Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A „faliczita"

— 59 — Az a hálatlan falu se fogadja meg most már se csikósnak, se gulyásnak; pedig a mig az ő kezében volt a rovás, egy falubelinek se veszett el soha semmije a gulyából. És mégis, azt mondják ezek is, hogy ő már kivénült ebből a mesterségből ; pedig még csak alig volt három esztendeje, hogy ő a hetvenbe fordult. Birja ő még magát, de hát mi haszna, ha nem hiszik el neki az uramiék ott a falu házánál. Más faluba meg éppen hiába megy, mert ott még csak szóba se állnak vele. Pedig csak meg kell élnie halálos hóttig a szegény embernek is! így hát bizony csak keservesen keresi meg a kenyerét most már, a hogy éppen lehet. Napszámba nem járhat, ezzel csak nem gyalázhatja meg vénségére a famíliáját; de meg hiába is próbálná ezt meg, meg se fogadná senki, mert tudják jól minden háznál, hogy az ő tenyerét kasza, kapa, ásó nem törte még, hogy nem is tud ő azokkal a parasztszerszámokkal bánni. A fényes kis fürész, a mefynek százfogu éle olyan csendesen, olyan nesztelenül jár a fában, hogy még ő maga se igen hallja a szólását, meg az a csillogó baltácska, mely egy-két csapásra dönti le az egy embernek valót — ezek az ő szerszámai ; ezek az ő hü segítségei abban, hogy a mellé, a mit neki az emberek adnak, egy kis pénzmag is kerüljön egyszer-másszor. Erre valók az ő jó szerszámai és az ő régi hű társa, az az okos csacsi, a mely, ha illatos szénát nem ehetik, a kemény katángkóróval is megelégszik; no meg persze — az uraság erdeje f