Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-09-11 / 37. szám

1955, szeptember íl. Földműves 5 HÍVNAK A KOLHOZOK-----------------------------------------------­­★ ic ★ -----------------------------------------------­Július Fučík a második világháború előtt hosszabb ideig a Szovjetunióban tartózkodott. Itt írt riportjainak gyűjteményéből —, mely nemrég „Drágái Föld...” címen jelent meg a CSMK kiadásában — közöljük az aláb­bi, kolhozról írt beszámolóját, halála 12. évfordulója alkalmából:------------------------------------------­­★ ★ ★ -------------------------------------------­MAR, NEGYEDIK NAPJA ülök a vonaton. Sepetovkából Kijevbe, onnét egy ugrásra Moszkvába és aztán tovább.. Rjazanyon, Ruzajevkán, Szizranyon, Kujbiseven át Orenburgig... Negyedik napja ülök a vonaton és negyedik napja tart a környék ezer­nyi kilométerre terjedő kolhozföldjei­nek díszszemle-felvonulása. Gondos kaszálógépek és kombájnok tisztára nyírták, az ősz könnyű köduniformis­ba öltöztette őket. Az ember úgy érzi, hogy folyton ugyanazt a tarlót tátja, tegnapelőtt, tegnap és ma is, csak az új vetés alá, szántógató emberek ar­ca változik egyre. Tegnapelőtt ukrá­nok, tegnap oroszok, mordvinok, ta­tárok voltak, ma pedig először pillan­tok meg kozákokat. A nagy Unió kol­­hozférfiai, ■ asszonyai ott láthatók minden pályaudvaron. állomáson. Utaznak a városba, hogy iskolába vi­gyék fiaikat, lányaikat, vagy kirakják a kolhozbolt áruasztalára ólak, ketre­cek, kertek termékeivel teli kosarai­kat. Ma már se nem alázatosak, se nem bosszúsan leutasílóak, mint valaha régen, amikor ők kínálgattak, vagy az éhező városiak jártak hozzájuk kére­­getni. Beszédesek, vidámak. X nyo­mort, mely évszázadokon át otthonos volt náluk, most végérvényesen kiűz­ték falujukból. Már nem az ősi orosz falu, de az új kolhoz életét élik. VÉGELÁTHATATLAN, egyforma szántóföldek suhannak el a vonat ab­laka előtt. Az ősz már rájuk borult, az az ősz, melynek ölében már elvé­geztetett az eljövendő évek sorsa. A tavasz s a nyár bizony nem dicseked­hetik, hogy valamiben is segített vol­na. A tavasz sokáig elidőzött valahol a déli tájakon, a nyár pedig elsírta az ősz minden könnyét. De a kolhoz­­dolgozók mégis bő termést takarítot­tak bcr’A kultúrérettség s a jól meg­szervezett munka legyőzték a termé­szetet, amely pedig sehogy sem akar­ta tudomásul venni az ez idei szov­jet araJás történelmi jelentőségét. Es mi innen a vonatból elkésve nézeget­jük most a tarlókat, a kolhozdolgo­zók őszi győzelmének csataterét. Már hetekkel ezelőtt mások is szem­lét tartottak fölöttük, alaposabb, szak­szerűbb szemlét, akkor, amikor vége lett a nyárnak s az aratógépek és kombájnok acélja még nem vágott be­te a gabona sűrű üstökébe. Akkor a Szovjetunió utolsó nyakas magángaz­dálkodói nézegették, vizsgálgatták ... Egyedül járták körül a itolhozjölde­­ket, nem kísérhette őket holmi agitá­tor, aki rábeszélte volna, hogy cserél­jék el kis gazdaságukat a hatalmas, közös kolhozgazdasággal. S mégis! A kollektivizált földeken tett séta agitá­­ciós érvként hatott. A tények arra kényszerítették őket, hogy szembenéz­zenek a maguk lényeivel. Fölmérték szemükkel a gabonaszár hosszát, új­­jaik közt