Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-11-06 / 45. szám

Korszakalkotó idők és tettek

A Moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás főpavilonjának megtekintése felejthetetlen ' élményt jelentett valamennyiünk számára. A főpavilon bejáratának a Kolhozok terére néző homlokzatát a Szovjetunió állami címere díszíti a Szövetségi Köztársaságok 16 zászlajával, négyoldalt pedig csillagként ragyog az aranyszínű betűkből álló felírás: СССР. A pavilon előtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szülte szovjet állam zászlaja leng diadalmasan, s mintegy messzire hirdeti a béke bástyájának legyőzhetetlen Hatalmát.

A főpavilon kiállítási anyaga hű képét adja annak a hatalmas átalakulásnak, amely a szocializmus legyőzhetetlen országában a kommunista párt vezetésével a világ egyhatodán 38 év alatt a munkások és parasztok megbonthatatlan szövetségére támaszkodva megvalósult. Az itt található dokumentumok, fényképmásolatok, művészi festmények visszatükrözik a szovjet állam gazdasági és kulturális fejlődésének sikerekben gazdag útját, feltárják a munkásosztály és a kolhozparasztság megbonthatatlan szövetségének hatalmas erejét, A főpavilon első termében szinte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, az a célhoz ért acél-vihar elevenedik meg az ember szeme előtt, mely áldozatos és hősiességben páratlan harcot vívott Lenin és Sztálin nagy pártjának vezetésével a cárizmus ellen a szovjet rendszer megteremtéséért. Ez az az időszak, amikor szuronyok készültek számolniszóini, amikor a történelem lapjait vihar cibálta és dúlta szét, ezt jelképezi a terem közepén álló vörösgárdista és vörös katona szobra is. A történelem formálói, a polgárháború hősei ők, valamint annak az időszaknak, amikor a költő szavai szerint „megbicsaklott, fénybe nézve a görbe század, s született egy új élet-fiatalon”, mely „kajdďal és vérrel, lánggal, puskaporral” írta meg saját történetét.

Ezt érzi Kosztankó elvtárs is, amikor a marxizmus-leninizmus elméletének megtestesülését, a pártnak ezt a dicső történetét elragadtatással szemléli, melynek nyomán az Elbától a Kínai tengerig győzelmesen lenghet a munkások és parasztok győzelmi zászlaja.

Itt láthatjuk a forradalom géniuszát, Lenint is — akit V. Szverov örökített meg —, midőn emigrációból való visszatérésekor a páncélautóról elmondja történelmi nevezetességű beszédét, melyet a munkás tömegek kitörő lelkesedéssel fogadtak. Lenin szavára megrecsegnek a tőke pillérei s milliók mennydörgik utána: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” Ez a történelmi jelentőségű nap zúgta bele a népek viharába a szovjet állam hitét,

álmát, vágyát, szándékát és reményét: a békét, melynek gránit-alapjait Lenin rakta le. Ezt hirdeti Szokolov — Szkalja képe is, mely a Szovjetek II. Kongresszusát eleveníti fel, amikor a világon először a munkásság és parasztság derékhada veszi kezébe a hatalmat, s a forradalom lánglelke, Lenin javaslatára 1917. november 8-án (október 26.) ez a kormány elfogadja a békéről és a földről szóló történelmi jelentőségű határozatot.

Mindannyian ünnepi áhítattal szemléltük ezt a képet, mely Oroszország népének felemelkedéséhez vezetett, s mely irányt szab a fejlődés további menetének. A békéről és földről szóló eme határozat kibocsátása korszakalkotó lépés volt, s egyben fényes bizonyítéka a Szovjetunió bel- és külpolitikájának.

