Szabad Földműves, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-04-18 / 16. szám

1954. április 18. 5 ikaOatt Földműves Hogyan találkoztam a Magyar Altöldön a szlovák klasszikusokkal CTIBOR ŠTI'TNICKÝ: i^Cölfő Üj traktor indult a határba. Vidáman pöfögött. Hosszú csíkot húzott és eltűnt a domb mögött. A jegenyék új ismerősüket üdvözölték. Varjú sereg mint úszó felh/l szállt sebesen szántó traktor felett. Tündöklő nap volt. A fénylő barázdák írtak valami készülő regényt. Nem a múltban kezdték, a hőse most járta útja kezdetét. Fordult a traktor, nőttek a sorok, készült a regény. A traktorral jártam, a regény szerzője így lettem én. Kelemen Sándor. Gurgen Borján: (Died vagyok... Szeretlek, néked zengem én e hálaéneket. Igazságod, a tiszta fény, lelkemnek kincse lett. Üjabb erőt, hatalmat ád ma minden év neked, s a líra szárnyán száll tovább dicső híred, neved. Előtted fényes út ragyog nagy cél felé siet__ Szovjethazám, tiéd vagyok, örökre a tied! V. Rab Zsuzsa fordítása A nyitrakörnyéki régi választásokról... Magyarországi tanulmányutam során ellátogattam Békéscsabára és Szarvas­ra is, s nem is sejtettem, milyen iz­galmas meglepetéseket tartogat szá­momra a véletlen. Meglepetéseim so­rozata Csabán, a megyei könyvtárban kezdődött el, ahol a könyvtár vezető­je, Lipták Pál készségesen megmutat­ta nekem a könyvtárban őrzött régi szlovák írásokat, ' özöttiik a múlt szá­zad egyik történészének és irodalmá­rának, Ľudovít Haan, csabai evangéli­kus, lelkésznek gazdag levelezését és kéziratait. Ľudovít Haan, aki jeles tár­sadalomtudósa is volt korának, többek között hivatalosan feldolgozta e békés­megyei szlovák betelepülés kezdeteit is. Utam innen két parókiára vezetett. Az egyik Jaminában, a város ipari ne­gyedében, a máeik a város közepén van. Itt, a második parókián Mekis Adám szenior fogadott, aki nagy meg­lepetést készített elő számomra. Mi­kor megkérdeztem, van-e az egyházi könyvtárban valami szlovák írás, mo­solygó arccal elébem tette Sládkovié Barínájánek és Samo Chalúpka Dalai­nak eredeti kéziratát.*) Irodalomtörté- Aészeink feladata, hogy megállapítsák, eredeti kéziratokról, esetleg a szerző másolatáról van-e szó. vagy olyan má­solatról, amelyet •'em a szerző készí­tett. Tény azonban az, hogy a Marina kéziratának sok részlete tele van ja­vítással, átírással, áthúzott, eddig is­meretlen szövegű szakaszokkal, így hát valószínűnek látszik, hogy sikerült fel­fedezni és megmenteni Sládkovié Ma­tinéjának eredeti kéziratát. Elképzel­hetik, milyen izgalmat éreztem, ami­kor Samo Chalúpka kéziratát kézbe­­véve, végiglapoztam ezeket a felbe­csülhetetlen értékű szlovák irodalmi emlékeket, amelyek között ott találtam két legkedvesebb versemet is: a „Pusz­títsd el”-et és a „Meríná”-t. A békéscsabai úttörőházban további nyomra bukkantam. Ez a nyom Szar­vasra vezetett, Irena Kráľovához, Paál Sámuelnéhez, Janko Kráľ**) unokájá­hoz. Irén néni tetőtől talpig feketébe öltözött hetvenévkörüli igen éleik ö­­regasszony. Azoknak a kezdeti nehéz­ségeknek leküzdése után, amelyek min­den ismerkedéssel, de különösen az ilyen szokatlan ismerkedéssel velejár­nak, bizalmas, hosszú órákig tartó be­szélgetésbe kezdtünk. Irén nénit fur­csa nyugtalansággal s élérát