morzsolgatták a kalászt, szájba vették, rágcsálták a magot, és — minden, a gabonaszár, a kalász, a mag a kolhozt igazolta. ITT UTAZIK VELÜNK Szavin elv­társ, az „Üj út" kolhozának elnöke. Most van hazatérőben Moszkvából még két élmunkása ennek a kolhoz­nak. Azt akarják, hogy gazdaságuk tökéletesen gépesített gabonagyarrd váljék. Hévvel beszélnek terveikről. Valamikor faekével szántogatiak és ámuldoztak, midőn szomszédjuk föld­jén megjelent az első vaseke. Elmara­dottak voltak s nem mérhették magu­kat a fejlett Európa földműveseihez. Es ma — koldusbotra juttatott társaik a kapitalista államokban alig mérhe­tik magukat hozzájuk. A legmoder­nebb gazdasági gépekkel rendelkeznek, öt cséplőgépük, gőzekéjük, motoros teherkocsijuk, személyautójuk, ezer tonna gabonát befogadó két modern magtáruk, marha- és seriésfarmjuk van. Minden kolhoztagnak saját tehe­ne, jól élnek, bőségben és — kultúrá­ban. Nekik, akiknek falujában solufsem volt iskola, kolhozukban ma nemcsak iskola, de klubhelyiség, háromszáz né­zőt befogadó színház, könyvtár, olva­sóterem, mintaszerű bölcsőde, ambit­­lalórium van és most épül a gőzfür­dő, ahol naponta ötszáz ember fü­­rödhetik meg. Mindössze öt éve, hogy itt jártam. Akkoriban esztelen dőreség lett vol­na részemről fürdőt, . bölcsődét, klu­bot, cséplőgépet, fejlettséget, kultúrát, jólétet várni itt. Ostobaság lett volna olyan embereket keresni itt, mint a mostani Szavin. Pedig ö itt élt, robo­tolt. és ösztönös igyekezettel törtetett fölfelé. Hanem az évszázados nyomor, elmaradottság lenyomta, őt is. És Íme. öt év múltán, rövid öt év múltán már elnöke egy virágzó kolhoznak, ember, aki valóban feltört, felnőtt, akinek ne­ve ott. tündököl a legjobb kolhozdol- X'hzók dísztábláján, arcáról sugárzik ez 'új kollektívgazda kifinomult okos­sága. Ezt is látják a nyakasak, akik még nem léptek he a kolhozba. Meg a kolhozbirtok bő termését, amekko­rát saját földjükön még álmukban sem arattak. És az új ember javak­ban gazdag új életét, amilyet azelőtt falun még csak elképzelni sem lehe­tett, azt. is látják. És ez a kultúra, technikai készültség, öntudatébredés őket is meghahonázia. így aztán ez év őszén a kolhOzföldekröl nemcsak dús termést takarítottak be. de újabb kolhoztagokat, újabb kolhozföldeket is szereztek. Az utóbbi hetek folyamán a magángazdák százezrével téptek be tagnak és százával létesültek terje­delmes, fiatal kolhozok az idősebbek földjei mentén. EZ AZ ŐSZ MEGINT gigantikus lépést 'jelentett az osztály nélküli szo­cialista társadalmi rend felé. Az Ok­tóberi Forradalom tizennyolcadik év­fordulójának ősze. A vonat ablaka alatt kolhozföldek vonulnak el. Az őszi verőfény meg­hosszabbította a tarlók árnyékát s a traktorokkal, ekékkel dolgozók - arcát pirosra festette. Alkonyodik. Mire a nap a látóhatár szélére ér az embe­rek a földekről hazatérnek. Este aztán összejönnek a klubokban, olvasóter­mekben. megcsinálják napi munkájuk számvetését, vagy táncolnak, s az ú] kolhoztagok közben elgondolkodnak ú; életük előnyei fölött. Százával, ezrével érkeznek mosta­nában levelek a kerületi és központi lapok szerkesztőségeibe, üj kolhozta­gok írják, akik csak most értették meg azt, amit eddig nem, értek föl