Szabad Földműves, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-06-05 / 23. szám
Т95'5. június S. Földműves 5 Hogyan értelmezzük helyesen a mezőgazdaság fejlesztésének politikai és gazdasági kérdéseit (Folytatás a 4. oldalról) kereslet, esnek az árak és a termelés korlátozódik. Az efféle szabályozásnak elkerülhetetlen kísérő jelenségei a túltermelési válságok, a nagybirtokosok és kulákok meggazdagodása, a kis- és középparasztok nyomora és eladósodása — parasztjaink mindezt nagyon jól ismerik a tőkés rend idejéből. Ha kritikusaink azt állítják, hogy minálunk is a kistermelő szektorban a termelés korlátlan szabályozója az értéktörvény, úgy ez azt jelenti, és nem is jelenthet mást, hogy terveink amennyiben a kistermelésre vonatkoznak, csupán jámbor óhajszámba mennek, és hogy az egyéni kistermelés még mindig az értéktörvény elemi érvényének hatása alatt áll. Ebből az „elméletből“ csak egy végső következtetés vonható le: ha növelni akarjuk a kistermelő szektorban a termelést, akkor emeljük az árakat, csökkentsük a minimumra a beadási normákat és bővítsük ki minél jobban a „szabad piacot”. Amikor pártunk kitűzte a mezőgazdasági termelés lényeges fejlesztésének feladatát és megállapította a kistermelő szektor megfelelő feladatait, egészen más feltételből indult ki. Mégpedig- abból, a) hogy a kistermelésben az értéktörvény kétségtelenül bizonyos szabályozó szerepet játszik, népi demokratikus államunkban azonban ennek ellenére már ma elég eszköz áll rendelkezésére, hogy döntő módon határozza meg a kistermelő szektor termelésének fejlődését terveink szerint. Százszázalékosan kezében tartja a szabott kiskereskedelmi árakon árusító állami és szövetkezeti kereskedelmet: kezében tartja a termelőeszközöket, amelyeket kellő - mértékben bocsát az egyénileg gazdálkodó parasztok rendelkezésére, az egyénileg gazdálkodó parasztokkal termelési szerződéseket köt, amelyekkel szervesen bekapcsolja őket a mezőgazdasági termelés egyes ágazatainak tervszerű, arányos fejlesztésére irányuló közös törekvésekbe, nemcsak a begyűjtés, hanem az állami felvásárlás útján is átveszi tőlük terményeiket, rendelkezésünkre bocsátja a gép- és traktorállomások munkáját és ogyre szorosabb kapcsolatot létesít a kistermelő és szocialista szektor között; b) hogy nem növelhetjük lényegesen a mezőgazdasági termelést, ha nem fejlesztjük kellően a kistermelő szektor termelését és hogy kihasználhatjuk a kistermelés munkatermelékenysége fejlesztésének jelentős tartalékait a szocialista országépítós javára; c) hogy a kistermelést sem szolgáltathatjuk ki az értéktörvény ösztönös hatásának és hogy elegendő eszközünk van ahhoz, hogy a kistermelést a népgazdaság fejlesztése állami tervének és a terv összesített szükségleteiből következő árpolitikának rendeljük alá; d) hogy a szocialista országépités jelenlegi szakaszán nem az értéktörvény szabályozó hatása a döntő a kistermelő mezőgazdasági termelés fejlődésében, hanem a terv és azok az eszközök, amelyeket a terv ad a minisztérium és a mezőgazdasági szervek kezébe. Ugyanakkor a terv érthetően számításba veszi, hogy az értéktörvényt is felhasználja a kistermelés fejlesztésére. A mezőgazdasági termelés fejlesztésének feladatát a kistermelő szektorban tehát a kormány nem jámbor óhajként tűzte ki. hanem a mezőgazdasági szervek irányfeladataként. Ezekkel a megállapításokkal kapcsolatban még