Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Vadorzók

- 174 — rült a mindenségben, s csak egy-kettő pislog le még oda az uralomra készülő keletre. Az erdőbe rejtett erdészlak kakasainak kukorékolása is jelzi, azon a csillagtalan tiszta égbolton kivül, hogy már közeledünk a hajnalhasadáshoz, noha még csak nem is színesedik a keleti láthatár. Csipős őszi szél lengeti meg a már zörgő levelű ágakat és szórja le róluk sűrűbben a súlyos makkszemeket. Más nesz nincs, s az egész nagy környéken csak ez zavarja meg azt az éjjeli csendet, mely e nélkül mély, néma, ijesztő volna. De hallga! mégis, valami tompa nesz hallszik onnan az útfélről ide az erdősarokhoz; nem hang ez, csak nesz, szabályos ütemekben, mind közelebb és mind jobban kivehető. Nem látunk semmit, de tudjuk már, hogy némán, szó nélkül ballagó emberek léptei idézik azt elő abban a puha uti porban. S látjuk kibontakozni az árnyakat is, a mint odaérkeznek a hármas határ halmaihoz. És halljuk már a hangot is. — No, nézd fiam, itt vagyunk a határunkon; ne busulj már, csak egy ugrás még és otthon leszünk. Pihenjünk egyet ezen ami határdombunkon. — Otthon ?! Otthon ám; ... a kinek van otthona ! . . . Hej, József bátyám! tudom én jól, hogy nem lesz nekem már többé otthonom ebben a szülőfalumban sem. Megöl engem a bánat; megölt ez az egy esztendő ! — Nono, csak ne bolondozz megint, te gyerek; már hogy ölne meg, hogy ölt volna meg? Aztán hogy ne lenne neked itt otthonod, a hol apád is