ésszel, a nagyszerűt, a gyönyörűt, az ismeretlen, elemi erejű öröm érzését. Unszolja őket a vágy, hogy beszélje­nek erről a boldogságról, hogy közöl­jék érzéseiket, akiknek ez még nem osztályrészük. Az inzai pályaudvaron megvettem a „Volzsszka Komúna“ utolsó számát. Egy egész oldala tele van ilyen leve­lekkel.. A jövő történészei is el keit, hogy olvassák ezeket, ha híven akar­ják megírni a nagy napok történelmét. Ma még maguk a levelek csinálják a történelmet. Olvasom közülük az egyiket: ö MAGAN GAZDAK, ELVTARSAK! Ezt a levelet egy tegnapi magángaz­dálkodó, ma pedig már a „Kommün lángja“ nevű kolhoz tagja, a Vaszilij Szalamatyin-brigád élmunkása írja nektek. A ti életeteket jól ismerem. Ezt él­tem én is a feleségemmel, gyerme­kemmel. Senkit sem érdekelt, hogyan boldogulok a magam parányi gazda­ságán. Egyénileg gazdálkodó földmű­ves voltam, méghozzá a legutolsó, a legszegényebb. Augusztus elsejével kolhozba léptem. Gyökerestül új életet kezdtem. Megkönnyebbült a lelkem, ügy ~rzem, már nem vagyok utolsó ember. Most kévét fuvarozok. A nor­ma tíz szekérforduló. Ez ötnegyed munkanapot számít. De én naponta tizenöt, néha tizennyolc fuvart csiná­lok. A kilencedik napon tizenhats’zor fordultam és azon mód két munkana­pot írtak be nekem. így napi tizenkét kiló gabonát és készpénzben három rubel húszat keresek. Ki dicsekedhe­tik ekkora téli kenyérkészlettel? Pedig én új ember vagyok itt, egész rövid ideje a kolhozban! Annak is örülök, hogy már ez év­­' ben tehenet kapok. Tehénre soha, még álmomban sem gondolhattam. Láthat­játok, mit jelent kolhozban élni, dol­gozni. Az élet itt kellemes, baráti. Hiszitek vagy nem, van saját köle­sem, de nincs kedvem befuvarozni, sajnálnék megválni brigádomtól. Vala­ki azt is gondolhatná, hogy hazudom. Azért szépen kérlek, jöjjetek el hoz­zánk, ide. a telegini körzet Pakrovsz­­ka Arcsala nevű falujába és keressé­tek a kolhozban Vaszilij Szalamatyint. Már mindenki ismer engem. Az él­munkásnak itt nagy a becsülete. Levelem végén felszólítom az ösz­­szes magángazdálkodókat, lépjenek be a kolhozba, alapítsanak új kolho­zokat, kezdjenek új életet. Vaszilij Pavlovics Szalamatyin, „Kommün lángja" kolhoz. NEM TUDOM* VAJON TI elfogad­játok-e Vaszilij Szalamatyin meghí­vását, az azonban kétségtelen, hogy a telegini körzet földművesei elfogad­ják. ők fölkeresik Vaszilij Pavlovi­­csot, s jó sorsát úgy fogják morzsol­­gaini kezeik közt, mint ahogy nemré­giben a koíhozföld kalászát morzsol­gatták: alapősan, figyelmesen, szak­szerűen, Még egyszer meg fognak győződni,:/ hogy Vaszilij Szalamatyin nem hazudott, hogy az élet a kolhoz­ban valóban új, baráti és kellemes. Es tudatukból eltűnik a régi világ utolsó emléke is. A történelmi nagy mű, mely a régi faluból szocialista községet varázsol, nemsokára befeje­zést nyer. ^ (Először megjelent a Rudé právo, 1935. X. 6-i számában) Az államhatalmat képviseli J smét elmúlt egy munkával L teli nap, olyan ember mun­kájával, akit a nép bizalma állí­tott felelősségteljes posztra. Vazira Mavljanova életének minden ese­ménye itt, Kujbisevszkben zajlott le: ebben a kis üzbegisztáni falu­ban született, itt tanult,, itt tett brigádvezető. Itt temette el nyolc­vanötéves