Szabad Földműves, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1954-11-28 / 48. szám

4 1954. november 28. Este a falun mikor az esti fénysugarak már kialszanak s az alkony egyre sílrűbbé válik, a falu házaiban és и -Un felvillan a villanyvilágítás. Ilyenkor különösen csábítóan hívo­gatnak a klub és könyvtár fényes viVanyégöi. Ma. amint azt a falra­gasz hirdeti, a panfilovi klub drámai színköre Alexander Kornejcsuk .,Pla­ton Krecset” című színdarabját ad­ja elő. Az előadásig még sok idő van. Ad­dig benézünk a könyvtárba. Barát­ságos, csendes környezet fogad a hatalmas helyiségben, habár zsúfo­lásig megtelt minden sarka fiúkkal és leányokkal. Folyóiratokat és újsá­gokat olvasnak. Lida Poljakova könyvtárosnő adja ki a könyveket. Milyen könyveket kérnek kölcsön az olvasók? Csak úgy, véletlenszerűen kive­szünk néhány jegyet: MGJSZEJEV IVAN: Lermontov — ,.Korunk hőse”, Csehov és Gogoly válogatott művei, Gorkij — „Matvei Kozszemjakin élete". Gercen — „Ki a bűnös?", Fagyejev — „Ifjú gárda", Bubennov: — „Fehér nyírfa”, Tudo­mányos könyvek — „Atomok világa”, „Oroszország". . . T/IERA ZVARCEVA: „Az SzKP “ története”, Azsejev — „Távol Moszkrától", Iszakovszkij és Tvardov­­szkij versei, G. Nyikolajeva — „'4 jövő körvonalai”. . . — Ez a lány semmilyen újdonságot nem hagy figyelmen kívül! — jegyzi meg Lida. JEVGENYIJ SZOSZUNOV: 1. V. Micsurin müveinek L, 2., 3., 4. köte­te. T. D. Liszenko — „Agrobiológia", V. R. Viljamsz művei, V, Szafonov — ,A föld leigázása”. . . JEKATYERINA MASZLINA: „Ta­lajtan”, „A földművelés alapelvei”. Liszenko — „Agrobiológia”. s persze — szépirodalom. NY1NA SZTRIZSEVOVA: Korolen­­kS — „Válogatott müvei”, Turgenyev — „Szemelvények”, Babajevszkij — „Arany csillag lovagja”. Bubennov — „Fehér nyírfa". . . A könyvtári jegyekből csak azokat jegyeztük ki, amiket az olvasó leg­utoljára tanulmányozott át. Egyéb­ként, egyetlen könyvtári jegy sem mutat hű képet arról, mi minden iránt érdeklődik a falu lakója, mert igen sok kolhozista saját könyvtárat rendezett be. A lejönök minden bi­zonnyal megszerzik az állattenyész­tésre vonatkozó könyveket, a zöld­ségtermelő brigádok tagjai megvásá­­ro’ják a zöldségtermesztésről szóló müveket stb. De mégis, nézzétek csak meg mégégyszer a könyvtári jegyeket és kíséreljétek meg eltalál­ni, melyik olvasó a munkás, melyik a kolhozista. melyik agronómus, me­lyik a diák. Teljességgel lehetetlen ezt eltalálni! Ki is mondhatná meg, hogy Jevgenij Szoszunov egyszerű munkás, nem pedig agronómus. vagy a mezőgazdasági főiskola hallgatója. Hasonlóan tág és tarka érdeklődési kört láthatunk Mojszjevnél, a kolhoz lakatosánál, aki már öregebb ember, Nina Sztrizsevánál, egy fiatal labo­ránsnőnél, vagy Viera Zvarceváiiál, a kolhoz és a komszomol egyszerű tagjánál. * * * Пе térjünk már be a terembe, L^ahol a türelmetlen nézők tap­solnak. Minden hely elkelt, sokak­nak már nem is jutott ülőhely. Ez is komoly probléma. A 150-300 em­bert befogadó falusi klubok nem fe­lelnek meg az egyesített kolhozok igényének. Hol rendezzék például a közgyűléseket ha a kolhozisták szá­ma ma már elérte az ezret is? Ren­des közgyűlések nélkül pedig a kol­hozt lehetetlen jó irányban vezetni! A Komintern kolhoz elhatározta, hogy egy 900 személyt befogadó klubter­met létesít. A kolhozisták úgy kíván­ják, hogy ez egy szép világos, két­emeletes épület legyen. Ennek léte­sítésére sem erőben, sem eszközök­ben nincs hiány. De más nehézség áll útjukban. Meg kellene kezdeniük az alapok építését, de a tervrajz még nem készült el. — A járáson adtak ugyan egy tervet. — magyarázza Pjotr Orlov, — mi