Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A „faliczita"

— 6o — is szükséges ehhez, a melynek ő minden fáját, bokrát jobban ismeri, mint annak akármely ott nevelkedett vadja. Nappal szedi a boronatüskét, mert hát magának az uraságnak is ő köti azokat a jó tüskeboronákat; ember kell ám oda is, hogy megtalálja a jó helyeket és a felnyúlt kökénybokrok rengetegéből ki is tudja válogatni az igaziakat; azokat a hosszú, nyúlánk tüskevesszőket, a melyekből a jó boronákat kötni lehet. A szépen nőtt somfabotok, a sudár ostornyelek, az egymásután érő vadgyümölcsök, az eső után felverődő sok gomba, no meg a bokor aljában talált nyulcsalád és a ringó fűszálak tövében lelt fogolyfészek, itt-ott egy pár napos őzike, s az önmagával még tehetetlen szarvasborju: mind olyan istenadományok, a melyek velejárnak a boronatüske szedegetésével. És nincs az erdőnek olyan szűz méhcsaládja, a melyet ő, bolyongásai közben meg ne találna; s ha elfáradva meg akar pihenni, oda kerül egyik vagy másik fának árnyéka alá és nézi, nézegeti sokszor órákon át, hogy azok a szorgalmas bogárkák milyen serényen hordják a harkályvágta kis lyukon át bele annak a vastag fának az odújába a sok édes mézet, a melyet majd őszszel, a mikor már nem lesz virág, ő fog onnan kivágni. Bizony, a boronakötésnek is megvannak a maga örömei! . . . Éjjel aztán lefürészelgeti azokat a faágakat, a melyeket nappali bolyongásai mellett, többnyire a fakoronák rejtett belsejében kiszemelt magának. Nem tesz ő kárt, nem dönt le töröl egy fát se; minek is? mikor az ilyen ágakkal, a melyeknek