A parasztság évszázados álma oldódott meg egy csapásra a szovjet hatalom földről szóló dekrétuma nyomán, amelyet az a 150 millió gyeszjátyina föld igazol, ami a parasztság ingyenes használatába került, (egy gyeszjátyina = 1,09 hektár)

Ütött a sötétség és zsarnokság végső órája s az orosz nép megmutatta, .hogy cár, földesúr és klerikálisok nélkül is tud egy új és tartós hazát építeni, mely becsület és dicsőség dolgává avatja a társadalom éltetőjét, az élet anyját, az eddig

szükséges rosszként ismert munkát, mely a dolgozók alkotó munkakészsége nyomán a bőség hazájává tette ezt a valamikor középkori elnyomással fémjelezett „népek börtönét”. A szovjet nép ma ismert jólétének útja nem volt akadálymentes. Az újért való küzdelem harcos helytállást követelt, sok esetben megkövesedett előítéleteken égetett utat, azonban a népek igaza, a minden nehézség felett győzedelmeskedő emberi akarat végül is diadalmenetté avatta a szovjet népnek ezt a harcos 38 évét.

A párt — ez az egyetlen sújtó ökölbe szorított milliónyi kéz, a győzelmes harcok szervezője, testvéri egységbe kovácsolta a szabaddá lett népek szövetségét, s ma már a Szovjetunió legmegátalkodottabb ellensége is tudja — mert tudnia kell! —, hogy „nincs erő, mely szertezúzza az összeforrott népeket — mert — a sarló — kalapács, a búza s a csillag — mindörökre egy!”

Ez a tudat ejti rabbá csoportunk tagjait is, midőn lenyűgözve szemlélik a 38 év előtti események dokumentumait. Soul és Valeš magángazdák arcán és magatartásán — akik közvetlenül mellettem állnak — látszik, hogy ahogy az oro z parasztoknak, nekik is éppúgy a föld és a béke jelenti legbensőbb ügyüket. Föld és béke — ez a két sző, mely évezredek óta vajúdó s mindenkit érdeklő nagy kérdése népeknek és nemzeteknek. Sokáig nézték ezeket a képeket, majd Valeš mintegy összegezésképpen röviden csak ennyit mondott: „Roppant nagy események ezek, nagy beleszólás a világ sorsába”. Ez a pár szó teljesen elég ahhoz, hogy megértsük milyen hatást gyakorolnak ezek a dokumentumok Valeš magángazdára s rajta keresztül azokra a parasztokra, akik még nincsenek két lábbal a szocializmusban. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogyan vélekednek magángazdálkodóink az Októberi Forradalom szülte szovjet hatalom, az első munkás-paraszt kormány békéről és földről szóló határozatáról

S amint néztem a korszakalkotó idő utókor számára megörökített remekbeformált dokumentumait, gondolataim messze szárnyaltak, szűkebb hazámba, a drága szülőföldre. Emlékezetemben megelevenedett az Ipoly melléke, a zamatos szőlőkkel borított dombok, a dúsan termő rónák, ahol ebben az időben a gazdag földekről még a sovány kenyeret is szűkén szabta a földesúr a munkában meggörnyedt béresnek, s amíg a kérgeskezű parasztok Galícia lövészárkaiban és a Pyjaván ontották vérüket az urak hazájáért, családjuk itthon nyomorogva élte a kisemmizettek dísztelen életét. Kint a fronton a haláltosztó