hangsúlyozni kell, hogy lényeges különbség van az érték törvénynek a termelést szabályozó funkciója és érvényessége, vagyis az értéktörvénynek mint olyannak a hatása között. Tudjuk, hogy az értéktörvény a szocializmusban is érvén,'ben marad, bár hatásköre korlátozódik és ha a tervező szervek helyesen használják és irányítják, úgy az értékrörvény a terv igen fontos eszközévé válik. Tudjuk továbbá, hogy az állam az értéktörvény segítségével szabályozza az áruforgalmat is. Természetes azonban, hogy az értéktörvény a tervgazdaságban nem rendelkezik azzal a termelést szabályozó funkcióval, amely a tőkés rendben jellemzi. Szabályozó funkciója a kistermelő szektorban fokozatosan korlátozódik. A szocializmus építésének jelenlegi szakaszán a tervgazdaság egyik íegfontosílbb feladata, hogy a kistermeléssel kapcsolatban is irányítsuk az értéktörvényt, bár érthetően az -értéktörvény befolyása a kistermelésre nagyobb, mint a szövetkezeti szektorra. Ezért úgy vélem, hogy nem kritikusainknak van igazuk, akik az értéktörvénynek a kistermelő szektor termelését korlátlanul szabályozó funkciójáról beszélnek, hanem ellenkezőleg, a pártnak van és volt igaza, amikor azt követelte, hogy tervszerűen mozgósítsák a kistermelő szektor tartalékait a mezőgazdasági termelés fejlesztésére. Sajnálatos csupán, hogy egyes politikai és gazdasági dolgozók nem értették meg mezőgazdasági politikánk alapvető problematikáját, amipt azt pártunk X kongresszusa megszövegezte, nem fogták fel, hogy a szocialista országépítés sikereinek nyomán új helyzet állt elő, amelynek olyan feladatokat is kitűzhetünk, mint a kistermelő szektor termelésének tervszerű fejlesztése, 'és amelyben lényegesen korlátozott az értéktörvény termoléstszabályoző szerepe. Az értéktörvénynek természetesen nagy befolyása van a mezőgazdasági termelés tervszerű fejlődésének biztosítására, mivel helyes alkalmazásával gazdaságilag hathatósan ösztönözzük a tervfeladatok teljesítésére és túlteljesítésére mind az egységes földművesszövetkezeteket, mind az egyénileg gazdálkodó paresetokat. Ezzel kapcsolatban olyasfajta nézeteket hangoztatnak, hogy lebecsüljük a szövetkezeti tagok és egyénileg gazdálkodó parasztok anyagi érdekeltségének jelentőségét a mezőgazdasági termelés fejlesztésében, és ezt mind azok után az intézkedések után állítják, amelyeket e téren foganatosítottunk. Nem nehéz bebizonyítani, nogy e mögött a szemrehányás mögött tulajdonképpen mezőgazdasági politikánk alapjai ellen irányuló támadás rejlik és a valóságban azt kívánják, hogy engedjünk szabad teret ez értéktörvény ösztönös érvényesülésének — akár tudatában vannak ennek kritikusaink, akár nem. A dolog lényege abban áll, hogy mezőgazdasági politikánkban ma a szövetkezetek és egyénileg gazdálkodó parasztok anyagi érdekeltségének fokozása szempontjából is abból keil kiindulnunk, hogy elsőrendű fontosságú a Földművelésügyi Minisztérium és a mezőgazdasági szervek gazdasági szervező munkája, amelynek célja a munkatermelékenységnek, a hektárhozamoknak és az állatok hasznosságának növelése. A beadási normák és begyűjtési árak rendszerének minél hathatósabban támogatnia kell e termelő törekvéseket és a lehető legnagyobb mértékben fel kell keltenie a szövetkezeti tagok és egyénileg gazdálkodó parasztok anyagi érdekeltségét a tervfeladatok teljesítésében és túlteljesítésében. Kritikusaink a gazdasági-szervező