édesapját. És ugyan itt lett a falu szovjet elnökévé.. Alig -huszonhárom éves volt akkor. Serdülőkorától kezdve dolgozott. A munkától sosem félt. Meg is is­merték a nevét hetedhét határban, ahogy mondani szokás. De már a megválasztását követő első napok­ban felismerte, hogy új munkaköre újabb és újabb kötelességekkel jár, rájött, hogy a munkaszeretet egy­magában nem elegendő. Hiszen most a szovjet államhatalmat kép­viseli szülőfalujában. Sok mindent meg kellett tanulnia. Elsősorban azt, hogy higgyen önmagában, ere­jében, jogaiban. A fiatal, kissé fé­lénk lánynak nem máról-holnapra lett sajátjává a nyugodt önbiza­lom. Talán éppen aznap kezdte érezni ezt, amikor — a koraregge­li órákban — egy zavartan piruló fiatal pár kereste fel a kis irodá­ban: házasságot szeretnének kötni. (Jói ismerte a fiút is, a lányt is, alig voltak fiatalabbak nála.) — Régóta vagytok jókorátok? — kérdezte. — Afdr nagyon ré­gen ismerkedtetek meg azt mond­játok? Három hónapja?... Es hot fogtok lakni? Nálatok, Urumbáj? Vagy Rahima szüleinél?... Jól meggondoltátok a dolgot, mielőtt ide jöttetek? ... Nos, várjatok még tíz nápig, barátaim! Tekintsétek ezt gondolkodási időnek. Ha maja letelt, gyertek el ismét... I ám. a sokféle leendő több­­nek bizonyult, mint gondol­ta. Igaz, olyan emberekkel volt körülvéve, akiket kisgyerekkora óta ismert. VelMó összefogva, az ö tá­mogatásukkal akar mindent elvé­gezni. Segítik is őt. ámde még a legöregebbek, legtapasztaltabbak sem kívánnak olyan színben fel­tűnni, mintha dadáskodni akarná­nak fölötte, tgy aztán sok mindent önállóan kell eldöntenie. Mennyi esemény zajlik le egy faluíanács területén! Az idén pél­dául több mint százan tették le az érettségit. sokan közülük egyetem­re. főiskolára készüllek, s csak úgy jöttek egymásután a faluszovjet­hez hitelesíttetni a bizonyítványo­kat. A jókedvű maturánsok után zokogó fiatal lány lép be. Elmond­ja, hogy az éjjel meghalt az édes­anyja. Most egyedül maradt. Ta­nácsot kér, mert nem tudja, mité­vő legyen. Mérgesarcú rokkant bi­ceg befelé, botja nagyokat koppon a padlón; panaszt. emel, mert a házán még mindig nem javították meg a tetőt. Mögötte pedig egy népes család jön vitatkozva. Nem tudnak megegyezni, miképpen osz­­szák fel egymásközt az örökölt há­zat, ingóságokat. Tegyen igazságot a tanácselnök .. . S amikor elfogynak az aznapi ügyfelek, Vazira lóra pattan és a gyapotföldek felé veszi útját. Al­­konyattájt. hazafeléjövet megtudja, hogy az iskolaépítkezéstől is kérés­­(ék, mert fogytán a pala. Intéz­kedni kell, nehogy lekéssenek ... ÍZ ét kolhoz van a községben: az egyiket Malenkovról ne­vezték el, a Másikat p'edig Navoj­­kolhnznak hívják. Egamberijev. az előbbinek az elnöke, kemenukezű ember hírében áll. Vazira az ö szemeláitára cseperedett fel, ő ne­velte csoportvezetővé a fiatal, szor­galmas lányt, majd egy egész bri­gádot bízott rá. Es lám, most ugyanaz a Vazira ül a hosszú asz­talnál, amikor Egamberijev,. az egyik állandó bizottság tagja be-. számolót tart a végrehajtó bizott­ság ülésén... Éppen arról van szó, hogy a szomszédos gépállomás nem tudja őket megfelelően segíteni, mert ke­vés a gépje. Pedig mennyi mun­kájuk van: rendbe kell hozni az