izgalom­mal tölti el látogatója, aki abból az Ez a történet pedig ott kezdődik, hogy tekintetes Berkessy János me­gyei főjegyző úrnak a szűz dohánya elfogyott. Ám nem azért „vármegye ura'’, hogy sokáig legyen nélkülözésben. Czanyuga Marczi, a híres dohány­csempész paraszt éppen most oson be a vármegyeház kapuján s az egyik hónalja tömöttebb a másiknál. Nyil­vánvaló tehát, hogy ott egy pár csomó dohány melegszik és érik addig is, míg a tekintetes úrhoz beviszi. Csakhogy, ha a gondviselés éber, még éberebb a fináncz. Két fináncz ballagott a föpiaczón és észrevették a dohány-csempészt; az se kerülte ki figyelmüket, hogy duzzadt a hónalja. Utána loholtak nagy sebbel-lobbal. — Hová ment fel? Kihez ment fel ez a derék ember? — kérdezték a me­gyeház udvarán összegyűlt panaszo­soktól. Egyik a főjegyző ajtajára mutatóit. A finánczok tehát a főjegyzőhöz ro­hantak. De tekintetes Berkessy úr éppen le talált nézni az ablakon és észrevette őket. Nosza betuszkolta Czanyugát hirtelen az Írnokok szobájába. Mire benyitottak a finánczok, ö tekintetes­sége már bele volt merülve az akták­ba. észre sem vette őket, fel sem vil­lantott, csak írt, egyre irt, mintha a megye százéves restancziáját egy nap alatt akarná földolgozni. — Mi tetszik? t— kérdé hanyagul. Elmondták, hogy egy dohány-csem­pészt keresnek. Bocsánatot kérnek, látják, tévedtek, egy gaz paraszt uta­sította őket ide tévesen. De hogy a csempész a megyeházba jött. azt a tulajdon szemeikkel látták, hová ment be, az most a nagy kérdés. — Alkalmasint az árvaszéki elnök­nél van — utasítá őket a főjegyző, hogy azalatt kiszöktethesse előlük országból jött, amely valaha, neki is hazája volt, s aki ilyen váratlanul tör­ve be csendes életébe, oly kitartóan faggatja, a legapróbb részletekig fel akarván eleveníteni nagyapjával, nagy­anyjával, nagybátyjeival és negynén­­jeivel kapcsolatos emlékeit. Kissé za­vartan, régi Írásokat, leveleket, fény­képeket, emléktárgyakat keresgél elő. Látom rajta, hogy lelkét valami nagy, ünnepi érzés tölti el, olyan érzés, ami­lyenre talán egész hosszú életén át hiá­ba várt. Érzem, hogyan virágzanak ki bem, újra a régi, porlepte történetek, amelyeket a világgal megbékült, öreg nagyanyja. Janko Kráľ özvegye mesélt neki. Irér. néni féltve őrzi szívében, s kezében Janko Kráľ emlékét és emlék­tárgyait, mert tudja, milyen nagy em­ber volt a nagyaoja. Kegyelettel né­zem az utazóládát, amelyet valószínű­leg egyik fia örökölt Janko Kráľtól, az ízléses tintatartót a furcsa porzóval, amelyet minden valószínűség szerint Janko Kráľ használt, felesége cipőit és főkötöit, amelyeket az asszony maga hímzett, ugyancsak felesége imaköny­vét. a szépen összerakott és selyem­­szalaggal átkötött levélköteget, amibe azonban nem szabad belenéznem, mert a levelek állítólag magánjellegűek, a házassági levelet, gyermekeinek iskolai b zonyítványait, a családi fényképalbu­mot, amely Janko Kráľ fiainak képeit, s egy csomó egyéb családi képet tar­talmaz és végül az életrajzi feljegyzé­seit, amelyeket Janko Kráľról mondott unokája tollába magver nyelven fia, Mieden, amikor halálos ágyán feküdt Tordán. Az emlékek között ott van két vers: a Kvietka (Virág) és a Pierka (Tollbokréta) című költemények máso­lata is, amelyeket állítólaq Mieden va­lami kéziratgyüjteményből másolt le Tordán. Mladen Kráľ életrajzi feljegyzései, valamint Irén néni emlékei sok, eddig ismeretlen részletet tárnak fel Janko Kráľ életéről és jelleméről, amelyek szükségessé teszik, hogy irodalomtudó­­saink a tényeket elválasztva a legen­dáktól, az új adatok segítségével kie­gészítsék és kijavítsák az eddigi élet­rajzokat. Az újonnan megismert életrajzi mo­mentumok között is igen érdekes tény, hogy Janko Kráľ családjában sok szó esett arról, hogy a költő ismerte Pe­tőfi Sándort, s állítólag március 15-én résztvett a forradalmi ifjúság tünte-Czanyugát a megyeházból. (Az árva­széki elnök úgy se dohányos, annál nem találhatnak semmit.) Hanem a finánezoknak is van eszük. Mielőtt bementek volna az ármszé­­ki elnökhöz, az az ötletük támadt, hogy jobb lesz, ha egyikük lemegy és odaáll a kapuhoz, hogy a csempész el ne mehessen; a másik meg bemegy az árvaszéki elnökhöz. Az árvaszéki elnök bőbeszédll em­ber volt. Nagy feneket szeretett .ka­­nyarítani mindennek és mindenkivel szívesen elbeszélgetett, kivévén az ár­vákkal. Egy félóráig tartotta szóval a ft­­nánezot, csak aztán kérdezte meg: hogy mit akar? — Egy dohány-csempészt keresek itt a tekintetes úrnál. Az erre borzasztó dühbe jött. — Micsoda? Én nálam? Soha éle­temben nem csináltam semmit; nég csak nem is dohányoztam. Árvaszéki elnök is csak azért lettem, hogy nem dohányzom, mert a hivatali elődöm bokkokat szítt az árvák pénzén. Erre aztán nem volt mit tennie a másik fináncznak, mint hogy ő is le­menjen a kapuhoz az egyik fináncz mellé, ahol nagy morogva méltatlan­kodónak: — No, minket csúffá tettek ... — Hiába, ilyen a megye! Azzal ba­jos kikezdeni. — Pedig mégis mi volnánk a hatal­masabbak, mert mi az állam vagyunk. — Igaz, mi az állam vagyunk, ne hagyjuk magunkat. — A csempésznek okvetlen bent kell lennie. — Várjuk meg itt. — Helyes, várjuk meg. A siker bi­zonyos. S a rendületlen férfiak megtámasz­tották a két márványos kapuoszlopot és ott álltak délelőttöl kezdve egész tésén, amelynek rorán Petőfi elszeval­­ta a Talpra magyart. Mikor táskámból elővéve, megmutat­tam Irén néninek Janko Kráľ műveinek új kiadását, nagyon megütközött azon, hogy kiadványainkban a költő arcképé­vel találkozott. Elmondta, hogy Janko Kráľ nem engedte, hogy fényképezzék vagy fessék, s nagyon haragudott, he e tekintetben megpróbálták becsapni. Szerinte ezek a képek nem Janko Kráľt, hanem valami idegen embert ábrázolják. Elárulja, hogy Mieden erő­sen hasonlított apjára; ez nagyanyja mondta neki. Elnézem Mladen kitűnő fényképét, és magam elé képzelem Jan­kó Kráľt; markáns, kemény arcvoná­sok, széles, sima homlok, sűrű szem­öldök, széles, határozott áll, éles tekin­tet — forradalmár, elszánt, szilárd akaratú és törhetetlen férfi feje. Re­mélem, hogy sikerül majd közzéten­­nünk Mladen Kráľ fényképét, s így nemzedékünk végre konkrétabb fogal­mat alkothat majd magának Jankó Kráľról is. Jólesik elmondanom ezeket az élmé­nyeket, amelyek oly váratlanul rohan­tak meg Petőfi szülőföldjén, a magyar Alföldön. Hiszen amikor Janko Kráľ unokájával, az egész család életének intim részleteivel megismerkedtem, olyan emlékekkel lettem gazdagabb, amelyek végtelenül drágák nekünk. A szobában