munkát alantas jellegű kérdésnek tekintik és a különféle nehézségek és hiányok csodaorvosságát a magas árakban, esetleg a beadási normák teljes megszüntetésében, és amint ők mondják, a „szabad piacra" való áttérésben látják. Emellett legalább két dologról megfeledkeznek: Elsősorban megfeledkeznek arról, hogy a mi feladatunk a dolgozó, termelő paraszt támogatása és ösztönzése, nem pedig a kulák, a spekuláns paraszt támogatása. A rentabilitás tartós növekedését csak úgy érhetjük el, ha fokozzuk a munka termelékenységét, ezt pedig elsősorban a szervezési és műszaki intézkedések következetes és megfontolt végrehajtásával, az agrotechnikai és zoutechnikai elvek fáradhatatlan alkalmazásával, mindenekelőtt a föld idejében való, gondos megművelésével, helyes trágyázással, a vetőmagokkal és a takarmánnyal való lelkiismeretes, szakszerű gazdálkodással biztosíthatjuk. Ha a mezőgazdasági termelés rentabilitását csupán az árak emelésével igyekeznénk növelni, úgy ez végül is, csak még jobban fokozná a mezőgazdasági és ipari termelésünk között fennálló aránytalanságot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a népi demokratikus rendben az árprobléma megszabadul antagonists iellegétö) és a népi demokratikus rendszer az 6rtéktörvényt az egész népgazdaság fejlesztésének szolgálatában arra használja fel, hogy gazdaságilag mdo kolt módon tervezze az árakat. Vitathatatlan tény. hogy nem egy esetben az egyes mezőgazdasági termények termelése némely szövetkezet vagy egyénileg gazdálkodó paraszt számára kevéssé, esetleg egyáltalán nem rentábilis. Ez azonban legtöbbször nem a begyűjtési árak következménye, hanem oka abban keresendő, hogy az adott lehetőségtől messze elmaradott, alacsony munkatermelékenység következtében nagyok az önköltségek, a hozam pedig kicsi, így aztán a parasztnak nem marad annyi piaci terméke, hogy azt előnyösen értékesíthesse az állami felvásárlás útján vagy a szabad piacon. Magyarázzuk meg ezt a kérdést egy konkrét példa kapcsán: A nemesített vetőmagok és a műtrágyázás növelik a hektárhozarnokat és csökkentik az önköltségeket. Alkalmazásuk során azonban be kell tartani az agrotechnikai szabályokat, a vetőmagnak pedig valóban jó minőségűnek kell lennie és meg kell felelnie az illető vidék éghajlati és talajviszonyainak. E feltételek betartásával a hozamok valóban emelkednek, a termelés rentabilitása pedig az áiak módosítása nélkül is lényegesen nő. Arról van tehát szó — és a jelenlegi időszakban éppen ez a gazdálkodás lényegbevágó és legfontosabb problémája a földművesszövetkezetekben és az egyénileg gazdálkodó parasztoknál egyaránt — hogy lényegesen növeljék a mezőgazdasági szervek gazdasági szervező munkájának színvonalát, a Földművelésügyi Minisztériumtól kezdve a kerületi és járási mezőgazdasági osztályokig, valamint gép- és traktorállomásokig. Csakis e feltétel teljesítésével érvényesülhetnek hiánytalanul azok a gazdaságilag ösztönző tényezők, amelyeket egyrészt már létrehoztunk, másfelől még létre fogunk hozni. Csakis gondosan megfontolt, az egyes falvak adottságaihoz alkalmazott és következetesen végrehajtott intézkedésekkel biztosíthatjuk helyesen az anyagi érdekeltség elvének' érvényesülését a ml viszonyaink között, tekintettel arra, hogy a kereslet gyakorlatilag állandóan emelkedik és nem fenyeget a túltermelés veszélye E szempontból igen előnyös a tervezés