Szabad Földműves, 1953. július-december (4. évfolyam, 28-52. szám)
1953-12-13 / 50. szám
T' 1953. dPCpmEer 13. FüMmWü K U TAV AT AS A városnak annak a jarkára, ahol пи шитик, a nauiausOui mar nem ju tóit más, csuk ego goresős тИапцpózna a bátyus butija ele, meg едц veseüu/us artézikifOLyo a Licsicsangi uek kapujaba. A viUanypóznával nem sok bajunk volt. Mar leiaiutusunak második napján, valamelyik verebvaauszo Uncsu yyeixn. veiellenUí lecsuzuzia rola и körtet, mire felbőszült varosatgax kereken kijelentettek, hogy úf körtet nem adnak, bitünk úgy. ahugy eddig — sóletben. _ Ли jo. De vif nélkül nem tudtunk élni. Vízre a mi házunknak s mindig égető szükséqe volt, s ahánysz ir anyán'’ meglátott bennünket, annyiszor kellett mennünk a Licsicsünyikútra. És annyiszor is jöttünk vissza üresen. Mi, suttyA gyerekek, ilyenkor na gyón örültünk, hogy nem kellett a teli kannákat cipelnünk. Csak anyám nem örWt. Szemét egy-kettőre eliu tóttá a könny és úgy nézett rank mintha mi tehettünk volna róla, hogy nem esurgntt a kút. Pedig mi nem tehettünk róla. A kifolyót nem a magunkszőní emberek kedvéért építették. A mi kedvünkért keresztül szalmát se telük volna. Az egész vezetéket azért eszeltek ki. hoqy a vezeték mentén lakó teheť’s volqámk kei tjükbe kapcsollmssák róla a vizet. S minthogy a tehetős polgárok azért voltak tehetős polgárok, mert soha senki nem szólt bele, hoqy egész nap mit csinálnak. így a vízzel is azt esi nálták. amit akartak. Locsolták a konrihakertet, öntözték a virágokat 4 ha kedvük tartotta, kicsit az udrart is felhfísitették vele... A vezet*« vége messze volt rs így nem láthatt 'd: hogy a kifolyónál sorba áll a nép <*.« a szeme majd kidülled, úgy lesi. hogy mikor- csöppen egyet a csap. Dehnt anyám nem a tehetős polgároknak hanem nekünk parancsolt Nekem. meg az öcsémnek S amikor vzszerzésre adott parancsait legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudtuk végrehajtani, nem ők. a tehetős polgárát, szorultak, hanem mi kaptuk a szidást. Egu este, öcsém indult a kúthoz — Szerencséje volt mert éppen szivárgott a viz és néhánri kapzsi nsszonrt után, akik minduntalan félre'ökvk végre ti is megmeríthetett Boldogan sietett haza. már annyira sietni tudott karján a két engedetlen hatliteres kannával. Úgy gondolta hogyha heleszakad is, de egyhuzamban teszi meg házáig az utat. hogy mire apánk meg jön a napszámból, ő is otthon legyen] Otthon is lett — de csak üres kannákat hozott, — Megint nem folyik? — kérdezte anyám megszokottan és bosszúsan lesett a gyerekre. öcsém nem felelt. — Hát akkor hol csavarogtál ennyi ideig, mi? — támadt rá anyám gorombán. mert ilyenkor mindig megfeledkezett arról, hogy áldott jó lelke van s hu úgy adódná, a lelkét is kitenné értünk. A gyerek sírásba csuklóit. — Folyik az. édesanyám — zokogta. — Volt is vizem, csak elvette a Burkus-gyerek. — Ki vette el? — A Rurkus Jani. ö is ott állt a kútnál, de neki már nem jutott víz. Mire rákerült volna a sor, elállt a csap. Erre utánam szaladt, elvette tőlem a kannákat és az ő vödreibe öntötte át belőlük a vizet. Anyám egy ideig megátalkodotton meredt maga elé. Arca ijesztő sápadt volt keze görcsösen markolta az egyik kanna fülét. Aztán, mintha valami robbant volna benne, hirtelen felnyögott s mint egy cséphadaró — öcsémnek esett a kannával. — Meg hazudsz is te csirkefogó? — sipította magából kikelve s öcsém hasztalan