ülünk az asztalnál és lapozgatunk a családi albumban. Meg­ismerkedünk a Modrányi- és « Gregus­­családdal, Janko Kráľ gyermekeivel, közeli és távolabbi rokonaival. Irén né­ni lábánál ott tipegnek unokái: szlo­vák népdalra tanítja őket, amelyek még a Felső-Garam vidékéről maradtak meg szívében. Szlovák emberekké nőnek majd, hiszen a szarvasi szlovák isko­lába járnak, ahol Liteuszki János ta­nítja őket és ahol már olyan szépen cseng a gyermekek ajkán anyanyel­vűk. S ha nagyobbak lesznek, büszkén és lelkesen fogják szavalni Janko Kráľ igézőén szép költeményeit. *) Samo Chalúpka (1812—1883) szlo­vák klasszikus költő, Kollár követője, az orosz kulturális kapcsolatok és a szláv testvériség nagy híve. A. Sládkovié (1820—1872) a legna­gyobb szlovák klasszikus költők egyike. Főművei: „Marina” és „Detvan” Hral epikai költemények. **) Janko Kráľ (1822—1876) roman­tikus beállítottságú szlovák klasszikus költő. esti szürkületig ■.. azaz, hogy ott áll­tak azok nagy makacssággd még éj­jel is. A főjegyző írnokai egyre sűrűbben, nagyobb szorongással jártak ki sz«r­­nirozni a helyzetet, de mindig azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza a főjegyzőhöz: — Az állam még mindig ott áll. Módjukban volt; mert ketten való­nak. Ha az egyik fináncz kiéhezett avagy megszomjazott, elmehetett enni-inni és felválthatta aztán a másikat, de Czanyuga uram egyedül lévén, ilyen váltó-rendszert nem folytathatott; meglehetős kényeDmetlenül érezte ma­gát és türelmetlenül sürgette a tekin­tetes urat, hogy eressze ki, 0 rezignál, ’’történjék az Isten akarata, még akkor is, ha a finánczokkal tart. Ámbár nem, egészen szép tőle. (Ezt tudniillik Cza­nyuga uram gondolta). A főjegyző sehogy se akart bele­egyezni, mert hát az ő reputácziója is valami s tanácskozván a megyei urakkal, végre is abban állapodtak meg, hogy Czanyuga uramat felöltöz­tetik huszárnak. Úgy is lett. Lehányták ő kegyelmé­ről a rongyos ködmönt, feladták rá a czifra dolmányt, a sarkantyús csizmát feldisputálták a lábára, a czifra tar­solyt és a kardot az oldalára kötötték., aztán kifenték a bajuszát rangosra. Ezalatt előállott az udvaron a prüszkölő paripa. Felült rá Czanyuga uram kevébyen s bajszát pödörve vág­tatott ki nagy patkócsattogtatás közt, roppant porfelhőt verve föl a piaczon. A két állami ember nagy sóhajjal nézett utána, amíg láthatta. Aztán csökönyösen újra neki dőltek az osz­lopnak, hogy azért is kilesik a do­hány-csempészt. Pedig, hol járt az már akkor... Hiába, no, vármegye, az vármegye. Van ott esz bőv<m. Dolgozó népünk a közeledő vá­lasztások lázas előkészületeinek je­gyében él. Nyitra, Érsekújvár, Ve­­rebély, Léva, Aranyosmarót, Pár­kány, Ögyalla stb. járások közsé­geiben már megjelentek a falvakon a választási kerületek és válasz­tási bizottságok falragaszai. Sor­ban megkezdték működésűket a választási bizottságok. A népneve­lési-központokban serény munka folyik. Örömtől sugárzik az embe­rek arca. Nemcsak azért, mert kormányunk az újabb árleszállí­tással szintén tanujelét adta irán­tunk való gondoskodásának, hanem egy szabad ország népe készül a szabad választásokra. Először for­dul elő életünkben, hogy olyan tör­vények szerint választunk, amelye­ket megvitattunk és jóváhagytunk. Ennek