Szabad Földműves, 1953. július-december (4. évfolyam, 28-52. szám)
1953-11-29 / 48. szám
1953. november 29. Földműves 3 Nem véletlen . A magyar képzőművészet kiállításáról Már az első percekben, amikor a látogató az első kiállítóhelyiségbe lép, megragadja az az óriási érdeklődés. amelyet ez az értékes kiállítás váltott ki Bratislava dolgozóiban. Soha a felszabadulás előtt ennyi látogatóval nem találkoztunk egy kiállításon és mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a látogatók közt egyaránt volt képviselve a munkásság és értelmiség. A munkás és iparos éppúgy akarta látni ezeket a gonddal és szeretettel kiválogatott remekműveket, mint az orvos, mérnök vagy hivatalnok, amelyek a magyar képzőművészet kivonatát képezik. Sőt ezen a kiállításon parasztokkal is találkoztunk. Az egyik például órák hosszat tartózkodott a kiállításon, járt képtőlképig, szobortól-szoborig, nézegette és méregette közelről és távolról. .. Sokáig állt Sarkantyús Simon Munkácsi-díjjal kitüntetett „A szekszárdi direktórium kivégzése” című képe előtt... Állt... állt,,, jobbról is, balról is nézegette ... míg mi őt figyeltük ... Arra gondoltunk .., hogy bizonyára a magyar Komműnre gondol. .. bizonyára eszébe jutott valami nagyon fontos a saját életéből... valami, amit az ember sosem felejt el... ami idővel egyre elevenebb jelentőséget nyer. Amikor. közelebb kerültünk a képhez, a paraszt megszólalt. — Mondja kérem, kommunisták ezek?... — Azok — válaszoltunk. — Nagyon sápadtak ... — Nem csoda, hisz kivégzés előtt állnak. — Tudom, nagyon jól tudom én azt... de így is nagyon sápadtak ... Egy kommunista az ne legyen sápadt.,. Egy kommunista аг harcoljon... kivégzése előtt is_ harcoljon... — Hát nem látja, hogy harcol itt is?... hát nem látja milyen szilárdan áll a lábán?! Hát nem látja, hogy ez a fiatal pár egyetlen pillanatra sem bánta meg tettét? Hát nem, látja ... hogy ez a fiatal pár, ha megmenekülne, újra ott kezdené, ahol abbahagyta?... — Az más. ha így megmagyarázza, akkor értem... De tudja, én még sosem voltam kiállításon — válaszolta és tovább maradt a képnél ... Nos, ha a paraszt nem tudott szabadulni Sarkantyús müvétől, mi hasonlókép nem tudtunk szabadulni Munkácsitól, akinek alkotásaival először az életünkben találkoztunk. A szó szoros értelmében gondoljuk, hogy nem tudtunk szabadulni Munkácsitól, mert minden alakja oly eleven, hogy az ember úgy érzi, mintha Munkácsi személyesen szólna hozzá. Ezt nemcsak a figuráiból érezni, hanem a tárgyakból, a dolgokból, amelyeket ő festett, kisugárzik a nagy és páratlan művész hallhatatlan zsenije. A kiállításon van egy csendélete, amely hervadó rózsákat ábrázol... Nos, annyit mondhatunk, hogy századokon át szebbnél-szebb kertek, ligetek fognak elvirulni, de ez a kis rózsacsokor még mindig illatozni fog. Mindez természetesen egyéni felfogás dolga, de nekünk határozottan az volt az érzésünk, hogy Munkácsi nemcsak a virágok színét festette meg, de az eleven színeken keresztül az illatot is elővarázsolja a néző elé. Ami pedig a Siralomházai illeti, úgy tűnik, mintha az egész kapita-. lista társadalom felett mondott volna Munkácsi ítéletet. Az elítélten egy csöppnyi megbánás sem észlelhető ... egész magatartását konokság, gyanú és hitetlenség hajtja át. Inkább megadja magát tehetetlen sorsának, de megbánást nem érez... Ez a konokság és gyanú részvétté válik látogatóinak arcán. Az elítélt betyá. konok és makacs lázadásában valamennyien osztoznak, valamennyien mély és elszakíthatatlan szálakkal rokonságba kerülnek vele. Még a csendőr is úgy áll ott, mintha azt mondaná: „nem tehetek róla, nekem itt kell állnom, mert engem erre ítéltek”. Úgy tűnik, mintha mindannyian elítéltek lennének. És Munkácsi itt, ezen a képen, amikor földhöz csapatja az elítélttel az imakönyvet, már kifejezésre juttatja azt, ha egyszer ezek az elítéltek ráébrednek az igazságra, ráébrednek saját erejükre, akkor megfordul a kocka. József Attila szavaival élve, nyugodtan mondhatjuk, ho; у Munkácsi Mihály ebben a képben „az igazat mondta, nemcsak a valódit.” Ezt az igazságot érzi az ember Páll László képeinél is, érzi ezt fényes Adolf és Pór L.ital an alkotásainál, érzi Mednyánszky és Szinyei-Merse tájainál, érzi Pátczai Pál Lenin és Sztálin szobrainál... Még sok festő és szobrász nevét lehetne felsorolni, akiknek müvei szólnak, beszélnek az emberhez, gondolatokat juttatnak eszébe ... de valahogy nehéz mindent elmondani. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel a kiállítással, mint az a paraszt Sarkantyús műveivel. Ezért azt ajánljuk mindenkinek, hogy nézze meg ezt a kiállítást, amíg módja van rá. A kiállításon kétségkívül mindenki meg fogja tanulni a haladó hagyományok megbecsülését és tiszteletbentartását. Sz. B. Terbegec dolgozói teljesítik kötelezettségvállalásaikat Bár Rózsa Ignác, az alsófalusi Szovjetbarátok elnöke úgy tervezte, hogy november 7-én, tehát a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 36-ik évfordulóján költözik új házába, az árcsökkentésről szóló kormányrendelet lehetővé tette, hogy háza hamarább készüljön el, és így már október elején az új tűzhely mellett, új házában élvezte munkája gyümölcsét. Mégis november 7-ig ahányszor átlépte új háza küszöbét, mindig valami zavart érzett, a hiányérzet egy fajtája kerítette hatalmába azért, mert nem ragaszkodott eredeti tervéhez ... Éppen ezért az igazi ünnepi hangulatot csak november 7-én érezte, amikor hazajött estefelé a szövetkezet istállójából. ahol 12 tehenet gondozott. Aszszonya és Tibor fia, akkor már otthon voltak, az új kályhában pattogott a tűz, amelyen папу fazékban vizei melegítettek. Először Tibor mosdott és rendbe hozta magát, aztán következett ö, a családfő. Derékig, jól alaposan beszappanozta magát és ugyancsak alaposan megmosdott, mert este * órára már a kultúrházban kellett lennie, hogy méltassa a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Az egész Rózsa családot az est ünnepi láza tartotta fogva. Keveset beszéltek, s a vacsora gyors elfogyasztása után Rózsa Ignác újra hozzáfogott beszéde olvasásához. Ekkor érkezett meg szomszédjuk fia, Liska Albert, a handlovai bányásztanonc, aki udvariasan mosolyogva, köszöntötte őket és átadta ajándékát a Szovjetbarátok elnökének. Kis füzet volt, semmi több. Azbuka, a magyarorosz nyelvtan. Nyílván ez a kis figyelmesség döntötte el később, hogy a Szovjetbarátok elnöke élete legszebb előadását tartotta meg. A legérdekesebb az volt, hogy nem azzal a beszédével érte el népnevelő hatását, amellyel felkészült, hanem azzal a mondanivalójával, amely szoros kapcsolatban állt Albert ajándékával. A borzasbajszú és szemöldökű Rózsa ezen az estér. olyan dolgokat mondott a kultúrteremben összegyűlt hallgatóságnak, olyan emlékeket bolygatott fel mindenkiben, amelyeknek gyökerei az ember szíve mélyéig nyúltak. — Drága elvtársak, kultúrtársak — kezdte beszédét felolvasása után, miközben párat köhintett és tűrűszemóldökű arcát a hallgatóság felé emelte — nagy öröm ma nékem beszélni hozzátok, mert látom, hogy ugyanolyan örömmel tudjátok ünnepelni a Szovjetuniót, a szovjet embert és a szovjet kultúrát, mint én. Nekem, a Szovjetbarátok elnökének ezen az ünnepen kötelességem rámutatni, hogy szövetkezetünk fejlődésében határkövet jelentett a szovjet kolhozisták látogatása. Rá kell mutatnom arra is, hogy „Аг aratás” vitaestéi, ugyanolyan hatással voltak mindanynyiunkra, akárcsak a kolhozparasztok-látogatása. Nyugodtan merem állítani, hogy a Sztálin-dijas Könyv tartalma vérünkbe ment át, s mindannyiunkban az a törekvés él, hoay legalább egy kicsit hasonlítsunk a szovjet emberre. Nemcsak a munkánkban nyilvánul ez meg, hanem életünk minden órájában ez kimutatható. Csak el kell mennünk a határba, ha két-három szövetkezeti tag összeáll és beszélgetni kezd, a harmadik mondat egészen biztosan I a szovjet tapasztalatokról fog szólni, j Éppen ezért elvtársak és kultúrtársak, ha mi ennyi mindent elfogadunk a Szovjetuniótól, úgy vélem, nem elegendő az, ha szeretetünket csak ünnepléssel fejezzük ki. Azt hiszem, tanulással sokkal hívebben fejezhetnénk ki mindazt, amit érzünk a Szovjetunióval szemben. Mondjuk, ha megtanulnánk oroszul írni, olvasni. — Itt van elvtársak a kezemben az Azbuka — mondotta fennhangon és sűrű szemöldöke alól felcsillant a szeme. mint a drágakő, — ez a könyv Liska Albert bányásztanonc ajándék i. Amióta megkaptam, folyton lapozgatok benne. Hát tudjátok, amint úgy lapozgatok pár szóra akadtam, amelyek azonnal eszembe juttatták a mi egykori dü'edezö iskolánkat, eszembe juttatták Erdélyi tanítónkat, akinek tan'tómódszere a nádpálca volt. és mindenki azt is tudja, hogy minél kevesebb földje volt apánknak, annál többet ka.nntt a nádresszővel a hátára, vagy a körmére Egyszóval Erdélyi úgy tanított, ahogy az akkoriban szokás volt Fejünkbe iierte az akkori e'emi iskola tankönyveinek a szövegét. h ,n ,a kutya ugat". ,,az úr ír”. F.z a tiszta igazság A kút na meg az tjr и igyon fontos tér yezők voltak a Kapita'1ista társadalmi rendben Аг úr gnararvtotta a vagyonát a mi verejtékünkből. a kutya pedig őrizte a zsáknuinyl Kutya alatt persze értem a szolqnbirót. a íegyzöt meg hasonló cinkos,.kát csendőrrel meg rendőrrel együtt akik kutyahűséggel kilógó niielvvel enoedehneskedtek uruk parancsának Hát így tanultunk mi... így mérgezték már zsenge gyerekkorunktól kezdve lelkünket. A kapitalistáknak nem volt elég a testünk, a lelkünket is akarták. Persze ez nem sikerült, és nem is sikerülhetett, mert pártunk segítsége és apáink keserve erősebb volt ennél a tanításnál. Az urak gyerekkoromban legfeljebb anynyit értek el nálam, hogy néha az urat hallottam ugatni, a kutyát pedig vonítani. A finom, gúnyos megjegyzésre hatalmas taps hangzott fel a teremben és az egész fiatalság egyemberként állt fel és hatalmas tapsviharral ünnepelte Rózsa Ignácot. — Most, — folytatta vidáman — miért jutott mindez eszembe, s miért mondom mindezt el? Azért barátaim, mert ebben az Azbukában a következő mondatokra akadtam. Érdemes azokat mindenkinek meghallgatnia. — Legalább ti is meglátjátok a különbséget a régi és a felszabadult tankönyvek között. Ilyen mondatok például „mi dolgozunk” „a szomszéd segít”. Vagy ez is van benne „menjünk aratni”, „siessünk kaszálni”. — Szóval olyan mondatok ezek. amelyek nekünk szólnak segítenek, közös munkára ösztönöznek. — Ezek a mondatok — folytatta meggyőzően — nem véletlenü1 kerültek bele a tankönyvbe, éppen úgy, mint ahogy „a kutya ugat” sem került bele véletlenül abba a másik tankönyvbe. Ennek az Azbukának az összeállítására, egész biztos, a párt ügyelt. Mert amint tovább lapozgattam benne, hát arra a szóra is ráakadtam, hogy „Pravda”. Nagy betűkkel világított ez a szó. szinte arra figyelmeztetett- ha meg akarod ismerni az igazságot, akkor feltétlenül fontos, hogy megtamOd a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nyelvét. — Én megtanulom! — jelentette ki ünnepélyesen mintha fogadalmat tett volna a község egész népe előtt — és azt szeretném, ha ti mindnyájan csatlakoznátok elhatározásomhoz. Kalinovszky elvtárs. aki jól tud oroszul, segítségünkre lesz abban, hogy még ebben a hónapban megtanuljunk elolvasni egy-egy orosz jelszót, vagy plakátot. — A legnagyobb örömmel — válaszolta Kalinovszky. — — Én is hajlandó vagyok segíteni — csatlakozott Kalinovszkyhoz Kincses Imre, a Szovjetbarátok járási küldötte, aki Rózsa előadásával nagyon meg volt elégedve — mindez persze attól függ, hogy hányán jelentkeznek most az orosz nyelvtanfolyamra. — Kérdés — felelte erre Fekete középgazda — vájjon a magángazdálkodók is jelentkezhetnek-e? — Természetesen — válaszolta Kalinovszky jókedvvel. — Csak tudni akartam, — válaszolta kissé sértődötten — jogom van-e nekem is úgy szeretni a Szovjetuniót mint nektek. Rózsa válaszolt: — Jogod van, mint ahogy a fiadnak jogában van az egyetemen tanulni. — Ha igazán szeretnéd a Szovjetuniót, akkor a szövetkezetben dolgoznál, — szólt közbe kissé haragosan az öreg Barta. — Na, itt van — háborgott Fekete — az ember a kisújját nyújtja és már bekapják a kezét. — Hej, — lobbant hirtelen rózsásra az öreg Barta sovány, csontos arca — büszke leszel te még arra, hogy tagja lehetsz a szövetkezetnek és szíved minden dobbanásával úgy fogod szeretni a szövetkezetei, úgy fogod szeretni a Szovjetuniót, mint mi, elvtársak. Az öreg Barta szeme, szinte izzott a nagy izgalomtól, hangja fiatalos színt, lendületet kapott. — Én azt mondom, — folytatta az öreg, — hogy nem véletlen az hogy a Szovejtunió a béke őre. mint ahogy az sem véletlen, hogy éppen az oroszok ajándékoztak meg bennünket a Nagy nktőberi Szocialista Forradalommal. Az sem véletlen, kérem hogy mi szeretjük a Szovjetuniót. Mi. magyarok. akik egész életünkön át gürcöltünk és kínlódtunk, már a felsza-Я Ш bad.ulás előtt is úgy szerettük a szovjet embert, akár édes testvérünket. Hogy én, öreg fejemmel, honnan veszem mindezt, azt mindjárt elmondom nektek. Emlékeztek ti is arra, hogy amikor 1944 őszén a németek „hősiesen” visszavonultak, akkor az SS őrmester 30 agyonsanyargatott szovjet foglyot hajtott át a községen. A mi utcánkban hajtotta őket, s a mi udvarunkba terelte mind. Én azt sosem fogom elfelejteni, hogyan hajszolta őket. Korbács volt a kezében és menetközben azzal ütlegelte őket, bár már alig bírtak roygyant lábukon állni. Mindezt végignézni valóságos kínszenvedés volt számomra. És, mintha a szovjet foglyok megérezték volna, hogy velük szenvedek, amikor elhaladtak mellettem, szinte kórusban kiáltották felém: „Chleba”, „chleba.”... — Amikor ezt meghallottam, lóhalálba a konyhába rohantam. Kihoztam onnan egy keréknagyságú kenyeret. gyorsan szeletelni kezdtem, hogy mindegyiknek jusson belőle. Gyorsan végeztem dolgomat, mert az SS-ák a kertbe ment sürgős dolgát elvégezni. Már ... már ... a vége felé jártam az osztással, amikor az a gyilkos SS-ák visszajött, észrevétlenül a hátam mögé került és olyat sújtott a tarkómra a korbáccsal, hogy azonnal összerogytam. Hogy meg nem gyilkolt a helyszínen, azt annak köszönhetem, hogy a szovjet foglyok szoros gyűrűben körülvettek. ... és, ha (I akkor megmozdul, biztos, hogy megfojtják ... — Ez történt velem 1944 őszén. A feleségem többet szenvedett, mint én, de egyetlen szó szemrehányással nem illetett azért, mert ujjat mertem húzni a német fasisztákkal. Tudta, hogy ezt meg kellett tennem. Tudta, hogy minden okom megvan arra, hogy szeressem a szovjet embert. Nem felejtettem el én azt soha, hogy amikor 1916-ban mi, magyarok ugyanolyan kiéhezve meneteltünk, mint foglyok az orosz városokon és községeken keresztül, akkor az orosz név az ablakokon át hajított nekünk kenyeret, hogy csillapítsa éhségünket. Hát kérdem én tőletek, nem tettem én helyesen, hogy életem kockáztatásával adtam a szovjet foglyoknak kenyeret? ... Azt hiszem, hogy helyemben ezt minden becsületes ember megtette volna. — Ezért mondom, — folytatta kissé rekedten — nem véletlen az, hogy éppen az orosz nép ajándékozott meg bennünket a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal. Ez egy ilyen nép. Az orosz nép jól tudta akkor is, hogy mi, magyar munkások és parasztok, nem vagyunk ellenségei. Tudták, hogy az urak hajszoltak, kergettek ide minket. Mi magyar katonák ezt be is bizonyítottuk, amikor a Vörös Hadsereghez csatlakoztunk és vele együtt elszántan harcoltunk az aljas intervenciós csürhe ellen. Ezért mondom én, hogy mi a szovjet embert már régebbről szeretjük, attól a perctől, ahogy megéreztük, hogy testvérek vagyunk. Ezért éltetjük mi olyan boldogan a Szovjetuniót. És igenis meg kell nekünk tanulni oroszul... Én is. bár 72 esztendős vagyok, tanulni fogok. Orkánszerű taps és hajrázás tört ki erre. A Szovjetunió éljenzésétől zengett az egész kultúrterem. Azok. akik eddig még haboztak, jelentkezzenek-e az orosz nyelvtanfolyamra, most sürgős szükségét érezték annak, hogy aláírják a jelentkezési ívet. Sorban vonultak fel a férfiak, asszonyok az elnöki asztal felé, ahol ünnepélyesen odakanyarították a nevüket, köztük volt Fekete középgazda is, aki nagyon szerényen, de nagy gonddal és