Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A szedegető

43 — Megállj! — hangzott mögötte a kiáltás. Egy kétségbeesett sikoltás 'és a szánandó teremtés az ő nagy terhe alá rogyott. A könyörgés, a sirás, a jajgatás mind hasztalan volt; Márton nem könyörült, nem irgalmazott, mert neki se irgalmaznának odabenn, ha megtudnák, hogy ő akárkinek is elnézte a szedegetést. És elvette a kötelet, elvette a foszlányos kendőt. A fát pedig, a sok szép száraz ágat, a melynek a szegény asszony annyira örült, a melyre olyan nagy szüksége volt s a melyre oly sok erejét fordította — azt a fát ott az ő szeme láttára gyújtotta meg és égette hamuvá az a kőszivü Márton. Ne vihesse el senki. — Ugy, most már mars haza innen! Ennek a zálognak meg majd megjön a magja. Meg is jött csakhamar. Az erdőhivatal a szokásos ötven krajczár büntetést szabta ki a „szedegetés"-ért; csak ötven krajczárt. De mert az a szegény teremtés ennyi pénzt lefizetni sohase birt volna, hát leszolgálta azt az urasági erdőn két keserves napszámmal. Hogy az a nyomorult özvegy hogyan sütötte meg azt a nyomorúságos kenyeret az otthon éhező gyerekeknek, arra nem volt gondja senkinek!