értelmében először válasz­tunk olyan dolqozókat az új nem­zeti bizottságokba, akikbe bizal­munkat helyeztük. * * * Nagy szó ez, különösen a nyit­­rai kerületnek ebben a részében, mert a régi dzsentri-világ választá­sai idején az alkohol itt rendkívül nagy szerepet játszott. Nagyobb­részt ez döntötte el a „választások” kimenetelét. Amikor a .képviselő­­választások voltak, az egyes pár­tok kortesei lerészegítették a vá­lasztókat. Szabad akaratról, vagy szabad rendelkezési jogról szó sem lehetett. így történt meg az, hogy legtöbbször az győzött, akit a nép legjobban utált. További gyalázat volt ez a meggyötört népen. No, de nemcsak az alkohol volt az egyetlen eszköz, melynek segít­ségével az uralkodó osztály azt juttatta be a „nép képviselője­ként", akit akart. Volt ennek a „választási hadjáratnak" ezer és ezer más fortélya is. Lehetett az szlovák, vagy magyar vidék, egy­formán elnyomták a népet. Se sze­ri, se száma azon anekdotáknak és históriáknak, amelyek a nyitra­környéki választásokat kisérték. Ezek közül meg kell említenünk Mikszáth Kálmán egyik legkitűnőb­ben sikerült, de kevésbbé ismert novelláját, amelyet „A furfangos nyitraiak” címmel írt. E novellája lerántja a leplet a XIX. század vé­gén Szakolcán lefolyt burzsoa vá­lasztás visszaéléseiről. Hasonló vá­lasztási csalásról ír Észak-Nyitrá­­ból is. A „Nyitravármegye" egy elsár­gult évfolyamában (XXVI. évi. 41. szám) bukkantam rá Boros Mar­­cellnak — a feudalizmus bizonyá­ra fizetett íródeákjának — Pog­­rány, zoboraljai magyar községben lefolyó választásról szóló cikkére. Ez az írás persze nyomába sem léphet Mikszáth pompás, humoros, a feudalista társadalmi rendszert kigúnyoló írásainak, de bizonyítja azt, hogy az űriosztály- egyfor mán becsapta úgy a szlovák, mint a magyar parasztot. Ez a szerencsétlen flótás (már mint Boros Marcell) annyira ment bárgyúságában, hogy megírta azt is a cikk folytatásaként, hogy mi­ért csinálták a választási vissza­éléseket. Ugyanis a következő­képpen fejezi be cikkét a „Nyitra­vármegye" 1935 október 4-i szá­mában: „Ha már most sok-sok év után valaki e sorokat olvassa, megdöb­benve eltűnődött azon, vájjon mi lehetett az oka ezen fanatikus tör­­vénytiprásoknak, miket én és a magamféle emberek elkövettek, csak azért, hogy ne Kovács Jóska, hanem Kerekes András kerüljön a megyeházára, vagy a képviselő­házba. Ennek az oka az volt, hogy ez a háborúskodás az intelektuelek harca volt a felizgatott tömeg el­len. Mi tiszta szívből gyűlöltük ezt a tömeget, nem akartuk megen­gedni, hogy felülkerekedjék. Min­denáron győznünk kellett. Ha más­képp nem, hát fortéllyal.'* * * * Az elnyomott nép a Szovjet Had­sereg felszabadítása folytán egy. szer s mindenkorra végzett a ki­zsákmányoló urakkal és földbir­tokosokkal. Mindenféle fortélyuk és mesterkedésük ellenére, talp­­nyalóikkal együtt elfújta őket a történelem vihara. Győzött a nép, mely saját kezébe vfette sorsa irá­nyítását. S éppen ezért a Nemzeti Arcvonal jelöltjeire szavazunk, hogy ennek a feudalista-kapita­­lista kornak még a nyomát is egy­szer és mindenkorra eltüntessük életünkből... Mártonvölgyi László.' MIKSZÁTH KÁLMÁN: Törvény és köztörvényhatóság

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents