Szabad Földműves, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-04-24 / 17. szám

1955. április 24. Földműves 5 SZXYEPAN SCS1PACS0V: 1870. április 22. Felsárgállott a pocsolyás hegyoldal, körötte duzzadt, áradó vizek, a várost így ölelte át a Volga, a hegy — úgy látszott — tengeren libeg. Lágy szellő kelt az almafán, a házon, folyókról jött, hol mállott már a jég. Csak víz csillámlott messze láthatáron. Szimbirszk felett széles-kék volt az ég. A tájra már až új tavasz borult, és langyos pára szállott életosztón. Megtört a jég és felmagasztosult a Volga s véle mind egész Oroszhon. Mint árnyék röppent át sok könnyű felleg a messzi falvak kéklő érdéin, szürkéllő kunyhóján. A Volga mellett ilyen tavasszal született Lenin. Korok jönnek, korok tűnnek tova, de azt a nappalt nem felejti senki, erős emléke nem fakul soha: örökre már a kék hajnalt jelenti. mr-R-KK JÜZS-EFé LENIN SZAVA Hogyha Mites művész festéke nem is örökítené képét, ismerném Ot: lelkem mélyébe szikrázó, meleg tekintetét szavainak élei vésték. Jövőnkbe nincs térkép, amelyen csík jelezné a helyes utat; éltem mégsem bolyongás, nekem van célom, érdekem — utamra Lenin szava világít, s műtőit. Hol búzát termelnek a sziken, s a munkás újat alkot, tervez ott él Lenin — a tetteikben ő lendül, ő vág... Hozzá méltó emlékkő majd új rendszerünk lesz. Ismerem Ot, lelkem mélyében szava önarcképet faragott. Látom, mint akkor tizenhétben sültös sapkában az állványról messze, a jövőnkbe mutatott. Lenin a komszomolisták között A NÉP TULAJDONA I Kis történet Lenin elvtársról j A parkban nagy, árnyas fák álltak. A magaslaton nőttek, ahonnan látni lehetett a mezOt, mögötte a falut és amögött a vasutat. A parktól balra a Pahra folyócska csörgedezett. Lenin néha leballagott az ösvényen a folyóhoz, útközben parasztokkal ta­lálkozott s elbeszélgetett velük ügyes­bajos dolgaikról. Néha megállt a park ösvényén és figyelte távoli mozdonyok felhőkbe vesző fehér füstfellegeit. Az ösvények egyik kanyarulatában nagy fa állott ez volt a legnagyobb az egész parkban. Ágai az ösvény felé hajoltak s olyan sűrű árnyékot vetettek, hogy legfeljebb, ha három­négy napfoltot hagytak maguk után a földön. Forró nyári napokon ennek a fá­nak az árnyékában gyűltek össze a gyerekek játszani. Elfáradt emberek is szívesen pihentek meg alatta. • Lenin egy napon, amint errefelé sétált, látja ám, hogy a fából csak egy tuskó maradt: a fatörzs lefűré­szelve hever a fűben. Koronáját fej­szével gallyazták le. Vlagyimir lljics hazatérve kérde­zősködni kezdett: — Ki vágta ki azt a fát? Miért nem vigyázott a gondnok? Gorkijban a gondnok vezette az egész gazdaságot: a házát, a többi épületet s a villanytelepet. A park Őrzése is az 0 kötelessége volt. Felkeresték hát a gondnokot, hogy megtudakolják: miként történhetett, hogy a parkban kivágják a fákat. Kiderült, hogy maga a gondnok vá­gatta ki a fát. Lenin mérges lett, amikor ezt meg­tudta: — Micsoda szemtelenség! Zárják be három napra! A gondnok nem is álmodott arról, hogy így megbüntetik. Elment hóit Leninhez, hogy meg­magyarázza, miért vágatta ki a fát: Gorkijban javításra szorult a kapu. De Vlagyimir lljics szigorúan mondta: — A parkban nem azért nőnék a fák, hogy kaput javítsanak velük. Ezt még a kisgyerekek is megértik. Maga pedig felnőtt ember. A gondnok zavarba jött és össze­függéstelenül kezdte magyarázni, hogy persze, hibát követett el, de mégis: nem lehetne most. az első al­kalommal enyhébb büntetést kiszab­ni? — Enyhébbet? — csodálkozott Le­nin. — Hiszen a fa nem az enyém. A nép tulajdona. Tehát nem lehet enyhébben büntetni. A gondnok ddgavégezetleniü távo­zott. Aznap még Lenin hozzátartozói kö­zül is közbenjárt valaki Vlagyimir lljicsnél a gondnok érdekében. De Lenin kijelentette: éppen az súlyos­bítja a dolgot, hogy maga a gondnok és nem valaki más vágatta ki a fát. Ezt az embert azért állították ide, hogy vigyázzon a nép tulajdonára, 0 meg tönkreteszi azt. Ez csak súlyos­bítja vétkét. Iffii aztán a gondnoknak le kel­lett ülnie a három napot.. ■ FELIRAT A FALON GOLUBNYICSIJ HADNAGY, a berlini csata után és a harbini csata előtt, hazalátogatott Kievbe. Sokáig bolyongott az üszkös ro­mokkal borított városban, amíg megtalálta szülőházát. A házból alig maradt meg vala­mi. Golubnyicsij, ahogyan a ked­ves barát sírjánál illik, levette sapkáját, a repedezett falhoz lé­pett, benézett az összetört abla­kon, aztán körüljárta a romokat. Keserűen felnevetett: ezer, meg ezer romot látott az utóbbi évek­ben, miért is nem tudja megszok­ni ezt a látványt. Golubnyicsij sokáig állt a csonka falak előtt, amelynek repedései, sebei, mint ókori hieroglifák arról beszéltek, hogyan pusztították el szülőházát. Golyó gyilkolta. A falak meg­őrizték a téglákon tehetetlen düh­vei kopogó géppuska-sortüzek nyomát: Aztán ágyűlövedékek pusztítot­ták. Erről a falakbavájt, szagga­­tottszélü, kerek lyukak árulkodnak. DE ÜGY LÁTSZIK, A HÁZ még ezekután is ott állt győzhetetlenül, zordonan és fehér faláról vakme­rő felirat meredt az ellenségre. Majd rgpülőgépekről bombáztak. A bomba a ház belsejére hullt, és fülsiketítő robbanás után az ajtókon és ablakokon keresztül messzire szórta a törmeléket és a port. És a repedezett, hasadozott fa­lak . még mindig álltak. Az elpusz­títhatatlan felirat farkasszemet né­zett az ellenséggel. A meggyalá­zott vakolaton megalvadt vérként világítottak a piros betűk: — Ha­lál a fasisztákra! Miénk a végső győzelem! Fenyegető üzenet. Egy elnémuló száj kiáltása, azoknak az emberek­nek utolsó szava, akik a romok alatt pusztultak el, de itthagyták a falon a halhatatlan élet örök nyomát. ... Teltek az évek és Golubnyi­csij újra eljött. Csakhogy már ré­gen nem hadnagy. Halántékán ősz hajszálak csillognak. Sokfelé járt Látták a nagy építkezéseken, ta­lálkoztak vele a távoli tengereken. Szülőháza előtt Golubnyicsij le­vette kalapját, felnézett a ma­gasba. Sokáig figyelmesen nézte az itt emelt új épületet, mintha a múltat, élménye'it akarná felidézni. Az ERKÉLYRŐL TARKA virágok kandikáltak ki. A falakra felfutott a vadszőlő. A nyitott ablakokon hímzett függönyök, mögöttük han­gos nevetés. Golubnyicsij lassan átment az utca túlsó oldalára és a Lenin­­szobor mellett leült egy padra. Körülötte a fiatal topolyfák le­velei susogtak. A márványszobor alatt gyerekek játszottak, zászlócs­kákat tűztek a rugóra járó moz­donyokra, papírhajókat fabrikáltak. — Mikor épült ez a ház? — kérdezte Golubnyicsij az egyik hét-nyolc éves kisfiút. A fiú meglepetten nézett rá. — Ez a ház? Ez mindig itt volt. — És hogy minden kétséget el­oszlasson, még hozzáfűzte. — Tu­dom, mert ott lakom... Golubnyicsij az első pillanatban elcsodálkozott, majd önkéntelenül elmosolyodott. — Hát a Lenin-szobrot mikor állították fel újra? — Lenin is mindig Itt volt — felelte a fiú. GOLUBNYICSIJ ELŐSZÖR beszél­ni akart a gyereknek az elmúlt évek szörnyűségeiről, aztán meg­gondolta: — Minek? Ez a napsü­tötte, derűs ház, virágos erkélyei­vel és ablakaival valóban mindig itt volt. És Lenin is mindig itt volt. SZ. ZSURAHOVICS Hát mit is ér egy alma? Egy ldcsi akna, alig piros, f-oüitos is, amibe már féreg szerzett magának ehetőt lakást? Mit ér a falatnyi se­­lejtgyümölcs, hullott alma? Mit? Hadd mondjam el az emlékek mázsájával s vékonypénzű, gyengeveretü szavam súlytalanságával. Az alma ott termett Karinthyában. Bőséges itt az almaszüret, bort is saj­tolnak belőle, ha nem is tokaji, de isszák. A pincékbe is elrakják, ki má­zsákat, ki még többet, az új termésig is kitart. Szagos erre minden pince, jóillatú, de nagy lakat őrködik ám az illatok piros-sárga hordozóin ... • Az osztrák falu szélén kószált egy ron­gyos had. Ahonnan kitették őket az országúira: a magyar határtól nem messzire már integetett a szabadulás és az édes szabadság, tankok és zász­lók hordozták. Ezért is tették ki ezt a koldushadat az országútra, hogy to­vább indítsák újabb szöges drótok mögé, távcAítva a közelgő szabadítok elöl. Elöl, hátul és oldalt most már civilruhás hóhérok. A pót-náciknak már egyenruhára sem telit, de minek is kellett volna egyenruha ahhoz, hogy lelőjék ezt, aki elmarad, kilép a sorból, vagy gyengeségében össze­esik? Ehhez csak golyóra töltött pus-. ka kell, célzás sem, mert akárkit ta­lál a felkapott fegyver, csak fogy az átkozott banda, amely miatt gyalog , kell lépni nékik is... És ezek a ron­gyosok meg fülelnek, a nagy remény­telenség kis foszlányokban tépődik le róluk, hiszen dörög az ágyú, ide ér drága hangja, öreg. bíztató moraja . Ezek fülelnek és a hang fe'é nyújto­gatják fülüket, mintha gyűjteni akar­nák, beszívni, s beinni ezt a dörgést, amelyet a távolodó kinps-gyötrelmes ECY ALMA léptek ellenére mind közelebb halla­ni... Az országúiról aztán mellékutakra kergették őket. Az or­szágút kell a fej veszettségnek, a szé­dült menekülésnek, az ájul/dozó, áléit visszavonulásnak, lesántult tanknak, megrekedt autóoszlopnak. Az éjjel­nappal meg nem szűnő ágyúzás ret­tenti. riasztja a megdúlt nácikat — hebegő, lihegő menekülés ez, ügyeío­­gyott hátrálás a lendület előtt, fel­­tartózhatatlan tankok e'ől. amelyek az édes szabadságot és az ü vesztüket hordozzák. Mellékút és ösvény. Sokszor körben is. mert a rongyosoknak meg kell for­­dulniok, ha a mellékúton is tehetet­­'enül duzzad és torlódik a vert náci sereg. Vánszorog a fogoly, roskadozik a lába. estére már csak úgv terül el, hogy talán soha nem kel fel. Ó, az este! Gondolhatnád, hogy em­berek százai pihennek a csupasz föl­dön, de nem nevezném már embe­reknek őket! Enni! . . . enni! . . krumplihéj miiven nagy kincs ’enne, szalma! . . . Azt is lehet rágni. . Egy kis kenvérhéj száraz, szemétre­­dobotí! Ó, 'akomával érne fel ... A? éhség ordít, tombo’, az éhség tép és mar. az éhség zúzza az agvvelőt, en­ni, enni! . . . Nem ettek már ember­öltő óta, évezredek óta. örökkévalósár óta: — hitek óta, ahogy vánszorog­nak mellékúton és szűk ösvényeken Szívdobogtató szerencse, ha valahol vadsóskát találnak és szerencse, ha a fegyveresek nem néznek arra. Le le­het hajolni, egy marékkai tépni, me­netközben, vagy ha olyan helyen vannak, estére. Keserű és savanyú a vadsóska, más lábak már rátiportak, de szájba lehet venni, e’kevemi a kínlódó nyállal. ínyhez érinteni, ízt érezni, szájpadláshoz nyomni... Vagy ha akad az út mentén repce, sárga fejével, ez az ostoba hasznos virág, de milyen hasznos a borzalmas éhe­zőnek, süt a puskagolyónak is, amely kirepül a csőből, ha náci gazdája lát­ja, hogy az eszelősök tépik az olajos virágot és falják — még akkor is sokszor, amikor a golyó már szala.it­­ía értük a halált... Itt fekszenek és eszelősök, az éhezés őrültjei, a gyomor megkín­­zottjai, a nyelés reménytelenjei, aiig 'üktető szívvel, értelmetlenül bámul­va a csülagokra, amelyek még őket is beragyogják. Eszelősök, éhezéssel szándékosan elvadított férgek, szinte már nem is emberek: itt, az éhségnek ebben a poklában... Az éjszaka lete’epszik hozzájuk, nem ad álmot, csak a kint próbálja csitítani. az éjszaka is tehetetlen . Igen, az éjszaka is tehptet'en, de tanácsot nvújt mégis, ha nem is so­kaknak. Egv kis csoport nes/t*-lenü' fel is kerekedik, ’eszámolva az élet­tel, amelv amúgv sem ér sokat. Tu­­'aidonképpen szökni kéne. szökni ar­­'afelé, amerre a szovjet ágvúk zen­gik a legszebb szózatot. Szökni bom­lott fronton át, veszett náci csordán át, a tábori csendőrök gyűrűjén, eaer és millió halál ólálkodása közt. Surran az éjszakában az elszánt lé­pés. Indul, ösztönre hallgatva és íme hajnalban ott kószálva a fa’u alatt. Eltévedtek, rossz irány vitte őket, de itt van ismeretlenül és mégis nagy kárpótlásul a falu, Hatos pincéivel, talán jó szívvel az olyan nagyon szá­nandó к iránt. Bomlik a vállalt rend, szétszéled a csoport, harmme-öíven ember százfelé, kéregetni. koldulni, szemétbe kaparni, trágyadombon ku­tatni ... A falu megrémül, a koldu­sok ilyen inváziója félelmetes, az éhes szemek dülledtek, a szájak cserepe­sek, micsoda koldusok, nemcsak ron­gyokban. de mocskok mocskával, fér­gesen és remegve ebben a tiszta kis fa'uban. Az ocsmány náci-propaganda is befészkelte itt magát. Vajon kik ezek. akik szétáradnak az ajtók felé, kik ezek a kerítések alatt? És a bu­tított nép most zár. alá menekült a koldusok láttára, bezárt kapuk és aj­tók mögé... Äm az éhség türelmetlenül zörgetett és dörömbölt. És félve és habozva egyszer aztán az első kapu megnyílt nyikorogva. És ahogv közelebb látta a gazda a zör­gető koldust, a szó segítsége nélkü' is értette, hogy a keserves kín kö­nyörög kint és már fordult is kék kötényével, hogy szakajtóban, ha mást nem, almát osszon ... Mennyit ér hát egy' alma? Most fe­lelnék rá, ha tudnék. Ha tudnám a teg- és legnagypbb fokmérőt, a Je&­óriásibb mércét, ha nem lenne siyái és apró minden jelzőm. (A szó néha csak bukdácsol, akadozva követi, amit hűségesen kéne tolmácsolnia.) Meny­nyit ér hát az alma? A végtelen kin­cset kiszámító matematikusnak kéne lennem... S nyúlt a sóvár, rettene­tes izgalmában reszkető kéz, a gör­bült kéz az almáért, az almákért. . És fordult, és indult ez a szerencsés és néhány pillanattal később oly sze­rencsétlen! És vagy tizen, ahelyett, hogy a paraszti bő szakajtó felé ro­hantak volna, a megajándékozottra rontottak vadállati ennikívánásukban, a téboly határán, úgy, ahogv csak a náci kívánság kívánta, amikor esze- 4’ssé állatosította foglyait — maradék dühödt erejükkel nekifeszültek teli kezének, nekimartak csikorgó fogak­kal, nyiszlett üvöltéssel, majd föld­­reteperték, szörnyű, véres piramist alkotva ádáz birkózásukból, teljesen elvesztve immár eszüket... Az ilyen meggyötörtnek nem is kellett sok! . . . Amikor eltisztult fölötte a vad tusa, már élettelen gör­be ujjai szorították csak a nála ma­radt egyetlen kis almát, alig pirosat, foltosat, a maradék hulJott-fonnyad­­tat... Én most kilépek az emlékek fojtogató tájából, kilépek, mint volt tanú és odaülök, olvasó, asztalod mellé... Folytasd csak bé­­kességes estédet, egv percig zavarlak csak ... Hogy éppen Beethoven zeng a készüléken? Hát hallgasd csak.. Majd legközelebb eljövök és akkor beszélgetünk arról, hogy a nácikat újra talpra akarják állítani... BODÓ BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents