Szabad Földműves, 1951. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1951-09-02 / 35. szám
7 1951. szeptember Ž: MÉHÉSZETÜNK Hogyan és mikor teleljük be a kétanyás családokat? Betelelésnél az összes lépet elhúzzuk a Hannemann rácstól, azután a rács felöli lépeknél kezdve egyenként megemelgetjük: amelyik nagyon súlyos, az valószínűleg lepecsételt és tele van mézzel, azért ezt kiemeljük és ha meggyőződtünk róla, hogy csakugyan tele van, akkor ezt mindjárt a Hannemannrács mellé tesszük. Amikor már 4 ilyen teljes mézeslépet egymásmellé tettünk a rács mellé, akkor a háromnegyedes vagy félig meghordottakból teszünk, mondjuk 4—6 darabot a teljesek mellé, majd ezek után, ha van még fiasításos lép, akkor ezeket tesszük és ezek után az üreseket. Ezzel a betelelés készen is van. Lehetséges azonban, hogy még a mézelvételnél az anyarács mellé visszatett teljes mézeslép érintetlenül van a helyén, nem ettek a méhek belőle semmit sem, akkor ezek ott is maradnak teleléskor, csak a félig meghordottakat hordjuk a teltek mellé, majd a fiasítást üres lépekkel eszközöljük. Az őszi vásárlás mindig kétséges, mert habár van bőven élete a családnak, maga a lakás célszerűsége oka lehet a rossz termésnek. Más méretű, megfelelő lakásba való áttelepítésről pedig, — az ősz folyamán — már szó sem lehet. A méhek szállítását lehetőleg olyan Időben kell megejteni, mikor a szállítást követő napokon kirepülhetnek és ki is tisztulhatnak, legkésőbb tehát október elejéig. Ha a szállítás közelből történik, nehogy a méhek visszarepüljenek a régi helyükre, változtassuk el a kijáró nyílás környékét színes papírszeletekkel. így a méhek a szállítás után is az új helyen megmaradnak. Ha ideiglenes ládában, gyámolban A betelelésnél azért tesszük a négy teljes mézeslépet a Hannemann-rács mellé mind a két oldalra, mert a méhcsaládok maguk is oda szokták hordani a téli mézet, t. i. ott húzódnak össze, vagyis az egyik család az anya (Hannemann)-rács bal oldalához, a másik pedig a jobb oldalához húzódik, hogy így egymást melegítsék. Természetesen a teljes mézeslépek közé felet s a felek közé üres lépet nem szabad tenni. Ha van befedett mézeslépünk, akkor mindig ezeket adjuk be télire a családoknak, nem pedig nyitottat. Abban az esetben pedig, ha gyengék volnának a családok, illetve rajok, akkor az egyik végén a válaszfalat egészen betoljuk a kijárónyílásig és ezzel a válaszfallal szemben a Hannemann-rácsot tesszük ugyancsak a kijárónyilásnak egészen a másik végéig, s most már ez a gyenge család a válaszfal és a Hannemann-rács közé van szorítva, míg a másik gyönge család pedig a válaszfal és az anyanevelő között van elhelyezve, történt a szállítás, addig is míg átrakjuk a családot rendes kaptárba, úgy állítsuk helyre, hogy a láda kijáró nyílása egy síkban és egy irányban legyen a helyére állítandó kaptár kijárójával. A vásárolt családokat lehetőleg ne méhesben összeszorítva, hanem a szabadban egymástól 2—3 méternyire helyezzük el s azok felállításánál használjunk vízimértéket. Ha pedig bármely ok miatt megkéstünk a szállítással és oly hidegre vált az idő, hogy a szállítás után nem remélhetjük a méhek tisztuló kirepülését, jobb, ha tavaszra hagyjuk azok szállítását. szintén a kijáró nyílással szemben. Fenti eljárásnál a kaptár közepén a két család között marad egy üres hézag, amit kitömünk ronggyal, papírral, vagy szalmával. Amikor azután tavasszal a családok fejlődnek, mindig a kaptár közepe felé bővítünk, míg végre a két család egymásmellé jut és most már a Hannemann-rács, mint válaszfal középre kerül a két válaszfal pedig a kaptár végére és az anyanevelő szintén a helyére jut. Az anyanevelőben pedig úgy teleltetünk, hogy a két belső lép legyen teljes, míg a kijáró nyílás mellett lévő lépben, csak a belső oldalon legyen méz. Vannak esztendők, amikor a szárazság miatt alig van nyári hordás. A méhcsaládok ilyenkor annyira legyengülnek. hogy a mézkamrában azért van egy két méh, hogy a lépeket megóvják a molyoktól. Ha ilyen szárazságban nincs már kilátás nagyobb hordásra, akkor a méhész augusztus vége felé vagy szeptember elején szedje ki a mézkamrából az összes lépet, a méheket hajtsa le a fészekbe és a mézkamrát zárja el teljesen, hogy oda a méhek föl ne mehessenek. A fekvő kaptáraknái szintén szűkebbre kell venni a kaptár belsejét. Ezzel azt érjük el, hogy azt a Megesik, hogy sok a kicsit meghordott lép, vagy egyáltalában nincs is teljes mézeslép. Már pedig az a fontos, hogy a családok teljes mézeslépekre legyenek terelve Ilyen esetben azt csináljuk, hogy azokat a mézes lépeket, amelyekben több van telelésnél, berakjuk a fészekbe a többi befedett dirib-darab mézeslépek közé, befedett sejtjeit pedig a sejtnyitó villával felnyitjuk és ha álló vagy rakodó a raktár, akkor minden este felteszünk belőle két-három dara-Mikor cseréljük ki az öreg anyákat a fiatalokkal Ha a méhésznek már 3—4 családja van, rendezkedjék be tartalékanya nevelésére is. Mindig annyi tartalékanyát neveltessen, hogy az állományának felénél az anyákat minden évben kicserélhesse. Ha az anyákat előbb nem cseréltük volna ki, akkor szeplembr második felében feltétlen ki kell cserélnünk ősszel. Az anyaneve}# kis családokat felhasználhatja a méhész gyönge családok felerősítésére, vagy összeegyesíthet három-négyet is és lesz belőle egy rajnak megfelelő család. Késő ősszel, amikor már hűvösek vannak, az anyásításnál az anyát annál a családnál, amelyhez adjuk, egészen a méhcsomóba tegyük be, ahol a műléppel leragasztott anyag először is melegben -lesz, másodszor pedig a méhek ki tudják engedni, mert amikor már hűvös az idő, a fészekből a méhek nem mennek hátra, vaev akárhová is az anyát kiengedni. kevés mézet, amit a méhek behordanak, nem raktározzák szanaszét, hanem jobban összehordják a lépbe s így a beteleléshez egész keret mézeslépet kapunk, ami igen fontos Ezenkívül mézet is többet gyűjtenek, mert nem kell a viaszmolyok ellen az egész mézkamrát őrizni és a kaptár melegének fönntartásához sem kell annyi méhnek otthon maradnia. Végül pedig a méhek is jobban érzik magukat az összébbszoritntt térben, mint bő területen szanaszét lézengve. E műveletet — hogy a rablást elő ne idézzük — csak este felé csináljuk. bot a Hannemann rács fölé a mézkamrába, ha pedig fekvő, akkor a kaptár valamelyik végére mindaddig, amíg csak a dirib-darab mézeslépekből a fészekbe be nem hordták a mézet. A fekvő kaptáraknál úgy rakjuk a végébe a többi léptől távol, hogy 15—20 cm. üres hézag legyen a kaptárban lévő és a beteg egy-két darab mézeslépek között, amelyből aztán a mézet áthordják a fészekbe, miáltal a felek teljesek lesznek; ezek a teleléshez igen fontosak. A méhek őszi vásárlása és szállítása A méhek lehajlása a mézkamrából vagy összébbszorítása a fészekbe Mit csináljunk össze! betelelésnél a dirib-darab mézeslépekkel ? «Illlllllllllllllillllll.......IIIIM.......Ili.........Illlllllllllllllllllllllllllll........Ili...........II.......Illllllllllllllllllllllllllllllllll..........Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll............I.......Illlllllllllllllllllllllllllllll..........I.......Illllllllllllllllll.......I.......................MIHMI.........IIIMMIIIIIIIIIIIIII..........IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIII...............................................................................................Illlllllll............IMI Illés Béla: cseri ш A múlt nyáron Sopronban néhány napot töltöttem egy kínai diákkal, aki négy esztendőn keresztül harcolt volt népe szabadságáért. Oroszul beszélgettünk. Kínai barátom könyvből tanulta az orosz nyelvet. Jól megtanulta, sőt túlságosan jól: mondatai olyan szabályosak voltak, mint egy nyelvtankönyv példái. Karcsú fiú a kínai elvtárs, sőt. talán sovány. Nagyon hálltszavú. A szeme: együttlétünk első napján azt hittem az őz szelídsége világol benne. De másodnap már tudtam, hogy kínai barátom szeméből egy oroszlán nyugalma néz rám. A legizgalmasabb kérdésekről (amelyekről én csak táncolva tudtam volna szólni) ö végtelen nyugalommal, sőt bizonyos szárazsággal beszélt. Fukarkodott a jelzőkkel. Mintha csak veszélyes mérget kiszolgáló gyógyszerész lenne, gondosan mérlegelte szavait, nehogy egy tizedmilligrammal többet vagy kevesebbet mondjon az igazságnál. Aki először hallotta beszélni, kissé unatkozott. Aki másodszor hallotta, feszült figyelemmel követte minden szavát. Aki harmadszor hallotta, az lelkesedett érte. Csak búcsúzáskor vallotta be nekem, hogy közel két éven át (huszonégy éves korától huszonhárom éves koráig) ezredparancsnok volt. A történetet, amelyet szeretnék az ö szavaival elmondani, emlékül adta nekem. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor utoljára vacsoráztunk együtt és én vacsora után emlékül neki adtam töltő■ toliamat és egyik, (harcteret járt) pipámat, ö egy ideig gondolkozott és csak azután szólalt meg: — Én is adok neked emléket. Egy történetet. Ez a tiéd! Senki másnak nem fogom elmondani. — Scmghájtól délre az amerikaiak tüzérséget, tizenöt és félcentiméteres ágyúkat tettek partra. A hajóra, amelyik a tüzérséget hozta, Csang-Kai-Sek zászlaja volt kitűzve, tehát a nemzet\özi jog értelmében Csang-Kai-Sek hajójának számított. De a hajó parancsnoka amerikai volt és amerikai legénység állott a hajó ágyúi mögött. A hajó ugyanis hadihajó volt — páncélos cirkáló. Becslésünk szerint hét és félezer tonnás. Ezen a cirkálón csak a kulik voltak kínaiak, akik a nehéz és piszkos munkát végezték, akik súroltak és keféltek, akik a kazánt fűtötték. — Csang-Kai-Sek katonái az amerikaiaktól kapott ágyúkat azonnal ránkszegezték. Az ágyúkon, mint későbben megállapítottuk, az volt olvasható, hogy tizennyolc kilométer távolságra lehet lőni velük. Csang-Kai-Sek tüzérsége tehát biztosra vette, hogy az új ágyúkkal szétlőheti a mi állásainkat, amelyeket tőlük tizenhárom-tizennégy kilométernyire húzódtak. Tévedtek. A gránátok csak tizenkét kilométernyire repültek. Messze a mi diósaink előtt robbantak föl. — Két nappal azután, hogy az amerakaiak partra tették ágyúikat, mi rohammal elfoglaltuk Csang-Kai-Sek csapatainak állásait. Az amerikai ágyúk a mi kezünkbe kerültek. Parancsnokunk elhatározta, hogy lőni fogja velük a hajót, amelyik a parttól mintegy húsz kilométernyire állott és nehéztüzérségével támogatta Csano-Kai- Sek csapatait. A hajó harcmodora elárulta, hogy amerikaiak vannak rajta. Az amerikaiak csak akkor harcolnak, ha az ö ágyúik tüze eléri az ellenséget, de ők maguk lőtávolon vannak. Az amerikaiak úgy tudták , hogy a partraszállott ágyúk csak tizennyolc kilométernyire visznek, őket nem érhetik el, tehát nyugodtan, minden veszély nélkül hösködhetnek. — Parancsnokunk a zsákmányolt ágyúkkal célbavette az amerikai hajót. Mi figyelmeztettük öt, hogy az ágyú — a gyári jelzés szerint — nem visz a hajóig, dp ő a figyelmeztetésre ezt válaszolta: sohase higyetek az amerikaiaknak! Az első lövést maga a parancsnok — egy bányászból lett, fehérhajú vezérőrnagy — adta le. Kiderült, hogy igaza volt. A gránát elérte a tőlünk húsz kilométernyire álló amerikai hajót. Ez minket nagyon meglepett. Az amerikaikat még jobban. Minket a meglepetés arra ösztökélt, hogy minél gyorsabban tüzeljünk, az amerikaiakat pedig megbénította a váratlan tűz. Mire eszükbe jutott, hogy jó lesz tovább állni, már késő volt. Az amerikai ágyúkkal felgyújtottuk, szétlőttük, elsüllyesztettük az amerikai hajót. — Amíg tüzeltünk, nem vitatkoztunk. Senkit sem érdekelt, hogy mi az oka annak, hogy azok az ágyúk, amelyek Csang-Kai-Sek tüzéreinek kezében csak tizenkét kilométernyire vittek, ha mi kezeljük őket — húsz kilométernyire hordanak. De amikor az amerikai hajó elsüllyedt, sokáig vitatkoztunk erről a kérdésről. Elfogadható magyarázatot nem találtunk. A tény nyilvánvaló volt — meg kellett elégednünk a ténnyel. De tüzéreink oldalát természetesen furdalta a kíváncsiság: mi okozta a csodát? Lehet, hogy azóta megállapították. mi történt. Én nem turm, mert másnap egy ütközetben szuronydöfést kaptam és amikor kigyógyultam, más ezredhez vezényeltek. Ezért a folytatást nem ismerem. De arra emlékszem, hogy tábornokunk nagyon leszidta azokat, kiknek örömét elrontotta az a körülmény, hogy a csot da okait nem tudták megtalálni. — Ezt nevezitek ti csodának? — kér- * dezte haragosan. — Mire kinő a bölcseség fogatok, láttok ti még olyan csodát is, amelyhez képest ez, amin itt rágódtok, hétköznapi, unalmas apróság. Rövidesen be fogjuk bizonyítani az amerikaiaknak, hogy a mi kezünkben kétszer kettő nem négy, hanem nyolc, tizenkettő, száz ... — és azt is be fogjuk bizonyítani, hogy a dollár csak_ ott csodafegyver, ahol akad olyan szamár, aki fél tőle, vagy akad olyan kutya, aki eladja magát érte. Most pedig hagyjátok a csodát, menjetek aludni! — Ez valóban így történt? — kérdeztem. Kínai barátom a fejével igent intett. Szégyenkezve feltettem a második kérdést: — És mivel tudod megmagyarázni ezt a csodát? — A csodát? A gyárból kikerült újdonat-új ágyúk - majd mindig - roszszabbul, rövidebbre lőnek, mint ahogy kötelességük lenne. Pár lövés után — tudják kötelességüket. Lehet, hogy erről volt szó. De lehet, hogy másról. Árról, hogy a tüzérek az amerikaiaktól tanultak lőni, tehát rosszul lőttek. De az is lehet, hogy a tüzérek ráeszméltek arra, hogy ők is kínaiak... Fontos, hogy mire az ágyúk kitanulták a mesterséget, már a mi kezünkben voltak, — és lesznek is mindig. Fontos, hogy elsüllyeszettük az amerikaiakat és még ennél is fontosabb, hogy a mi kezünkben a kétszer kettőből tíz lesz, száz, ezer, millió — mondotta a kínai ezredes egyszerűen, majdnem szárazon.