azonban visszautasítottuk. Viz­­özönelötti építkezés! Szégyenkeznünk kellene miatta. — . . .A függöny felgördül. A szín­padon szépen berendezett szoba. A nézők felismerték fahibéli elvtársai­kat. Krecset anyjának szerepét Zi­naida Alexejevna Pribitkov. a klub vezetője játsza, aki kénytelen volt beugrani a hirtelen megbetegedett művésznő helyébe. Tyerentij Oszi­­povics orvos szerepét Ivan Jadrov játsza, Valja aszisztensnö szerepében Galja Jadrova kolhozistanőt ismerik fel. . . platón Krecsetet barátai szüle­­tésnapi szerencsekivánataikkal keresték fel, az ünnepelt azonban még nem volt odahaza. Már késő van, távoznak. Megjelenik Krecset. Hiszen ez nem más. mint Nyikoláj Ivánovics Krasznovito. a kolhoz rak­­tárnoka! A színészek élénk, kifeje­zésteljes és lelkes játéka elfeledteti azonban a nézőkkel, hogy a raktár­­nokot, pásztort látják maguk előtt. . . A szovjet ember alkotó életének ké­pe, a színpadon szereplő személyek jellemvonásai alakulnak ki előttük. Az előadást feszült figyelemmel kisérik mindvégig. A játék erős be­nyomást kelt. A drámai együttes kü­lönösen erre törekszik s ezt való­ban el is éri. A színkör minden elő­adásra hosszasan és lelkiismeretesen készülődik fel. hiszen klasszikus színjátékokat adnak elő: a „Vihart”, „Ne élj úgy. ahogy magad akarsz”, A. N. Osztrovszkij színjátékát, ezen­kívül pedig „Vassza Zseleznov” van előkészületben M. Gorkij-tól. Kez­detben az asztalnál olvasnak, a jel­lemeket tanulmányozzák, ezután sze­reposztás szerint felolvassák a dara­bot. Ugyanakkor áttanulmányozzák a vonatkozó irodalmat, amely lehetővé teszi, hogy a színjáték eszmekörét elsajátítsák. így tanulmányozzák pél­dául Dobroljubov „Sötétség birodal­mát”. amikor a „Vihar” előadására készülődtek. Az egyes darabok ta­nulmányozásával eltöltött munka a színkör tagjainak látókörét bővíti, előmozdítja műveltségüket s ugyan­akkor lehetővé teszi számukra, hogy a darab gondolatait a legélénkebb formában adják át a hallgatóságnak. ГЛе ez már nem mövészet! Nem véletlen, hogy a helyi szovjet legutóbbi közgyűlésén a drámai szín­kört megintették, mert néhány egy­­felvonásosr. felületesen tanulmányo­zott át és tanult be. A drámai színkör lehetővé tette a kolhozistáknak, hogy a korszerű mű­vészetet megértsék és megszeressék• A kolhozisták ma már maguk is visszautasítják az értéktelen fércmü­veket és egyre nagyobb igényeket támasztanak a színkör tagjainak tel­jesítményével szemben. A szovjet vidék kultúrélete élénk, ütemes. A panfilovi kolhozisták, de vele együtt a többiek is, különböző irányban nyilvánítják meg érdeklő­désüket, ami harmonikus fejlődést tesz lehetővé. Egyszer sakkversenyt, egyszer fubalmérkőzést rendeznek, ezután pedig új filmet pergetnek, — havonta 17 filmet — majd a politi­kai, agrotechnikai, esetleg a varrónői körökben képezik ki magukat. . , Aki pedig odahaza akar maradni, rádiót hallgathat, újságokat, folyóira­tokat vagy könyveket olvashat. Azok az idők. amikor azt hitték, hogy a növénytermesztés, vagy a tenyészte­­lepi munka szaktudás és állandó ön­képzés nélkül is lehetséges, vissza­vonhatatlanul elmúltak. ilyen a szovjet falu, aiz átlagos * színvonalon élő vidék. Ha pe­dig az ország valamely mintakolho­zába látogatnánk el, — márpedig ez­rével vannak ilyenek — láthatnánk azt is, mennyire rohamosan tűnik el a különbség a város és falu, a szel­lemi és testi munka között. Hogyan táncoljunk? táncművészet szovjet mesterei tömegével kapják a leveleket a fiatalságtól: „Hol lehet megtanulni helyesen, kultúráltan táncolni?" — kérdi sok fiú és leány. „Ott voltam a Kreml újévi bálján — írja egy fia­talember, — szégyenszemre azonban félreálltam a táncolok útjából, mert nem tudok táncolni." Többen érdek­lődnek afelől, hogy a zeneszerzők, balettmesterek alkotnak-e új tánco­kat, s lehet-e jazz zenére táncolni. Az ember nem is gondolná, hogy a klasszikus balett és a művészef csúcsáig fejlesztett orosz népi tánc hazájában kérdés lehet a társasági tánc és ikertestvére, a tánczene ügye. Ez a kérdés nálunk is napirenden van. ezért érdekel bennünket közel­ről a Komszomolszkája Pravda egyik közelmúltban megjelent számának cikke, a társasági tánc szép és visz­­szataszító vonásairól. Külön érde­kessége a cikknek, hogy szerzője Rosztyiszlav Zaharov, a moszkvai Nagy Színház Sztálin-díjas balett­mestere 'J'ánct közben — írja R. Zaha­rov — önkénytelenül is felfed­jük erényeinket és fogyatékosságain­kat. A jólnevelt ember szépen, har­monikus mozgással táncol, míg a dur­va, faragatlan modorú táncos a par­ketten is visszatetszést kelt. Senkise higyje, hogy a jó modor, a kifogás­talan viselkedés a múlt csökevényé­­nek tekinthető. Ellenkezőleg! A jó modor és a rokonszenves viselkedés követésre méltó. Az emberi kapcso­latok jólneveltség nélkül elképzelhe­tetlenek a társadalmi életben. De tér­jünk vissza a tánchoz és beszéljünk arról, hogyan kell táncolni, mi a jó és mi a rossz az embermilliók e köz­kedvelt szórakozásában. Zaharov mester szerint a báli tán­cok tanítását már a középiskolában meg kellene kezdeni. A gyermek könnyen megtanulja a táncmozdula­tokat és ez a tudása egész életére megmarad. A középiskolai tánrianí­tás megszervezése feleslegessé tenné az úgynevezett „tánciskolákat”, ame­lyek falragaszon hirdetik, hogy „öt nap alatt öt táncra” tanítják meg a jelentkezőket. A táncestélyeken azon­ban a fesztelen, könnyed táncmozdu­latok helyett mereven a lépésekre fi­gyelő táncosokat látni — írja Zaha­rov. A jazz-zenéről írva, megállapítja, hogy ennek mindenütt vannak hívei. A sok pattogó ritmikájú foxtrottnak, bensőséges lírájú tangónak néger, me­xikói vagy más népi dallam a for­rása. De van egy másfajta jazz-zene, amely eltorzítja a dallamot és a rit­must s amelyre csak görcsös, vonagló testmozdulatokkal lehet táncolni. Az ilyen tánc valóban nem tartozik a szovjet életformához. szovjet ifjúság mindenre felfi­gyel, ami új, s így érdeklődést váltottak ki benne a nyugati táncok is. A szórakozóhelyeken kitűnő jazz­­zenekarok tolmácsolják ezeket a mű­­sorszámokat. E zene terjedésének te­hát senki sem akar gátat állítani. Cikke összefoglalójában Zaharov a tánciskolahálózat gyakorlati megva­lósításáról ezt írja: — Országunkban harminc opera­­balettszínház van és még igen sok olyan színházi együttes, amelyben ba­lett-táncosok is működnek. A negye­dik évtizedük felé haladó táncosok többnyire nyugdíjba vonulnak, vagy pályát változtatnak s biztos vagyok benne, hogy örömmel tanítanák tánc­ra fiataljainkat. A táncestélyeken így olyan táncrendezők működnének, akik összeállítják a programmot, bejelen­tik a sorrakerülő táncot, táncba hív­ják a fiatalokat és ellenőrzik a he­lyes viselkedés alapfeltételeit. Javasolja Zaharov az új tánc­számok kiadását és filmek ké­szítését az új báli táncokról. Véle­ménye szerint a jövőben többet kell foglalkozni a kultúra e milliók által kedvelt, de mindeddig elhanyagolt te­rű etével. Nem sokkal virradat előtt keit föl Punyko. Felesége adott neki egy fél kenyeret, meg egy darab sajtot an­nak tiszteletére, hogy Panykónak ünnepnapja van. Hiszen életében először lát el közmegbizatást. A nagy­héten töltötte be hatvankettedik élet­évét, de a világ még eddig nem bíz­ta meg semmivel. Csak ebben az esz­tendőben választották meg a parasz­tok elektornak, hogy részt vegyen a bécsi parlamentbe küldendő ícépvi­­s.'ő megválasztásában. Amikor kilépett az utcára, korom­sötét volt; az orráig sem látott. Kö­zel s távolban egyetlen élőlény sem látszott de neki úgy rémlett, hogy ezer és ezer ember között halad. És mintha valamennyien ugyanazt az utasítást adnák neki, amit vasárnap, a .emp’om mellett, az olvasókör tag­jai, a falu vezető emberei: „Vigyáz­zon Panyko, senkinek se adja a sza­­vazocéduláját. csak a bizottságnak! Meg ha maga a járásparancsnok akarná is kicsalni magától, akkor se ad>a oda!. . . Szavazati jogának iga­zolását felmutathatja, ha valami hi­vatalnok kéri, de a szavazócédulát még akkor se, ha egy százast adnak érte ” „Mi az, egy százas? — válaszolta Panuko gondolatban — Ha a kínok kínját ke!l elszenvednem, akkor sem adom! Én ki tudok állni a népért! Ha már így megtisztelt a nép. tüz­­be-vízbe megyek érte.” Iqy gondolkozott Panyko, és külö­nös elégedettség, de egyben félelem ingta el: mintha valami nagyon drá­ga. törékeny ajándékot kapott vol­na. „L egeslegelőször — gondolta — el­megyek ahhoz az ukrán ügyvédhez, hogy írja rá a lapra a képviselőnek nevét Tőle aztán egyenesen a vá­lasztási bizottságba sietek” Úgy elfoglalták ezek a gondolatok, hegy észre sem vette, és már beért a városba. A Ezen a napon vásár volt a város­ban és lasanként mindenfelől előke­rültek az emberek. Panyko áttörte magát a tömegen, de vigyázott, hogy népes utcákon maradjon, míg az ügyvédhez ér. mivel otthon hallotta, hogy ha egyedül megfogják valahol, vagy rögtön elveszik tőle a szavazó­cédulát, vagy ráuszítják a csendőrö­ket, hogy tartóztassák le. Az ügyvédnél beírták a szavazó­cédulára a képviselő nevét és meg­magyarázták neki, hogyan kell el­jutnia a cédulával a választási bi­zottsághoz. —: Figyeljen ide — mondták. — Az előcsarnokban ott áll a titkár, Momcsinszkij úr és elveszi a mi képviselőnk nevére kiállított cédu­lákat, aztán ad cserébe egy másikat, meg egy ötrubelest. Ne engedjen ám egy ötrubeles csábításának! — Bedugom ide a cédulát — fe­lelte Panyko és mélyen az inge alá rejtette. — Engem nem lehet meg­vesztegetni öt rubellel. . . — és örült, hogy csak az ötrubelessel ijesztgetik, mással nem. A járási székhely irodájáig — ahol a választási bizottság tartózkodott — magabiztosan lépkedett, mert meg­nyugodott, hogy ezen a választáson csak ötrubelesekkel harcolnak. Az előcsarnokban ott állt Mom­csinszkij titkár. Az előcsarnok falá­nál egy tagbaszakadt legény ücsör­gött. Egy csendőr is fel-álá járkált, karabéllyal a kezében. E hivatalos személyek láttára Pany­ko kissé megriadt és bizonytalanul kapaszkodott felfelé a lépcsőn. Még egy lépést sem tehetett a folyosón, mikor a titkár megállította ezekkel a szavakkal: — Mutasd a lapot! Panyko sétnyitotta remegő tényé­ravasz Panyko rét és átnyújtotta a markába gyúrt lapot szavazati joga igazolásáról. — Nem ezt! Azt amelyik a sza­vazásra való! — rivalít rá Momcsin­szkij azon az őrmesteri hangon, ame­lyen azelőtt az ulánusaira kiabált. „Aj-jaj! Már kezdődik.” — gon­dolta Panyko, és türelmetlenségében, meg a rossz előérzettöl végigfutott hátán a hideg. Ettől a dühös ráripakodástól meg­rettent. Nem tudta pontosan, hogy miért, de érezte, hogy ha ez az u­­racska mégegyszer ráförmed, akkor a keze. akarata ellenére, benyúl az inge alá és kihúzza a cédulát. Hogy elűzze félelmét, gondolatban bátorí­totta magát: „Nem szabad odaadnom! Nem szabad odaadnom!” — Nincs más lapom! — nyögte ki végül és rögtön tudta, hogy nem hisznek neki. A titkár közelebb tol­ta céklavörös arcát. — Hazudsz! Ide a cédulával! Panyko félénken azt válaszolta: — Itt nem adom oda a cédulát, majd fenn a bizottságban! Ebben a pillanatban a gyeszjatszkij meglendítette roppant öklét, és Pany­ko arcába sújtott. „Már ütnek! Dg kitartok! Lesz, ami lesz” — gondolta Panyko és megadóan várta a többi ökölcsapást. Akkor odaugrott a csendőr és ütés­re emelte puskáját. — Ide a cédulával! Ne zavarj má­sokat! — bődült el olyan dühösen, mintha Panyko leharapta volna a fülét. Később Panyko nem emlékezett vissza, hogyan hajolt le, mint rán­tana kezét leje fölé és mikor sik­lott ki az utcára. Megállt rézsűt, szemben az ajtó­­va> és szégyenkezve, keserűen gon­dolta: „Mégse tartottam ki! Megijedtem! Jól kiállók én a közösségért! Szabad engem még egyszer megválasztani? Megijedtem, hogy beverik a fejemet puskával!” Figyelte, hogyan mennek be más elektorok egyenként a helyi­ségbe. mint veszi el tőlük a titkár a szavazócédülát és ad helyette má­sikat. „Nyilván oda van betéve az ötös! A becstelenségért fizetnek, a tisztességért meg ütnek!" — Fontol­gatta Panyko és szeme könnyel telt meg bánatában és fájdalmában. Ösz­­szevert ábrázata égett, mint a tűz. Mozdulatlanul állt, csak tekintge­­tett befelé. A másik csendőr, aki az utcán 0- rizte a; épületet, már nyilván meg­tudta. kicsoda Panyko. Egyenesen feléje tartott. — Mars innen! — Itt tilos meg­állni! „Szegény fejem — gondolta Pany­ko — mit csináljak?" Körüljártatta tekintetét, mintha társat keresne, aki segít nagy bajában. Egyszeresük megpillantotta _ falube­lijét. Ivánt. Magastetejű báránybőr sapka volt rajta. Panykónak nagyszerű ötlete tá­madt. Arra kérném — kezdte Pany­ko — kölcsönözze nekem sapkáját. Ivan meghökkent. — Bocsásson meg Panyko, — mondta — de nem tudom minek. Panyko megnyugtatólag mondja: — Ne féljen semmitől, én szavazni megyek, ott meg ütnek! — Megint ütnek? — mondja Ivan — pedig azt mondták, hogy ezen a választáson nem fognak ütni. — De még mennyire, hogy ütnek! — sóhajtott fel Panyko. — Hatvan­két éves múltam, de még senki így képen nem teremtett, mint ma ez a gazember. No, adja kölcsön Ivan, teszek egy kis szalmát a sapkába, így aztán már kibírom. Akarva, nemakarva Ivánnak oda kellett adni a sapkáját. Panyko ki­húzott a kocsiból egy köteg szalmát, összegyűrte s kitömte vele a sap­kát. Most már üthetnek, bátorította ma­gát Panyko, de minél közelebb ért a választás színhelyéhez annál job­ban elfogta a félelem. Megállt a ka­punál és körülnézett, majd megke­rülte a házat s az udvar felöl le­selkedett. Ott is volt egy kapu, de zárva.. „Fel kéne ugrani és megkapasz­kodni a keresztgerendába” — gon­dolta. Akárhogyan, de be kell jut­nom a bizottsághoz. Körülnézett nincs-e ott valaki s aztán munkához látott. De alig, hogy bekukkantott az udvarra, leugrott, mert megpil­lantotta ott a csendőrt meg a titkárt. Ekkor dühbe gurult. Megharagu­dott magára, mert a közügyekért még egy kerítést sem tud bátran át­ugrani. Ha nem akarsz ugrani — mondja magának — akkor menj a foly ón és törje be a csendőr a fejedet pitr­­katussál! Ha pedig félted a fejedet, mássz át a kapun. És mintha egy parancsnak enged­ne, megint felugrott a csukott kapu­ra. átdobta lábát és leugrott. Meg­kerülte a fészert és megállt az aj­tófélfa mögött. Az alkalmas pillanatot kivárva a folyosóra lendült s felfutott a lép­csőn. hogy teljesítse a „szabad vá­lasztásnak” az ausztriai törvények­ben előírt aktusát. Mikor lefelé szaladt a lépcsőn, ha­talmas öröm járta át, mert a közös­ség érdekeit sem árulta rí és mégb ilyen ravaszul elkerülte a bajt.

Next

/
Thumbnails
Contents