Öntözőárkot, új utcákat nyitnak a községben. — A területi exkaváiorállotnás­­hoz kellene fordulni, — jegyzi meg Vazira. összevonva szépen ívelt, egybenőtt szemöldökét. A kolhozelnök azzal érvel, hogy nem megy a dolog, ő is kérte már, de hiába, az állomás nem győzi a sok kolhozt. Vazira határozottan kije­lenti: „Akkor a Minisztertanácshoz fordulunk! Ha nem kapunk gépet, füstbe megy a tervünk... Hogy én próbáljam meg? Nagyon szí­vesen!" Másnap elutazott Taskentbe. A Minisztertanácsnál megértésre ta­lált, meg is kapták a szükséges gépeket. Az ilyen és hasonló esetek eme­lik a faluszovjet (nálunk: HNB szerk.) fiatal elnöknőjének tekin­télyét. Mert a tekintély nem jön csak úgy önmagától, a betöltött tisztség még nem adja azt meg az embernek. л minap egy őszszakállú, te­zL kinlélyes apóka ott állt Va­zira asztalánál és — tisztelete je­léül — így szólította öt: „ápa" --■ nővérem. Ez volt a fiatal lány éle­tének egyik legboldogabb napja. (Részlet Tatjána Tessz Iz­vesztyijában megjelent cikké­ből}. JO TANULÁST! Sok-sok búcsúcsók elcsattant szerte az országban augusztus utolsó nap­ján. A szülői intelmek után a tanu­lók: fiúk, lányok jelkerekedtek, vonat­ra. autóbuszra, kerékpárra ültek, hogy újra birtokukba vegyék a különböző iskolákat — második otthonukat, Az alábbiakban Buda Ferencnek, a nagysurányi mezőgazdasági iskola Ill­ik osztályos tanulójának az iskolai év kezdetétől szóló levelét közöljük: 4 * * * Ezerkilencszázötvenöt augusztus 31- ét mutatott a naptár. Szép. verőfényes nyárutói nap volt. Fiúk, lányok már a korareggeli órákban megérkeztek a nagysurányi mezőgazdasági iskolába. Mindegyikük szeméből öröm sugár­zott. Kétszázöten sereglettünk ide az is­kolába, hogy elsajátítsuk a mezőgaz­dasági szakismereteket, Az említett napon egyhamar ^megis­­merkedtünk egymással. Elbeszélget­tünk a nyári szünidő élményéiről. Kaiafusz János mesélte: — Az egész szünidő alatt trakto­ron dolgoztam. Nagyon megszerettem a gépet. Munkámért szép pénzössz%­­get kaptam. Különben Kaiafusz János iskolatár­sunk napbarnított arca is elárulja, hogy nem a fák árnyékában lopta a napot. Alaposan kivette részét a gaz­dag termés betakarítási munkájúból. Márta Dačnová pedig új, szép kivi­telezésű könyvvel állt Osztálytársnői elé — Nektek is ajánlom, olvassátok et... Biztosan érdekelni fog bennete­ket. Szovjet tanulók életéről szól. * * * Alkonyodott. Mindnyájan kimentünk az iskola előtti térre. Pár percig'még beszélgettünk erről-arról, majd fel­csendült a dal. Zengett, szárnyalt, az esti fuvallat szárnyára kapta, tova vitte, hogy hirdesse a felszabadult if­júság jövőbe vetett megingathatatlan hitét, örömét, kiapadhatatlan tudásvá­gyát. (Nagysurány, 1955. szept. 1.) »я»ая«ятж antitMttiiiiniinfnm»iiii яааяааяяяягагаэааяваяяаяяяяаваяяяяаваяяаявваввяаая» ааанваяяяяянявааяжяягаяааяяяаяааяяняаааааяяяяааааяаяяяяаааяаааааа Simon Menyhért születése... Ez a címe až új magyar filmnek, mely ma egy időben fut a főváros és sok vidéki mozgő vásznán, s melyről ma dolgozóink annyit be­szélnek. Ez a film elvezeti a nézőket a természet világába, a Bükk hegységbe, melynek tetejé­ről szép időbe ellátni a kanyargó Tiszáig, éppúgy, mint a Szlovákiában kéklő Tátráig. ftt él, a csurgói fennsíkon Simon erdész fiatal feleségével — és a „házi állattal“, egy szelídített őzzel. Boldogságának újabb állo­mása felé közeledik, mert hisz már útban lesz nemsokára az első gyerek. Ajánlják is az öregebb erdészek a fiatal asszonyok, a Bükk hegységben nem tréfa dolog a tél — vonuljon le már most ősszel Egerbe, ott kór­ház van, de a fiatal asszony tréfásan eluta­sítja őket, hiszen hát akkor ki főzne az egyetlen uracskájának ? így aztán ott maradtak a csurgói tetőn, mindaddig, míg az ég vánkosa felfeslett és vatfeszerü csomókban kezdett hullani a tömérdek hő. Hullott, s mikor felkavarták a viharok, nyoma veszett az útnak, s megszűnt az erdészlakok közt a telefon-összeköttetés is. Az ember mindenütt legalább nyakig esett a hóba. Simonnéra pedig rájöttek az első szülési fájdalmak. És most indul el a film tulajdon­képpeni története, mely az . emberiesség ha­talmas eposza. Emberéletet kell megmenteni, a kisgyermeket, meg az anyát; a szocializ­musban pedig az emberi élet a legnagyobb kincs. Orvos kell meg bába. De hát hogyan? Hisz senkit még csak ki sem lehet értesí­teni, ide pedig nem értesítés, hanem gyors segítség kell. De hiszen járhatatlan minden út?... És az emberi szolidaritás, a közös együttműködés megcsinálja azt, ami az első' pillanatban szinte lehetetlennek látszik. Simon elvergődik a legközelebbi erdészlakhoz, meg­telefonálja a hírt és megkezdődnek a mun­kálatok. Felhívják az orvost, előteremtik a bábát is, kisvasúton indulnak el, mely elől a favágó-barátok ingyenes briaádja lapátolja el a havat, pedig már hazafelé készülődtek — s ott ahová már nem vitt a kisvasút, gyalo­golni kellett úttalan-utakon, a szánig, mely előtt tehenek törtek utat a hóban. De hát úgy látszik, mindez nem segít. A fájdalmak egyre fokozódnak, a segítség gyor­san kell. az úttörés pedig lassú és hosszú munka. A szomszéd erdésznek azonban men­tőötlete támadt. Járni sem tud rendesen, gipszben a törött lába, mégis elgyalogol a szomszéd ménesig... A szabadjára eresztett ménes aztán olyan utat tör Csurgóig, hogy az orvos és a bába mégis időben érkeznek. Az emberi szeretet és a közös munka meg­mentette az új embert és az anyát. Ennek a! filmnek nagy sikere volt Magyar­országon, de nálunk Szlovákiában még na­gyobb sikert jósolunk. Mig a magyar rónákon az erdei film csak részben érintette szemé­lyileg a nézőket — itt Szlovákiában, ahol a dolgozók többsége a hegyek között, vagy a hegyek aljában él. Az emberi szeretet győ­zelme a természet te az erdő elemei felett itt Szlovákiában közelebb ál! a nézők szívei­hez. A film rendezése és alakításai nagyon jók. Várkonyi Zoltán ’rendező, Mészáros Ági fia­talasszonya és Szirtes Ádám erdésze különö­sen jó teljesítményt nyújtottak. De megállta a helyét a többi szereplő is. A helyszíni ter­mészeti felvételek is hatásosak és sikerültek. Akik szeretik a természetet — és lapunk olvasói nagyobbrészt azok — bizonyára élve­zettel tekintik meg a legújabb magyar filmet, melyben nemcsak szép színekben jelentkezik a természet, de kidomborodik a szocializmus természettudományi tanítása is: a természet legyőzhető és irányítható. Mártonvölgyi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents