Ujfalvy Sándor: Az erdélyi régebbi és közelebbi vadászatok / Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1927. / Sz.Zs. 1718

Szolgabírói vadászatok

78» forint évi díjt takarosan fölemészti, amit a vadbőrnek kellene kártalanítani ; de jobb szereti biz az az erdőn élni, mint a fogason csüngeni. S ha néha ritkán történetből nemes vad került kézre, a szolgabíró még azon nap a fő- vagy alispány konyhájára küldte. A többek közt eleven emlékezetemben maradt egy szolgabírónak vadkanra intézett zaklatása, — mert vadászatnak jólétekkel csak nem nevezhetem, — mit az eredmény bé is bizonyita. A szolgabíró restelve a meredeket kimászni, az aljban mindjárt elmaradt, csakugyan állásban. Itt pedig minden intézkedést megtett, hogy magát kényire kinyugtassa. A pandúr leteríté a vastag daróc köpenyt, párnául a tarisznyát kapá feje alá s végre a pandúr szűrivei jól betakaródzva, reá parancsol, hogy el ne gunnyasszon, hanem ébren maradjon, s amikor lődözni kezdenek, tüstént ébressze fel. Csemegéül pedig a pandúr nyakába akasztott csikóbőrös zacskóból kihúzván az öreg hosszú szárú tajtékpipát, egész kényelemmel szídogálja. A szolgabíró nagyokat pillant s kezd már szunnyogálni, de a pandúr pipafüstjét a szél orrába vervén, oda dörmög : „De ördög bújjon kapadohányodba!!" — mire a pandúr tisztelettel kikapja szájából s jót köpvén pipájába, kioltja. És fagallyal tovább legyezi főnökét a gonosz erdei legyektől. Alig csendesedik el, mikor egy borzasztó zugásra, mely félholtat is felrázna, fölegyenesedik.