Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

II. RÉSZ

73 melyben forgott, elfelejtette, hogy az, ki előtte áll, életének mentője, s hogy azért annak hálával tartozik, elfelejtette mindezt, mert a hallatlan szégyen s gyalázat lebegtek szüntelen szemei előtt, — se hárpiák által vérig gyötörtetve, dühében ekképen förmede jóltevőjére: „Hát kend mit keres itt? Miért nem maradt helyén? Talán bizony az én dajkám, hogy minden lépten nyomomban jár ? Ne dugja az orrát oda a hová nem kell, különben még egyszer roszul járhat." s ezeket mondva fenyegetőleg emelé fel öklét. A vadász midőn látá, hogy Buksi uram hála helyett ily rút hálátlansággal viszonzá az ő nemes cselekedetét, minden részvét kialudt kebléből, megvetéssel forditá le róla arczát, miközben hidegvérrel mondá. „Háládatlan ripők, ezen otromba viseletéért nekem véres elégtételt fog adni, még pedig azonnal." Buksi uram, nem lévén valami rendkívüli bátor ember e hidegvérű fenyegetőzés hallatára szörnyen megszeppent s most oktalan dühe ezáltal csillapodott, maga is, be kezdé látni, hogy társát előbbi szavai által megsértette, ebbeli hibáját tehát jóvá teendő, eszközökről gondolkozott, melylyekkel annak haragját szelídítse, s őt maga irányában megkérlelje. — Legczélszerübbnek tartá, hogy feltett czélját elérhesse, társával elhitetni, mintha ő lázas állapotban lett volna s ennél fogva sértő beszédje számba nem vehető." Meglepetéssel fordult társa felé, s nyájas hangon kérdé, kérem szíveskednék nekem az okát megmondani, hogy miért adjak én az urnák elégtételt? A kérdezett ezeket hallva, nem akart hinni saját füleinek s bizalmatlan szemekkel tekinte Buksi uramra, kinek arcza e pilanatban oly nyájas és meghunyászkodó kifejezést vett fel, miszerint a vadász Buksi uramnak e rögtöni változása miatt valóban zavarba jött, de azért feleletet nem adott. Buksi uram, miután társának hallgatását veszélyes jelnek tartá, még nyájasabb hangon ismétlé kérdését. Hát mi okért adjak én önnek elégtétélt ? Hisz én nem emlékszem arra, hogy én az urat valamivel megbántottam volna. Ellenkezőleg a legnagyobb hálával van keblem eltelve jóltevőm iránt, s épen illő szavakat keresek, melyek által önnek köszönetet mondjak.'*