védekezett, hasztalan esküdözött égre-földre, hogy a színtiszta igazat nrmdja.a megbomlott lélek csupa horpadtra verte rajta a kannát. Mire apám megtért a dologból már csend volt. Jó anyánk ott ü>t az ágyunk szélén és remegő újjui szeretettel turkálták, simogatták az öcskis gubancos te'fölszír v haját Apám meg sem tudta volna, hogy valami történt, ha anyánk el nem mondta neki. A nagadarab em -er összeszortotta fogait és hallgatott Egy szó nem sok de annyi. mr zat sem mondott. Csendesen lehúzta i gáról a gúnyát s ahogy szokta, kiakasztotta az eresz alá,'hogy az éitsznka szele kifújja belőle az izzadságszagot. Aztán ránézett az asztalra készített ételre, de anélkül hogy aká’ egy falatot is evett volna, leoltotta a lámpát. Lefeküdt Csak úgy. vacsora nélkül. Apum másnap nem ment munkába. “Irta: Oláh László Egész délelőtt a kerti fák alatt foglalatuskodott s még délben is úgy keltett bevinni, erőszakkal. Mcyulartasa ról messziről lenit, hogy nagy dolgukat forgat a fejében. Nagyon )o ebéd volt — anyunk egy fazék vízből, egy maréknyi giz-gazbol ami a ház körül kikerült, meg egy csipetnyi sóból is )ó ebedet tudott főzni, — de apam csak ímmel-ammal evett. A tanyerjabu került vöröshagymát nekem, a sarga répát pedig öcsémnek adta. Ö meg csalc a levét fogheggel te, mint rossz malac a csávát. — Mi bajod vén? — kérdezte anyám tőle, mintha nem tudta volna, hogy emberenek miért keserít az étel. j Sokáig vitatkoztak. A vízről folyt a vita. S végül apám úgy döntött, hogy tíz napszámot is dolgozik érte, ha Вánfi Mihály, harmadik szomszédunk és egyben a város legtehetősebb embereinek egyike, megengedi a csigás kútja használatát. Bánfának tetszett az ajánlat. — Oszt mikor tudnád megkezdeni? — hunyorgottá — Akár mar holnap is — felelte apám gondolkodás nélkül. — A csemegeszőlőben? — Nekem aztán igazán mindegy. A munka az munka, még a sintértelepen is. Bánfi bólintott. — Jó. Hát akkor gyere a csemegeszőlőbe. Volt öröm a háznál. Apám a négyholdnyi csemegeszőlőben egyhuzamban ledolgozta a tíz napszamot s mikor befejezte, rászabadultunk a csigás kútra. Igaz, Bánfi gyakran szidta a belünket, amiért sok vizet fogyasztunk, sőt egy alkalommal, amikor megtudta hogy joanyánk minden áldott este, lefekvés előtt, még a lábunkat is megmosatja velünk, majdnem kenyértőlésre vitte a dolgot — de apánk ezt is elsimította. A két holdnyi borsző'őben is karasolt egy napot. ; Az örömünk azonban nem s-.kaig tartott. Az történt, hogy Bánfi Mihály más olyan emberre is akadt mint a mi apánk — és az utcavégi Mészáros Lajosnak, a sánta Busa Imrének, a Félegyházi Kiss Péternek is bérbeadta a kutat. Lassan annyian mertük azt a vékimyderekú vizet, hogy egyszer csak nem bukott meg benne a vödör. — Nagyon sajnálom — . tárta szét kurta, kipárnrrott karjait Rirfi — de tovább nem hordhatjátok a vizet — Annyit virityköltetek, hogy kiapadt a kút. — Hát most mi lesz a napszámmal? — .kérdezte apám. — A tizenegy nap az egész évi vízért szólt Még 'csak télére siyrs hogy idejárunkt Bánfi elvörösödött. — A napszámnál! ? — kérdezte. — Avval — fele’te apám fölyhöázve Legalább’öt napot fizessen meg be'ö'e. . . Ha már így jártunk ezzel az átkozott kúttá I. A dagadt hátfejű ember villámló szemekkel nézett apámra. — Öt napot? — Ötöt. — Megfizessem? — Nagyon kéne a pénz. Bánfi dühösen odalépett hozzánk, s ahogy erejéből kitellett. belerúgott az egyik, már