábát a tanító mellett. Néha megcsúszott a sárban, a tanító a kezét nyújtotta neki. Összekapaszkodták, úgy mentek a csupasz, ködtől könnyező fák alatt. A falu végén állt Bakosék háza. Nem volt kerítése, egyik ablakát rongyokkal tömték be, hogy kirekesszék a hideget. A tanító benyitott és megállt az ajtóban. Rossz, kis sámlin ült a nagymama, rojtos kendőjébe bugyolálva. A lábán zsákdarab. A cserépkályha helyett pedig egy kis dobkályha álldogált a sarokban. Mellette elferdülten, kifelé hajló szárral egy pár feslett csizma szomorkodott. A gyerek anyja ijedten jött be, hajlott volt a háta a sok mosástól. Foltos kötény lógott előtte. — Jónapot, — köszönt a tanító melegen. — Én vagyok Andris tanítója. — Csak nincs valami baj az Andrissal? — kérdezte az asszony és szomorú volt a hangja. A tanító ránézett a gyerekre, akinek teleszaladt könnyel a szeme. Keserűség marta a torkát és a szívét szégyen kaparta. Ha most elmondja a tanító, hogy ő mit írt! Istenem, csak el ne mondja! A tanító azoban csak azt mondta halkan: — Nincs semmi baj, Bakosné. Errefelé jártam és benéztem magukhoz. Már megyek is. Gyere fiam, kisérj el egy darabig. A gyerek lehajtott fejjel lépkedett mellette. Kiskabát volt rajta, ezt csak most vette észre a tanító. Vékony, kopott kiskabát, aminek rövid és rojtos az újjá. —■ Nem fázol? állt meg. — Menj vissza fiam, hideg van... És máskor ne szegyeid magad... Mert előfordul, hogy nem esik a hó. Miért írtad? A gyerek nézett rá egy ideig, fénylett a szeme, tüzelt az arca és azt mondta áhítatos, szép hangon: — Mert én úgy szerettem volna, tanító úriügy szerettem volna. Ez a régi karácsonyi történet, ami igaz volt és így történt, onnan jutott eszembe, hogy találkoztam a minap Bakos Andrissal. Meleg, prémes kabát volt rajta, és nagy pelyhekben hullott a hó. Becsületes ember Jó ember vagyok és a világon mindenkivel összeférek. Ezért sokan mondották. amikor elvállaltam a szövetkezet elnöki tisztségét, hogy egyrészt jó. mert becsületes és igazságos vagyok, de másrészt viszont az nincsen teljesen rendjén, hogy egy kicsit puha vagyok, nem merem az emberek szemébe mondani, amit gondolok, csak úgy köntörfalázok. Ez akkor engem feldühösített és gondoltam, na várjatok csak, majd ha elnök leszek, majd megmutatom nektek, hogy puha-e a természetem! Es elnök tettem, de kritika visszafizetésére nem került sor, —- az én gyenge természetem miatt. Gondoltam magamban, inkább szép szóval, hogy az embereket meg ne haragítsam. Azután olyan emberek is vannak vnálunk, akik a legcsekélyebbért is mégtorolnak és azt mondják, például egy ilyen Novákról, hogy kutyából nem lesz szalonna, vagy farkasból bárány. Nem értem mi bajuk van mindig. Ki hát ez a Novák? Baromfigondozó ? A tyúkok és kakasok oly szép fehérek, hogy öröm reájuk nézni. Már messziről, amint a farmhoz közeledsz, úgy fehérlenek a füvön a baromfiak, mint a frissen esett hó. öröm ezt látni. Es ez a Novák, úgy gondoskodik róiuk, mint a sajátjáról. Néz, jár, örvend. Azután el is szomorodik, ha valami baj történik. Nem csoda, ilyen sok állatnál... Es valahogy ezek a bajok egyre sűrűbbek letiek. Minden másodnap kellő-három. Novákot ez még jobban letörte, mint engem. Jár, kel, mint egy olyan, akinek orra elől megélték az ebédet és állandóan morog: — Nem is tudod elnök elvtárs elképzelni, hogy mennyire bánt ez engem. Végtelenül bánt. Még azt fogják hinni rólam,, hogy nem ,gondoskodom róluk rendesen... Es Kováknak jó orra volt. A férfiak és o.szszonyok sugdolózní kezdtek, valahogy furcsának tűnt nekik ... De most biztonságbein éreztem magam: — Mit súgtqk-búgtok, hiszen megmulalta nekem a döglötteket,,. és, hogy gondoskodik róluk, azt ti is1 látjátok. Hiszen tisztaság van ott, mint... hamarjában nem is tudtam mihez hasonlítsam a farmon uralkodó tisztaságot. En gondoltam a magamét, és ők is a magukét. Szaglászlak, szaglászlak, míg aztán rájöttek. Es képzeljétek el, megint csak elkezdték.... — Ez mind a te puha természeted és könynyenhívőséged miatt van.,. Nos, tehát igazuk volt. L. P. EZ A FÖLD NEM ISMER * Irta: Nyikoláj-TMTRÉFÁK= A csokoládé cipő Karácsony előtt történt. Bejött a boltba egy vevő és kiszolgálás közben megkérdezte: — Mennyibe kerül ez a kis csokoládé -cipő? — Hat korona — válaszoltam. — Hat korona ez a kicsi? — mutatóit rá csodálkozva. — Mit gondot, negyvenkettest adok hat koronáért!? — mondtam nevetve. „Vakmerőség“ Dobpergés jelezte a cirkuszi előadás fénypontját. Egy nagyon csinos fialal nő belépett az oroszlán ketrecébe, kockacukrot csippentett az ajka közé és az oroszlán farkcsóválva odasompolygolt hozzá és hatalmas, ijesztő szájával óvatosan, ügyesen kivette a nő szájából a cukrot. — Ezt csinálja utána, aki meri! — mondta kérkedve a cirkuszigazgaté. A nézőtér hátsó soraiban mozgolódás támadt. Mindenki odanézett, Emelt fővel, elszánt arckifezezésscl egy fiatalember törtetett a ketrec felé. — En megcsinálom! — mondta. — Vigyék ki gyorsan az oroszlán/! \ Álmatlan ember — Na, megfogadta a tanácsomat és számolt addig magában, amíg el nem aludt? — Igen, 1838 569-ig számoltam. — Es akkor elaludt? — Dehogy. Megvirradt és felkeltem. Az iskolában A tanító az „i" betűre mutatva megkérdi a kis elsőstől: ismered ezt л betűt? A kis elsős: Látásból igen, de a mvét nem tudom. „Az ország keleti vidékén gazdag a föld... Micsoda földek vannak a krasznojarszki kerületben!.,.! Ez a vidék nem ismer aszályt!.,.— (N. Sz. Hruscsov.) A szibériaiak megszokták már a végtelen távlatokat, az óriási méreteket. Nem hiába mondják nálunk tréfásan, hogy amikor a szomszédok „átugranak egymáshoz egy csésze teára, húsz—harminc kilométert utaznak. A krasznojarszki terület akkora, hogy beleférne Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország, s még maradna is egy kis föld. Akik nem ismerik Szibériát, gyakran azt hiszik, hogy itt még az eget is eltakarja a tajga. Nemhiába fordul elő minden szibériai dalban a tajga szó. Igaz, a dalköltők nem keveset fáradoztak, amikor a tajgát megénekelték. Az is igaz, hogy a tajga hatalmas és romantikus. De nem kevésbé jellegzetes Szibériára a végtelen sztyeppe, ahol szélben hajladozik a gabona, szabadon legelésznek a ménesek és a sokezres juhnyáj ak... Hova tegyek ennyi gabonát? Gazdag terméssel jutalmazza a dús. szibériai föld a dolgos szántóvetőt. Jólétben élnek a krasznojarszki koihozparasztok, akik nem ismerik az aszályt. A napokban eljutottam a „Vörös Földműves” nevű kolhozba. Átlagos kolhoz, de a története érdekes. A szovjet hatalom első éveiben a helybeli béresek, zsellérek és szegényparasztok elhatározták, hogy kommunát szerveznek. Egyszerű fimlomjaikkal érkeztek a földekre, kunyhókat eszkábáltak össze, s elkezdték feltörni a földeket... És az egykor puszta földön ma szép nagy falu terebélyesedik, Tágas, kényelmes lakóházak, klub, hétosztályos iskola, bölcsőde, óvoda, üzletek, villamos erőmű, teljesen gépesített állattenyésztő farm. Alig győzi az ember számbavennl, mi mindene van már a „Vörös Földmüves’“-riek. Tavalyi jövedelme túl volt a másfélmillió rubelen. Olga Koplevszkaja kolhozparasztasszony előttem vette fel az évi járandóságát. Gyűrött/ munkaegységkönyvecskéjével bement a könyvelésbe. A könyvecskében, a lap alján az állt, hogy Koplevszkaja a családjával együtt 1936 munkaegységet szerzett. A könyvelő összehasonlította ezt a saját bejegyzéseivel, majd így szólt: — Számold utána, 23 774 rubelt kapsz készpénzben, 9938 kiló gabonát, 58 kiló mézet, 658 kiló zöldséget, 26 mázsa szénát. .. A könyvelő hosszan, monoton hangon sorolta, elege volt már a számokból egész álló nap.., — Hová tegyek ennyi gabonát...? — aggodalmaskodott az asszony. — A csűrünk kicsi, a szomszédok magtárai színültig vannak . .. Indult a kolhozelnökhöz segítségért. — Nem engedné meg, 'Vaszilij Szemjonovics, hogy elhelyezzük ezeket a kolhoz magtárában? ... Az elnöknek szemmelláthatóan terhére voltak már az efféle kérelmek és sűrűn ráncolta a homlokát. — Csak egy—két hétről lenne szó, Vaszilij Szemjenovics. néni tovább ... — puhította az asszony, — Hit nem bánom, legyen. De Uszlyinovics előre figyelmeztetlek: két hétig és nem tovább!... Másnap Koplevszkaja bement a városba. Estére egész kocsirakománynyal jött vissza. Ruhák, felöltő, heverő, rádió, kerékpár volt a gépkocsin. Ez a vidék tavaly három és fél millió mázsa gabonával többet adott az államnak, mint előtte való évben. Lám csak, ilyen az a vidék, ahol a ,tajga még az eget is eltakarja!““ Gyümölcsfák a hó alatt Egy idő óta a kolhozok bevétele újabb tétellel, a gyümölcstermesztéssel bővült. Pedig még tíz—tizenöt évvel ezelőtt a gyümölcstermesztés megoldhatatlan kérdésnek látszott Szibériában. Hogyan bírhatnák ki a zsenge gyümölcsfák az ötvenfokos hideget? ... • Igaz, nálunk erős telek vannak. — Előfordul, hogy a hőmérséklet 50 Celsius fok alá süllyed és sok hó is esik. De éppen a hótakaró az, amely subaként beborítja és megvédi a földeket a fagytól. A lelkes kertészek meg a fejükbe vették: miért ne boríthatná be a hó a gyümölcsfákat is? így született meg nálunk a föld mentén szétterülő alacsony gyümölcsfafajta, amelyet beborít a hó és így védi meg a fagytól. , Alma, körte, meggy, szilva és más gyümölcsök — ma már minden megterem a krasznojarszki vidéken, sőt évről évre északabbra tolódik ki a gyümölcstermő övezet határa. Nézzük csak például a „Közös munka" kolhoz 35 hektáros gyümölcsösét. Húsz éve dolgozik itt Pávei ASZÁLYT lyes; újító. Tizennyolcféle új fagyálló alma-, körte-, meggy- és szilvafajtát tenyésztett ki. A kolhoz gyümölcsösében évente mintegy 1000 mázsa alma terem, meggyből és szilvából is leszednek ötven-ötven mázsát. Hát még a sok méz! Egy-egy méhcsalád tavaly átlagosan 312 kilót gyűjtött. A jóslat beteljesedik.... De a vidék leggazdagabb, eddig szinte érintetlen kincse, — a szűz földek. Hiszen a Krasznojarszk-vidéki kolhozok és szovhozok ez ideig a hasznosítható földnek csak a negyedrészét szántották fel. Van hát hol terjeszkedniök. Múlt év tavaszán jártam a Hakassz Autonóm Területen levő Bugyonni kolhozban, amelynek területe 33 ezer hektár. De ebből akkor mindössze 4000 hektár állt megművelés alatt. Pár hópapra rá, nyáron, újra dolgom akadt ugyanott. De a vidékre alig lehetett ráismerni. Szőke g»bonatábTák végeláthatatlan tengere hullámzott köröskörül. — Mennyi kenyér lesz ebből! — szólalt meg a gépkocsivezető. — Pedig ez az egész búzatenger, amit itt látni, egyetlen brigád munkáj* nyomán sarjadt. Sok ember kellene még ide... Anton Pavlovics Csehov, amikor átutazott Szibérián, ezt írta útjáról.' „Szívesen élnék Krasznojnrszkban. Nem értem, miért ide küldik legszívesebben a száműzötteket.” A nagy író megszerette ezt a nagyszerű vidéket és nagy jövőt jósolt neki. Ma büszke rá minden krasznojarszki, hogy hazája egyik leggazdagabb vidékén tanúja és részvevője lehet a történelmi jelentőségű jóslat beteljesedésének.