decentralizálása, amely lehetővé teszi, hqgy tekintetbe vegyük minden falu, minden gazdaság konkrét termelési adottságait. Nem könnyű és nem is egyszerű probléma ez. A hiba abban van, hogy egyes elvtársak helytelen nézetektől befolyásolva nem fordítottak elég gondot e törekvések megszervezésére, nem fogták fel kellően, hogy mit jelent a mezőgazdasági termelés lényeges fejlesztésére Irányuló politikán« munkamódszerei szempontjából, a kistermelő szektort is . beleszámítva és mi mindent kell megtenni annak érdekében, hogy minden tekintetben előkészítsék e probléma megoldását. Az állam gazdasági-szervező munkájának döntő szerepét hangsúlyozva a mezőgazdaság munkatermelékenységének és termelésének fejlesztésében éberen figyelemmel kell kísérnünk az egyes mezőgazdasági termények, a különböző minőségi osztályok árainak viszonyát, valamint a mezőgazdasági termények és a szocialista ipar szállította termelőeszközök árainak viszonyát és olyan intézkedéseket kell foganatosítanunk, amelyek elősegítik a termények minőségének és értekének megjavítását és a termelés műszaki színvonalának emelését. A mezőgazdasági termelés fejlesztésével megteremtjük a parasztpiac további kibővítésének előfeltételeit, ami nemcsak biztosítja a városi lakosság bőségesebb élelmezését, hanem ugyanakkor a mezőgazdasági termelés további növelésére is ösztönöz. Kritikusaink megfeledkeznek továbbá arról, — és tulajdonképpen ebben keresendő a legkomolyabb probléma —, hogy a mezőgazdaság) termények beadási normáinak és árainak megállapítása nem szorosan vett mezőgazdasági kérdés, hanem fontos politikai és közgazdasági probléma amellyel egyben szocialista országépitásúnk legfontosabb kérdéseit is megoldjuk, mint például a népgazdaság általános fejlesztését, a bérek és fizetések reális értékét, a dolgozók élelmezését, az életszínvonal emelésének politikáját. valutánk megszilárdításának problémáit, ettől függ szocialista országépítésünk további sorsa és végeredményben a munkások és a dolgozó parasztok szövetsége is, Csak olyan árpolitikát tekinthetünk helyesne«, amely számol mindezekkel a követelményekkel. Ha a mezőgazdasági terményekre olyan árakat állapítanánk meg, amelyek szükségszerűen az élelmiszerek árainak emelésére vezetnének, vagy súlyos veszteségeket okoznának az állami kereskedelemnek, úgy ezzel veszélyeztetnök a bérek és fizetések reális értékét. Ebből a szempontból kell megítélnünk például azokat a nézeteket is, hogy a szabad piacot a kötelező beadások rovására lényegesen ki kellene bővfteni, mivel ebben az esetben az állami kereskedelem érthetően nem biztosíthatna kellő mennyiségű élelmiszereket a városi dolgozók számára. A kapitalizmus idején az értéktörvény ösztönös hatása alatt álló szabadpiac csak a nagybirtokosok, nagykereskedők és tőkések számára volt szabad, akik e szabadpiac segítségével kizsákmányolták és nyomorba döntötték a dolgozó parasztok tömegeit és megfosztották őket munkájuk gyümölcsétől. A parasztok zöme „szabadon" adhatta el mezőgazdasági terményeit a kapitalista tőzsde diktálta árakon, a gabonát rendszerint tüstént aratás után kénytelen volt áruba bocsátani, amikor az árak a legalacsonyabbak voltak, mivel a parasztnak pénzre volt szüksége. A válság és munkanélküliség idején éppen a szabadpiacon nem mutatkozott kereslet és a parasztok kénytelenek voltak mélyen „áron alul" eladni terményeiket. Az úgynevezett „szabadpiacnak“ a népi demokratikus rendszerben nincs ilyen antagonists jellege. Az a tény. hogy nálunk az úgynevezett szabadpiac (parasztpiac) vonzza a parasztok zömét, elsősorban abban a nagy társadalmi és közgazdasági fordulatban gyökerezik, amely megszüntette a válságokat és a munkanélküliséget. A szocializmus gazdasági alaptörvénye és e törvény alapján a dolgozók életszínvonalának szüntelen emelkedése biztosítja a szövetkezetek, parasztok és szövetkezeti tagok számára azt, hogy elhelyezhetik mezőgazdasági terményeiket. Államunk e törvényre támaszkodva, biztosítja a mezőgazdasági termelés tervszerű, szüntelen gyarapodását. Az úgynevezett szabadpiac egyike azoknak az eszközöknek, amelyeket népi demokratikus rendszerünk arra használ fel, hogy növelje a szövetkezetek és egyénileg gazdálkodó parasztok anyagi érdekeltségét a termelés fejlesztésében, az élelmiszer felvásárlásának fő forrása azonban az állami- és szövetkezeti kereskedelem kell, hogy legyen. A begyűjtési árak bírálata során nem egyszer rámutatnak arra a különbségre is, amely a begyűjtési árak és az állami kiskereskedelmi árak között fennáll. Arról nem is beszélve, hogy a begyűjtési árakat az állami felvásárlási árakra való tekintettel kell megítélni, ez a különbözet árpolitikánk alapelveiböl következik. Ez a különbözet elkerülhetetlen, mivel a forgalmi költségek leszámítása után az állam fontos bevételi forrását alkotja. Ezzel kapcsolatban a reakciós uszítók azt akarják elhitetni dolgozó parasztjainkkal, hogy igazságtalanság történik velük, hogy megkárosítják őket. Parasztjaink azonban jól tudják, hogy az árkülönbözetet nem lánckereskedők és üzérek vágják zsebre mint a tőkésrend idején, hanem ez a különbözet az állam pénztárába folyik be, amely az így nyert összegeket a közösség javéra fordítja, olyan szükségletekre, amelyek kielégítése elsősorban maguknak a parasztoknak érdeke, gép- és traktoré Hamások építésére és kiadásainak fedezésére, a parasztok társadalmi biztosításara, egészségügyi és közoktatási célokra, beleértve a mezőgazdasági iskolák kiadásait is, kulturális létesítményekre, a honvédelemre stb. Államunk ezen felül állami pénzekből közvetlenül is támogatja a parasztokat. Az árkülönbözet nagyságát más szempontok is meghatározzák. Az állami kiskereskedelmi árak megállap*tásával szabályozzuk a piacot, fenntart,luk a kereslet és kínálat egyensúlyát és meghatározzuk a bérek és fizetések reális értékét. Pártunk és kormányunk rendszeres politikával törekszik az állami kiskereskedelmi árak leszállítására, mivel ez az a legfontosabb út, amelyen növelhetjük a munkások bérét, az alkalmazottá1' fizetését, a szövetkezeti tagok, egyénileg gazdálkodó kis- és középparasztok jövedelmét és megszilárdíthatjuk a csehszlovák koronát. Az élelmiszerárak további jelentős leszállításának feltétele az, hogy lényegesen növeljük mezőgazdasági termelésünket, bőségesebben ellássuk a piacot hússal, vajjal, tejjel és más terményekkel. A párt és a kormány ezt az árpolitikát folytatva, egyenlő mértékben, igazságosan értékeli a városi és falusi dolgozók munkáját. Ezt a legjobban az a tény tanúsítja, hogy a dolgozó parasztság, amelynek a tőkésrend idején nyomor volt az osztályrésze, új, népi demokratikus államrendünkben szüntelenül emelheti jólétét és hogy falvainkon a jólét növekedése általános jelenségnek számít. Erről meggyőzően beszélnek