olvashatóan írta alá az ívre a nevét. Kincses Imre ámulva nézte a hoszszú sort. amint egyik a másikára várakozik és arru gondolt, hogy Gott■ urald elvtárs szavai: — aki azt mondotta. hogy mint szemünk tényét őrizzük a Szovjetunióhoz fűződő barátságot, — termékeny talajra hullottak. Szabó Béla. Terbegecen még néhány esztendővel ezelőtt eg у-két basáskodó kulák és spekuláns uralkodott a községben és minden úgy tprtént, ahogy ők akarták. Ma megváltozott a helyzet. Az utóbbi időben a község dolgozói nagy gondot fordítanak a szocialista kultúra fejlesztésére. A község lakossága már tudatára ébredt annak, hogy mit jelent az összefogás, a közös munka és hogy mit jelent számunkra felszabadítónk, a Szovjetunió. A község lakossága különösen most, a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapjában juttatta méltókép kifejezésre őszinte ragaszkodását és tiszteletét a Szovjetunió iránt. A tebergeci tanítók, Barna Tibor igazgatótanító irányításával nemcsak szép ünnepségeket rendeztek, hanem arra ösztönözték az ifjúságot, hogy méltó kötelezettségeket vállaljon a Szovjetunióhoz fűződő barátságuk tiszteletére. Legutóbb a község ifjúsága az orosz nyelvtanfolyam megnyitásának tiszteletére magára vállalta, hogy 20 hallgatót szerez, továbbá, hogy kultúrestet rendez. E kötelezettségvállalásokat az ifjúság teljesítette. Nemcsak a műsorról gondoskodott, hanem arra is volt gondja, hogy a lakosság széles körében propagandát fejtsen ki. A tanfolyam ünnepi megnyitása fényesen sikerült, forradalmi indulók, vidám dalok, továbbá magyar, szlovák és orosz költemények szavalása, rövid jelenetek előadása tették színessé a színvonalas kultúrelöadást. Az ünnepélyt Nyári elvtárs nyitotta meg. Beszédében ismertette a szovjet nép hatalmas segítségét, amit a Szovjetunió nyújt nekünk a szocializmus építése folyamán. Ezután a nemzeti bizottság titkára foglalkozott az orosz nyelv elsajátításának fontosságával és rámutatott arra, hogy minden öntudatos dolgozónak meg kell ismerkednie a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nyelvével, amely nemcsak bennünket, hanem a világ összes dolgozóit a szabadság szeretetére tanítja. Barna Tibor igazgatótanító zárószavában további jó munkára és állandó tanulásra hívta fel a dolgozók figyelmét. Terbegec dolgozói ezen az estén megfogadták, hogy a határban lévő elhanyagolt földeken brigádmunkával végrehajtják az őszi vetést és a mélyszántást felejthetetlen Gottwald elvtársunk tiszteletére. A Csemadok tagjai pedig kötelezettséget vállaltak, hogy december 21-re, Sztálin elvtárs. a világ dolgozói bölcs tanítójának tiszteletére szocialista tartalmú színdarabot mutatnak be és kultúregyüttesükkel a szomszéd községeket is meglátogatják. Zatykó József Gyurcsó István: Oroszul fanul a fiam . . . Lassan ejti, dédelgeti a szót, ahogy válogat. Ceruzával telehinti papíron a sorokat. Gyakran kérdez, hátrafordul: — Fiam most tanul oroszul. — Betüházak állnak sorban, utcát képez már a szó. Napról-napra boldogabban szál) a sok mondathajó. Leng a gondolatvitorla lágyan a papírhabokra. Fiam kérdez, ám a válasz kevéske tudást mutat. Tanulnom kell, hogy e támasz erősítse az utat. Segíts fiam, apád tanul! Tanuljunk együtt oroszul.
