Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Harmincz év múlva

— 222 — szen. Es a szarvas éppen akkor tett pár lépést felém, ki, a sürii szélére. Nem várhattam tovább. Egy durranás és — az a nagy állat elesett, felkelt és újra elesett. A menekülő suták mellett perez alatt odaértem, de a szarvas már nem élt. Golyóm jól talált, a szivet fúrta keresztül. Látnom kellett újra ezt a helyet, a hol összerogyott és kiadta páráját az emberi szenvedély szegény áldozata. Talán ott látom a korhadt levelesen még most is a halál nyomait, ugy mint akkor ... a vért ... azt a gőzölgő piros vért! ... De nem, nincs itt annak az eseménynek már semmi nyoma, csalc az, a melyet késemmel véstem a fák egyikére Ez is elmosódott már, s csak én tudom kibötüzni a vonásokat és azok értelmét. De nem is másnak, hanem egyedül magamnak véstem én oda azt az epitáfiumok Beesteledett. Közel hozzám gyülekeztek az örvösgalambok és turbékolták az ő szerelmi ömlengéseiket. Éppen ugy, mint akkor. Jól emlékszem, ugyanazon fákon vannak ezek is, a melyeken akkor is tereferét, gyűlést tartottak esténkint az erdő galambjai. ' Ledőltem a süppedős puha harasztra, a melynek legalján ott van annak a pora is, a mit valaha mint tide, fénylő falevelet tapostam itt a fölszinen. Elmerengtem a fülemüle édes csattogásán, mely csak alig szünetelt abban a galagonyabokorban. Ugyanaz a hang, ugyanaz az ének, mint akkor. Vájjon nem engem üdvözöl az a kedves kis madár? Engem, az ő régi jó ismerősét? És miért ne? A fülemüle elél ötven évig. Bizonyos, hogy ez a