azok a számadatok, amelyek szerint falvainkon rohamosan emelkedik a textiláruk, cipők fogyasztása, egyre több építőanyagot, rádiókészüléket és más iparcikket vásárolnak parasztjaink. Hasonló meggyőző adatok számolnak be arról, hogy falvainkon egyre emelkedik az élelmiszerfogyasztás is. Kis- és középparasztjaink még nem felejtették el azt az időt, amikor szájuktól kellett megvonni a legszükségesebb élelmiszereket is, hogy egy kevés pénzt szerezhessenek a kapitalista szabad piacon, és még így is gyakran pénz nélkül tértek haza, mert ,ietn került vevő. A paraszt munkáját Igazságosan értékelve, nem engedjük — és ebben nyilván egyetért velünk minden becsületes paraszt —, hogy egyesek a többi dolgozó terhére üzérkedéssel, nyerészkedéssel növeljék hasznúi at. Bár az áremelés politikája a szövetkezeti tagok, kis- és középparasz tok számára látszólag kedvező és elfogadható lenne, ez a politika végeredményben a dolgozó parasztságnak legalább annyi kárt okozna, mint a Városi dolgozóknak. Ha ezeket a kérdéseket mind kellően megmagyarázzuk szövetkezeti tagjainknak, kis- és középparasztjainknak és ha nem engedünk a különféle maradi nézeteknek, úgy kétségtelen, hogy a parasztokat és szövetkezeti tagokat meggyőzzük politikánk helyességéről és megnyerjük a paraszti és szövetkezeti termelők zömének teljes támogatását. Kritikusaink — akár beismerik skár nem — nézeteikkel tulajdonképpen kapitulálnak azok előtt a nehézségek, megoldásra váró bonyolult feladatok előtt, amelyekkel mezőgazdasági termelésünkben meg kell küzdenünk. Látszólag az értéktörvény érvényére hivatkoznak, a gyakorlatban aziinban elméleteik szabadjára engednék az értéktörvény ösztönös hatását és nem állítanák e törvényt a terv szolgálatába. Ez az elmélet összeegyeztethetetlen a szocializmus gazdasági alaptörvényével, mivel szükségszerűen az élelmiszerárak emelésére vezetne és véget vetne az árleszállítások nautikájának. Ez az elmélet a gyakirlatban komolyan fenyegetné egész szocialista országépítősünket. Mi azonban nem vagyunk hajlanlök meghátrálni a nehézségek előtt mezőgazdasági termelésünkben sem, a klster- I meló szektorban sem bízzuk magunkat az értéktörvény termelés-szabályozó hatására, hanem az értéktörvényt minél hathatósabban ki akarjuk használni a mezőgazdasági termelés tervszerű fejlesztése érdekében. A kérdés tehát így áll: Van-e elóg hathatós eszközünk ahhoz hogy felkeltsük a szövetkezeti tagok és parasztok termelő igyekezetét és tovább fejlesszük a város és a falu piaci kapcsolatait? Bár a mai helyzetet semmiképpen sem akarjuk kielégítőnek mondani és — mint már említettem — nem kevés a még megoldandó bonyolult kérdés, — főleg az állattenyésztési termelésben, politikánk helyes és sok hatásos eszközt ad kezünkbe a mezőgazdasági termelés tervszerű fejlesztésének biztosítására, még pedig nemcsak a szocialista, hanem a kistermelő szektorban is. Az eredmény múlhatatlan előfeltétele azonban, hogy ezeket az eszközöket helyesen használjuk fel és emeljük gazdasági-szervező munkánk színvonalát. * * * Mezőgazdasági politikánk politikai és gazdasági kérdéseinek és a dolgozó parasztsághoz való viszonyunknak helytelen értelmezése az állami apparátus elsősorban magának a Földművelésügyi Minisztériumnak gyakorlati munkájában is kifejezésre jutnak. A mezőgazdasági igazgatás, elsősorban maga a Földművelésügyi Minisz(Folytatás a 11. oldalon.)