Szabad Földműves, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-01-03 / 1. szám

f 1954. január 3. iff Földsnfiwes у Sándor megálmodta ... A langyos októberi napfényben ’'reg­ember sütkérezik. Atballag a tanyahaz udvarán, megái] az istálló előtt, benéz ez ajtón, A lovak odakmt vannak a Szabadságharcos kukoncaföldjén, hord­ják a szárat. Egy ló maradt csak Dem, annak pihennie kell, mert lesántult. Be­megy hozzá az öreg, nehézkesen leha­jol mellé. — No Csillag, heddlám, hogy gyó­gyulsz ? Megkeni a ló kimarjult lábát. Bog­nár volt ugyan világéletében if j. Navra til Sándor bácsi, azért valamit ért ô a jószág doktorolásához is. Megint ki­megy az udvarra, szeme fölé emeli te­nyerét, messzire tekint. A töretlen szántóföldet figyeli, a megmunkálatlen táblákat: nem tetszik ez az öregnek, csóválja a fejét, dohog, csak ügy be­felé csendben. Az eresz alá ül egy szék­re, van ott egy kisasztala, amellé. Pi­pára gyújt, más dolge őneki nincsen, hiszen 83 esztendő mondott már áment a feje felett. Bár még jól tartja magát, szeme, füle jól szolgál, foga is ma­radt még, nem is egy ... Pipál, nézi a füstöt — múltja kavarog benne, ő még cselédember volt, de gyermekei már a magukében gazdálkodnak. A kö­zösben. Azok már nem nagyságosuraz­­nak senkit. Tűnődik, sóhajt: „Sándor megálmodta; hej, ha megérhette vol­na . . .” Olyan mondás ez, ami naponta kikí­vánkozik belőle. A tanyába vetődő ide­genek megkérdezik tőle, hogy ki volt az a Sándor? — Olyan ember, egyetlen volt a vilá­gon — feleli — Én mondom, egyetlen. A nagybátyáin. S hogy még ezt sem értik, csende­den, nagy tisztelettel kimondja: — Petőfi. ?etőfi Sándor. Sárgult okmányok, máliósszélű bizo­nyítványok zizegnek, azok beszélik: ňrúz Mária testvérbátyja, Hrüz Ádám házasságot kötött egy Sopiazky Judit nevű cinkotai leányzóval. Leányuk, Irűz Zsuzsanna, bizonyos nevezetű Navratil Sándornak esküdött örök hűséget. Az ö frigyükből született ifj. Navratil Sán­dor. A költő unokaöccse. Petőfi Sán­dor rokona. Nagy cím ez, holtáig büszke erre Na­vratil bácsi. Az érdeklődőknek elmeséli még: — Anyámék örököltek Istvántól (ez „István öcsém") egy kis birtokot. De tizenegyek voltak hozzá, nem sok ju­tott egynek. Így aztán nagyon szegény gyereknek eredtem én a világra ... Bognárinas volt, uraságnál dolgozott aztán vagy ötven esztendeig. Azelőtt, ha szóbakerült a Petőfi-ro­konság, az urak csak nevették, gúnyo­lódta krajta. Bezzeg, ma megbecsülik. „Tisztelt ember vagyok én a Sándor után ...”, mondogatja, és olyan öröm van a hangjában, mintha bizony о vá­lasztotta volna ezt a rokonságot. „Még díjat is kapok én, havidíjat, az Irodal­mi Alapból" De meg is mondtam a gyermekeimnek, úgy vezessétek az é­­letetek sorját, szégyent ne hozzatok erre a családra!” Hát Petőfinek se lett volna oka a szégyenkezésre miattuk. Becsületesen „vezetik életük sorját". Még fiatalok, mert Navratil bácsi első házasságé gyermektelen volt; 60 éves fővel nő­sült meg újra, s a második felesége ajándékozta meg három gyerekkel. Leá­nyuk a megyei gépállomáson dolgozik, mint gép- és gyorsírónő. Kisebbik fiuk, Zoltán, finommechanikát tanult, mű­szerész a postánál, ügyeskezű fiű, „még képet is fest”. János meg, a legidősebb, a termelőszövetkezetben dolgozik: olyan jól számoló gyerek volt, hogy kitanít­tatták könyvelőnek. Még hozzá a tava­szon párttitkámak is megválasztották. Beszól az öreg az ablakon: — Hogy halad a számadás, János Mert a szövetkezetnek itt van az irodája s a könyvelő bent görnyed a könyvek fölött, ír, számol naphosszat. Most van a Szabadságharcos zárszáma­dása. János kiszól, hogy estére meg­lesz a munkával. — Akkor jól van... — bólint az ap­ja. Navratil bácsi eltűnődik és számol... Elsorolja, csak ügy megának, mi mindent kaphat egy nagycsaládú, szor­galmas ember a következettől. Még a munkaegységszámítást, meg az űj ren­deleteket, kedvezményeket is megta­nulta Navratil bácsi. S arra gondol: ha derekasan dolgozik család jával, ha megbecsüli szabadságát, — előbb-utóbb gazdaggá lesz a „Szabadságharcos” né­pe. — Hanem hallod-e, János! — jut még eszébe — kicsit több szorgalom elkelné ám nálatok. Csupa muhar meg barack áz a tábla a dűlőnél. Micsoda titkár, meg könyvelő vagy, hogy ezt tűröd?! A szárhordás is olyan ceremó­­niásan megyen, hogy rossz nézni. Mán pedig Mindszentig földbe kell kerülni a búzának. Én mondom, te János. Ezt számold össze, ha könyvelő vagy ... Abbamarad az oktatás. Navratil bá­csi felkel, félreteszi a pipát, megy, hogy megápolja ismét az elsántult lo­vat. De amíg 83 esztendős csontjaival hajolgat, s buzgón borogatja a Csillag lábát, arra gondol, hogy bizony még nem ügy megy itt minden, ahogy kel­lene. Gyenge a vezetés ... Sok tag nem érzi, hogy a magáében dolgozik. Rossz a fegyelem is. „Ott, ahol nincs fegye­lem, hiányzik a figyelem...” — düny­­nyögi a magafaragte versikét. Mert hát vér nem válik vizzé. Köl­tő leszármazottja ő, még ha oldalágon is. Aztán csak sorolgatja magában to­vább a „Szabadságharcos” bajait, ve­zetőinek, tagjainak mulasztásait. A hi­bákat, melyeken sürgősen segíteni kell, mert akadályozzák, hogy a „Sándor” álma minél hamarább valóra vélhessék; az, hogy egyformán vehessen minden­ki „a bőség kosarából” ... Barát Endre ÚJ KÖNYVEK Ján Kalinčiak: Restauráció Vannak írók, akikkel együtt öreg­szik s hal meg minden alkotásuk, mert csak e mának írnak. De vannak olya­nok is. akiknek tollát erő, biztos kéz vezeti s amit leírnak, az nem csak a kortársaknak szól. hanem a későbbi nemzedékek okulnak és tanulnak be­lőle. Ezt tapasztaljuk Kalinčiak „Res­tauráció" című művénél is. A száz év előtti Magyarország, a te­nyérnyi kis földecskén is nagyurat játszó, dőzsölő és tivomyázó kűriane­­mesek Magyarországa, a korgógyom­­rú szegény parasztok Magyarországa néz egymással farkasszemet, Kalinčiak kis regényének aranycsillogású bieder­meier keretéből. A kép az első pilla­natokra olyan derűs, mint a magyar táj ékes színeiben pompázó nyári reg­gel. A mesélőkedvű Kalinčiak — olyan színes, kedves és közvetlen, mintha maga Mikszáth szólna az olvasóhoz — a régi magyar vidéki élet egyik leg­vásáribb színekben tarkálló mozzana­tát, a képviselőválasztást s a velejáró bonyodalmakat örökíti meg ebben a klasszikusan tömör és mégis olyan so­katmondó kis remekműben. Jesenský Janko: Kisváros Jesenskýt, ezt a kedves, meleghan­gú, sokoldalú, népszerű szlovák írót a magyar olvasóközönség még meglehe­tősen kevéssé ismeri. Úttörő munkának számít tehát a magyar könyvkiadás terén ez a kis novelláskötet, mely a csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó szerkesztésében Jesenský prózájának néhány jellegzetes, kiválasztott gyöngy­szemét viszi az olvasó elé. Jesenský korának, az 1918-as for­dulatot közvetlenül megelőző és az azt követő idők. kispolgári társadalmával foglalkozik és finom iróniával állítja pellengére annak mmden fonákságát. Sorra elvonulnak előttünk az „urak” a „jobb társaság” tagjai, akik nepfür­­dőznek, mulatoznak, éjjeli zenét ad­nak, hálóznak, kávéházban politizálnak, vacsorát adnak, lopnak és árvereznek, akiknek asszonyai cselédet tartanak, divatoznak és pletykáznak, egyszóval minden mást csinálnak, csak éppen nem dolgoznak. Örömmel adjuk a ma­gyar olvasóközönség kezébe a „Kisvá­­ros”-t, mely nemcsak kellemes szóra­kozást nyújt, de sok szempontból ta­nulsággal is szolgál. Weöres Sándor: (gyermekdal Sok új ház, mint kislányok sora: piros kendő habfehér ruha; s ha kigyúlnak esti villanyok, rajtuk aranykoszorú ragyog. Országszerte sok új gyár dörög, mint száz legény-csizma dübörög, tág világba, jövendőbe lép. Buzgón évit hazát a név. SIMON ISTVÁN: JDacsirfaszó Poros utadon állj meg utazó, hallgasd — az égen víg pecsirtaszó. Fekete szántás, hunyorgó rögök, s zeng a madár az őszi táj fölött. Ahol szántanak, mindig oda száll, parasztok cigánya ez e kis madár. Ekék, lovak, vetőgépkerekek van még dalnoktok, énekesetek. Sárga a nap és hűsen kék az ég, de csivitolja fönt az énekét. Erdőszéleken nyírfa nyekereg, a folyó tükrén fűzfa-levelek. Messze északon csillan már a hó, de zeng magasan a pecsirtaszó. Hallgatja, aki szánt és vet, s kocsisok, réten őrző gyerekek, pereputtyostől rozzant kocsiján lukas kalapban a teknős-cigány, én is szomjasan messzi utazó: milyen gyönyörű a pacsirtaszó. Jön már a hó, de elmegy majd a tél, és ez a dal is újra visszatér; csípős tavasz lesz, fodros vadvizek, s fönt az égen, mint pici jancsiszeg; pacsirta áll — hisz újra szántanak, vetők járnak a tág egek alatt, s hozzájuk mind ven dala, szava, akkor is, ha a nyárnak madara. Hogyan győzte le az ínséget a bőség Korobiscsi falubar jegyezték fel. Hazajött este földjéről a paraszt, ki­fogta a lovát s. ballag a kunyhó felé. Sötét van odabent, nem várja senki. Az asszony még km tesz-vesz a ve­tem enyeskertben. a gyerekek pedig körü’ötte sündörögnek. Mély csend honol a kis viskóban, csak egy kis tücsök hegedül a kemence sarkában. Leü> a paraszt a padkára és elgondol­kozik ,.H< j. de cudar élet ez a mi­enk:! Éj jel-nappal húzom az ? got. meqsincs b inlatunk sem A gye­rekeknek mór egészen lelpüfiedt a hasuk a? éhségtől, az anyjuk meg olyan lajoos. mint a deszka ” Sokáig töprengett így