fegyverek vágtak kövér rendet az apák és fiúk soraiban, itthon egy élősdi úri-had pusztította az anyák és gyermekek verítéke nyomán dús terményt érlelő föld gyümölcseit. Százezrek nem tértek vissza szeretteikhez. Özvegyek és árvák sóhajától, könnyétől volt terhes az urak országának levegője. Sok ezer sebesült panaszos nyögése követelte már a háború befejezését. Az imperialisták érdeke mást kívánt ugyan, de a földesúr, a szolgabíró, a kakastollasok basáskodása úgy érlelte az elégedetlenségszülte forradalmat, mint forró nyári nap a töveszakadt gabonát. 1918-at írtak ekkor s a történelem lapjain ott sötétlett már az urak világát megsemmisítő vég. És az ezer éves rabságból kiaz orosz munkások és parasztok csodálatos forradalmáról. Munka közben máskor is beszéltek ugyan erről, de most, amikor a tömegből kipattanó szikra táplálta a benne rejlő forradalmi tüzet, a szenvedélytől szinte lángoltak szavai. Az egyszerű cselédet a szívéből feltörő érzések szónokká tették. Mindenkinek meggyőzően magyarázta, hogy az orosz fronton a háborúnak csak azért lett vége, mert az orosz katonák nem akartak ellenük harcolni, hanem arra tanították őket, hogy nem ők a mi ellenségeink, hanem itthon a földesúr és a tőkés, aki a mi nyakunkon élősködik. A szovjetek kormánya ingyen felosztotta a földet a dolgozó parasztok között. És békét akar. Békét és

V. I. Lenin fellépése a Szovjetek II. összoroszországi Kongresszusán. A szovjet hatalom kihirdetése.

vezető utat sötét éjszakában fénylő csillagként megvilágította a győzelmes Október, melynek eszméi kitéphetetlen gyökerekkel fogantak meg az elnyomott milliók szívében.

Mintha csak tegnap történt volna, úgy él bennem az az idő. Aratás volt. Hajnaltól vágtuk a rendet. Munkától és éhségtől kimerülve gyülekeztünk a früstökhöz , a kenyérosztáshoz. Névsort olvastak és úgy vettük át egyenként a kövér kalászokból készült sóvány kenyeret. Igaz, .•szalonna” is volt hozzá, amely két ujjnyi vastagon ott „ékeskedett” az ehetetlen kenyérben. Már vagy tízen átvették a „szalonnával” bélelt kenyeret, amikor az egyik oroszfrontot járt katona az ehetetlen kenyér nyomán felgyülemlett keserűséggel elkáromkodta magát: „Az anyjuk istenit, már megint ehetetlen a kenyér!” Egy másik indulattól elcsukló hangon kiáltotta: „Azt akarják, hogy ha a fronton nem, hát itthon dögöljünk meg”. Az emberekben hosszú ideig elfojtott keserűség, mint a tűzhányók lávája erőteljes morajlással végigzúgott a tömeg között. És ekkor egy ember hatalmas alakjával kiemelkedve a tömeg közül, kezével hadonászva adta tudtára a tömegnek, hogy .beszélni akar. A tömeg lecsöndesedett és Koncz István, a volt frontharcos és hadifogoly beszélni kezdett Oroszországról,

földet a népnek. „Mi se tűrjük tovább — kiáltja és szavai orkánként ragadják magával a felbőszült tömeget. — Csináljuk úgy, mint az orosz munkások és parasztok. Gyerünk a kastélyba a földesúrhoz.”

Az aratókban összesűrűsödött harag szinte villámokat szórt, amikor elsőízben, kaszákkal és sarlókkal vonultak a földesúr kastélyához. Igaz, szervezetlen volt, még ez a harc, de tele volt az elnyomástól fűtött elszántsággal, bátor kiállással az igaz ügyért. így tört be hozzánk a Nagy Október vihara, hogy gyökerét tépje a földesurak és tőkések uralmából burjánzó évezredes elnyomásnak.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom szülte azt az államot, amelynek segítségével tíz évvel ezelőtt hazánk is szabad állammá lett, ahol a hatalom a dolgozók kezébe került, ahol magunknak építjük boldog holnapunkat. Ezt érezzük mindnyájan, amikor végighaladunk a dicső kort megörökítő képek és szobrok előtt. A nagy hősök szigorú, rettenthetetlen arca úgy néznek le ránk, mintha beszélnének hozzánk, mintha egy szavakba nem foglalt, de a szívünk mélyén érzett fogadalomra késztetnének. És mi megértjük őket. Lelkünk mélyéből feltörő szilárd elhatározással fogadjuk: Örökre hűek leszünk dicső eszmétekhez — elvtársak. Major Sándor