valahogy telemert Icannábfi. — Eredj te koszos! — vicsorogta es kivágta előttünk az udvar kapuját. Apám élsápadt. Lehajolt, kezembe nyomta az üres kannát és nv.rz a kapuhoz iszkoltam vele, Bánfi Mihály már lent hempergett a földön. Esés közben végigtördelt egy ágyas gyönyörű krizantémot is ... üélidö jarta. s így nem sok tanúja volt az esetnek. Akik meg látták, a tárgyaláson azok is apám mellett álltak ki. A szerencsétlen ember így is öt hónapot kapott... Hogy ez alatt az öt hónap alatt nu ment vegbe, azt csak m/jst tizenöt cv után. az új ártézikút avatásán tudtuk meg. A kútavatás híre nem érhette volna varatlamd a családot. Öcsém, aki a túrásnál dolgozott minden este táje\koztatutt bennünket, hogy mennyire haladtunk már le, mennyi az iszap, hogy áll a ciszterna es milyenek a kilátások. Apam pedig, az építkezés . megkezdése óta, sohasem tudott úgy ;hazajönni a bútorgyárból, hogy előbb ne került volna oda a készülő ártézikúthoz. Mindennap személyesen győződött meg róla, hogy az előző este' igazat mondott-e az öcskos? A hír mégis felkavarta a házat. Anyám aznap korán reggel olyan izgatottan látott-futott, s olyan buzgalommal szamolta-rámolta, hogy mi lesz ebédre mintha az avatás sikere kizárólag az ő kosztjától lüggne Csaknem belebetegedett, hogy mire Busáék jöttek, hogy menjünk, a kaláccsal még sehogysem állt. — Kalács lesz az délután is — mondja apam nevetve, s mint valami bandagazda úgy csörgetett, hogy in-I diüjunk már végre. I A sarcon Mészarosék is csatlakozllak hozzánk, majd később Orusziélj, s ligy, mire a hajdani Licsicsányi-kifo yó helyére épített nagy, kétlyukú ártezikúthoz értünk már tekintélyes tálkává! gyarapítottuk az amúgy is nagyszámú, vidám, jókedvű ünnejilö tömeget. Kis idő múlva a vezetők is megérkeztek. Elől a városi pártbizottság titkára egy nyurga, vastagnyakú a'sóvámsi ember, meg Szili Tamás a tanácselnök A hirtelen feszü ttévnló, jmagilletődött hangulatban csak né* hány tkjukba eső ismerőssel kezeltek csupán, aztán egyenesen a kötél kerítésen belül, a kúttal szemben felállított emelvényre hágtak, A gyűlést Szili Tamas nyitotta meg Rövidesen üdvözöli bennünket, aztan átadta a szót egy velükérkezett piros'ejkendős — Oncsa telepi asszonynak. És apámat néztem Ott állt anyám mellett s szép, gyönyörű vadonatúj, fék' te kalap ját úgy tartotta maga előtt, hogy a díszes csillogó márkajelzés kinézett belike. Nem akarattal tartotta így, csak ügy sikerült Nem is a ka'apon járt e'r ö esze, hanem a kúton Arra tapasztotta szemét, azt nézte olyan me edten olyan odagondolkozva és olyan önfeledt boldogságnál, hogy' amikor öcsém és egy másik kalapácsos legény a kút két karjából kiverték a fadugót, s a csövekből spriccelve, Zuhogva, ásónyél vastagon öm'eni kezdett a víz — apám szeméből is kibuggyantak a könnyek. Előttem is elhomályosultak a fejek. Csak azt láttam, hogy apám megindul, átfúrja magát az embereken, odaáll a dobogó elé, s a tanácselnökre emeli könnyes, ragyogó tekintetét. — Szili Tamás — mondta reszelős, fojtott, bátortalan hangon — engedd meg nekem, hogy én igyák először (ebből a vízből ... Tudod, van mit lemosnom, és van mire és kire innom. Szili Tamás a párttitkátra nézett. A nyurga, vastagnyakú ember mosolyogva bólintott, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, odanyújtotta apámnak az egész, habzó. I gyöngyöző vízzel csordultig telemert üvegkancsót. UJ KÖNYVEK Gárdonyi Géza: Egri csillagok Az „Egri csillagok" a hazaszeretet regénye. A magyar nép hősi harcának regénye, amely szembeszállt a hazájái dúló török sereggel. Gárdonyi regénye arra /tanít, hogy a nép szereti legjobban hazáját. Nem a nagy urak, hisz az egri hősök között egyetlen egy sincs közülük, nem a király, akinek felszabadító seregét hiába várják a vér védői, nem a főpapok, akiknek gyalázatos hazaárulását találóan fejezi ki az egri püspök levele: „Katonát nem adhatunk, de majd misét mondunk érettetek!” A. nép szereti legjobban hazáját és azok, akik a nép szolgálatába állítják kardjukat: a Dobók, a Ceceiek, a Mekcseiek. Gárdonyi regénye most végre a dolgozók kezébe kerül, akiknek Íródott: az Bornemissza Gergelyek, az egri jobbágy-hősök utódjainak kezébe. Dolgozóink megtanulják belőle, hogy érdemes megismerni a magyar nép hősi múltját, azt e múltat, amelynek hősiességéből üj erőt, új lelkesedést merítünk országépítő, békevédő harcunkhoz. Peter Jilemnický: Cukor A szlovákiai répaföldeken fillérekért gömyedező és a cukorgyárban kizsákmányolt munkások életét, nagyszerű társadalomábrázoló művészettel rajzolja meg Jilemnický „Cukor” című, az első köztársaság idején játszódó regényében. Éles vádirat ez a mű a proletariátust és a szegényparasztságöt elnyomoritó cseh és szlovák burzsoázia kizsákmányoló agrárpolitikája ellen. A regény hősei nem mind kommunisták, de ahogy Mareket, az elproletarizálódó parasztfiút vagy a gépekre még féltékenyen néző, kiuzsorázott kis- és középparasztot állítja elénk, az klasszikusan bizonyítja Jilemnický pártos, osztályíró tudatosságát és nagy művészetét GTER VIEI/EJUS. A humuszba magot vetni, a szél ellen fát ültetni, mindenkinek jót és szépet, megismerni a kis méhet, pusztítani, ami ócska, ami gaz, gyomot tépni: tömi, vágni az ugart, ápolni a kis virágot, építeni szebb világot, gyér velem! Aranynál Is szebb a közös búza, ettől szün' meg mlndannyiunk búja. Te mégis tétovázol?... Példát adnak a bányászok, Akarattal csodát tesznek a föld mélyében. Nekünk még a nap is kedvez tavaszi hevével. Miénk a tavasz, a nyár, az ősz, a tél közös munkánk gyümölcse virul és él, gyér velem! a tavasz majd rügyet fakaszt, az új élethez erőt, derűt ad, míg rögöt törsz, s a magot veted, traktorzúgás kiséri éneked. Nem mese az, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Ma minden mozdulat odahat, hogy ne legyen több gondredő, legyen munkánk, közös erő, gyér velem! CSURILLA JÓZSEF l 'vl/l tu J'ÜúZ'Jz&j' » Halálának 16. évfordulójára Tizenhat esztendeje annak, hogy a balatonszárszói állomáson egy tehervonat halálragázolta József Attilát, a legnagyobb magyar proletárköltöt. József Attila életében megismerte a testi és > lelki szenvedések legszömyübb mélységeit és bár „önként” vetett véget életének, halálának oka olyan bizonyosan az üldözés, a nyomor és a fasizmus volt, mintha i pribékek 6aját kezükkel lökték volna i kerekek alá. József Attila a munkásosztály költője volt. akit a párt nevelt, aki tudta és hirdette, hogy a munkásosztály az az erő, amely győzelemre vezeti a minden elnyomott is kizsákmányolt felszabadításéért vívott nagyszerű küzdelmet, aki költészetét fegyvernek szánta és kovácsolta ebben s küzdelemben. József Attila, a párt és a munkásosztály harcos, forradalmár költője, néhány esztendő alatt csodálatosan magas művészi színvonalra emelte a magyar proletárköltészetet. Különösen ezépek a .„szegényember" versek, amelyekben József Attila olyan természetesen szólal meg a nép, a népdal hangján, mint Petőfi óta egyetlen magyar költő sem, s amelyek a forradalmi költészet Ígéretében is gazdagok. „Ha az Isten íródiák volna, S éjjel-nappal mozogna a tolla, Ogyse győzné ő se följegyezni, Mennyit kell a szegénynek szenvedni... Pedig benne laknak a galambok, Csillagtollú éneklő galambok. De így végül gríffmadarak lesznek, Hollónépem igaz törvényt tesznek”. Az „Anya”, „Anyám", „Mama” etb. című versekből nemcsak az a forró szeretet árad, tmely József Attilát fűzte anyjához, nemcsak általában az a szeretet, amely a munkásanyát és gyerekeit összekapcsolja, hanem az a büszkeség is, amelyet a költő a munkásar.yák hősiessége miatt érez: „Nem nyafognék, de most már késő, — most látom, milyen óriás ő, — szürke haja lebben az égen, — kékítőt old az ég vizében”. („Mama"). A munkásosztály életének ilyen ábrázolása önmagában is politikai tett volt, mozgósított a kizsákmányolás elleni harcra, mert feltárta a munkások, a dolgozók helyzetének elviselhetetlenségét. De József Attila nagysága, ereje éppen abban van, hogy továbbment ennél, hogy tudatos kommunista költő volt, aki a munkásosztály jeleneben meg tudta látni az osztály jövőjét is. József Attila tudta, hogy ami korhadt, ami a múlté, *z akkor sem erős, ha annak látszik; tudta, hoay ami a fejlődést szolgálja, ami a jövöé, az akkor is elpusztíthatatlan, ha még esa:c csírában van. Ezt írta: „Csak, ami nincs, annak van bokra, — csak ami lesz, az a virág, — ami van, széthull darabokra”. („Eszmélet”). Ez a tudás, a munkásosztály vüágnézete, amelyet magáévá tett. emelte őt toronymagasan számos olyan író és költő fölé, akinek tekintete nem tudott a felszínnél mélyebbre hatolni, aki i munkások rongyos ruhája alatt nem tudta a legyőzhetetlen hősök páncélját meg'átni. József Attila legjobb verseinek rendkívül mély hatását az magyarázza, hogy a munkások adott helyzetének reális, minden szépítéstől mentes leírása után — hirtelen, éles ellentétként, de ellenállhatatlan meggyőző erővel következik a holnap, a győzelem leírása, lov követi a „Munkások" című versben a munkásosztály nehéz helyzetének képeit a diadalmas harcok és a megvalósult szocializmus nagyszerű víziója: „De — elvtársaim! — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára, szerelve ígyen készül a vüág, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát!" így vált hangot József Attila egyik legnagyszerűbb verse, a „Lebukott", a letartóztatott kommunisták szenvedéseinek leírása után: „A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás, a sarló villan, sújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanács! Testvér, segítsd a lebukottakat”. A kommunista pártok politikáját, ь népfront - politikáját kevesen értették olyan jól meg, mint József Attila, a költő. Verseiben megszólaltatta a parasztság forradalmi vágyait, megfogalmazta a városi és a falusi dolgozók sorsközösségének gondolatát („Mondd, mit érlel”), s hirdette összefogásukat. József Attila halálának 16. évfordulóján nem gyászt, hanem büszkeséget érzünk. Arra a József Attilára emlékezünk, aki legnehezebb időkben, a kétségek és vívódások között, a háború pusztító előszelét érezve is hű maradt osztályához, alkotni, dolgozni akart, nem nyugodott bele a vereségbe, védelmezte a szabadságot.