egymagában a varaszt. s egyre jobban nekikesere­dett. Eqysz- csak hallja, hogy va­lóm: megmozdul a kemencén s em­beri módon sóhajtozik. Odaszól a paraszt — nincs válasz; másodszor is rákiált — nem felel. — Csak mocorog és nyögdécsel nagyokat Gyufa után tavogatódzik meggyújt eouet s odatartja a kemencéhez. Hát uramfia amit ott lát attól egyszeriben égnek mered a haja. meoroggyan a térti? v re '- . testét reszketős fogta el! Egy rettenetes csúnya vén banya fek­szik a kemence-padkán. — Ki vagy és miért jöttél? — kér­dezi a paraszt. Erre a vénség egyenesen szembe­­fnrrlul vele s fogatlan szájával ezt dünnvögi — Én vagyok az ínség, a te második feleséged és a ház asszonya. Legyinten erre a paraszt: — Miféle feleség? Hiszen nem is is­merlek. A törvényes feleségemet tincs mivel táplálnom. Eridj innét, keress magadnak jobb helyet. — Nem megyek — felelt a banya, — engem az isten küldött ide s hét­pecsétes kirábd parancs rendel mel­léd. Amíg élsz, veled maradok, ha pe­dig meghalsz, akkor a gyerekeidre szállók örökségül. Méregbejött erre a paraszt, hirtelen megragadta a nehéz tölgj/fadorongot, amelyikkel a kunyhó ajtaját szokta megtámasztani, s egész erejével le akart sújtani a vén szipirtyóra. De ez csak felnevetett — olyan volt a ne­vetése mint a bagolyhuhogás — s va­dul rikáe^H felé: — Hozzám ne érj, te paraszt, mert a magad teste fájdul meg tőle! Ne akarj a sorsod ellen hadakozni, törődj bele jámborul! Akkor a paraszt sírvafakadt, térdre­­hullott az ínség előtt, s könyörgésre fogta a dolgot: — Eridj el innen ínség! Mit érsz az én hideg tűzhelyemmel? Inkább az ura^óg hálába költözzél. Ott tiszta­ság van és meleg. - pehely dunna alatt alhatsz. Én meg imádkozni fo­gok istenhez hogy adjon neked egész­séget. Eridj! Az ' 'ség így válaszolt: — Ne könyörögj paraszt, úgyis min­den hiába. Örökre veletek maradok. Akkor megyek én csak el, ha a fo­lyótok visszafelé kezd folyni, ha a földeken fehér cipók teremnek . . Ezekre 'a szavakra még keserűbben zokogott a paraszt. Hát megtörténhet­nék valaha is hogy a folyó megvál­toztassa anyát és visszafelé folyjon, hogy a földecskéjén fehér cipó terem­jen? Az ínség pedig ottmaradt a kemen­cepadkán. Nyomorúságos élete volt a paraszt­nak. Éjjel-nappal gürcölt, dolgozott görnyedt az eke mögött, mégis alig volt mit enniök Adóba meg dézsmába megy el minden: a cárnak, pópanak \ meg az ura.ácmak. A lovacskája neg­­döglött, a kunyhó dülledezett. „Csak már felfordulhatnék!” — gondolta a paraszt. Múltak az évek. egy ... két... tíz esztendő A cár a földbirtokosokkal együtt háborút agyait ki) Az egész névet vágóhídra hajtották, köztük leg­elsősorban a szegény parasztot. Ment nagy bánatosan, az ínség meg ottma­radt az asszon és a gyerekek nyakan Azután belefáradt a nép a ka­tonáskodásba. a cár ellen fordult s le­döntötte a trónról. Utána elzavarták a földbirtokosokat is. s megalakították a szovjethatalmat. Nagyon megörült en­nek a paraszt Most már az ínségnek sincs többé joga пЧа maradni: a cán pecsétek erejüket vesztették. Jókedvűen bandukol hazafelé, be­nyit a kunyhóba, s először is a ke­mencére pikant. Hát a banya még mindig ott terpeszkedik. 1 — Vártalak már — motyogja — unatkozom, kedvesem. A varaszt bátor lett a háborúban, ököllel megy neki a vénségnek, de az csak nevet rajta. — Azzal hogy a cárt ledöntöttetek s elkergettétek a földbirtokosokat sú­< lyot csapost mértetek ram. De azért nélkülük is megélek, amíg csak meg nem okosodtok. Elkezdett a paraszt gondolkozni, tör­te a fejét, hogy miként fordíthatná vissza a folyót, hogyan termelhetne hófehér civót. Gondolkodott, de sem­mit sem tudott kisütni. Az ínség meg csak heverészik navhosszat és neveti: — Hi-hi-hi: Isten küldött ide hoz­zád, hétpecsétes cári parancs rendelt melled! Az élet azonban lassankint kezdett jobbra fordulni. Sztálin elvtárs taná­csára kolhoz alakult. A paraszt első­nek iratkozott be. Siet haza. s elujságolja a feleségé­nek. Mialatt beszél, az ínség egyre c'ak nyögdécsel a kuckóban és hango­san sopánkodik: — Bár ne 'éptél volna be soha, ettől leszek sovány és beteg. — Régen ideje már. hogy elpusz­tulj, te vénség' — feleli rá a paraszt. Ezentúl együtt szántottak-vetettek a parasztok, s őszre nagyszerű termést takarítottak be. Az ínség egyre na­gyobbakat nyögdécsel. A kemencén nagyon melege lett leszállt a 'öldre. s a küszöbre feküdt Örül a paraszt, mert érzi■ nemsokára vége az ínség­nek Gazdag lett a falu. Sztálin pedig mérnököket és techni­kusokat küldött a faluba Azok széles gáttal zárták el a folyót, a víz egy­­részét a fö'dekre föl vatták másik ré­szét meg vülanyerőmű turbinájához hajtották. Agronómusok is jöttek, s tanácsoltak a parasztoknak, hogy vessenek ,0'ajta búzát a földeken. Tömött kalaszú. acélos búzájuk termett Ősszel k-icse­­pelték, megőrölték és hófehér cipót sütöttek be'öle. Az ínség vedig egészen el betege­dett. elzöldült benőtte a moha. Ott hentereg a földön és rekedten hörög: — Szánj meg engem, szánj meg. te paraszt! Hiszen egész életünket gyütt éltük le!! A varaszt meg vígan eszi a teher cipót, s így válaszol: — Idehallgass, te ínség! Ideje már, hogy *elkotródi innét! A folyó vissza­felé folyik fehér cipók nőttek a föl­­d '-en eridj el szépszerével! Az ínség azonban hallgatott és ma­radt. A szovjet néhány ezer rubelt adott a parasztnak meg fát <Ls, hogy új há­zat építsen magának Ettől mar egé­szen felbátorodott a paraszt Hosszú szíjostort '-'nt; s vagy egy tucatszor végig vágott vele az ínség hátán. Kőé­ben pedig íny kiáltozott: — Eridj in ,t, te hetszükesztendő! Nincs többé helyed a házamban, egesz földünkön nincs egyetlen kuckó sem a számodra! Az 'nség nem bírta tovább akko­rát kiáltott fájdalmában, hogy a fák­ról ijedten veregtek le a levelek, s kifutott a szérűkre ntt az egész falu rárontott, s először az erdőbe onnan pedig a mocsárba kergették. Még két napig élt a mocsárban, azután kiszen­vedett. A parasztok megtalálták a csontjait és mélyen elásták. Mésszel hintették be s nyárfakarót vertek be fölötte a földbe, hogy az ínség soha többet fel ne támadhasson.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents