Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Vadászélet

csak egyet szabad lőni s ezért a ki meglövi, az sípolni tartozik annak jeléül, hogy őzre lőni másnak már nem szabad. * Megkezdődik az uj hajtás, mely kampóra van elállítva. A puskások legnagyobb része oldalvást kerül a hegy élére, a melyen tul a csak pár éves makkvetéssel boritott fensik a nagy hó alatt valóságos puszta mezőnek látszik, a hol az akadálytalan lövésnek se fa, se bokor nem áll útjában. Benn a hegyoldalban durranik a puska, s utána nyomban élesen hangzik a sip szava, mely jelzi, hogy megvan az őzbak. Fenn a hegyélen sárga irigység emészti az embereket. hogy miért nem ők álltak oda be az oldalba. Az előrehatoló hajtók szorítják őket mindig előbbre, hogy mindtöbben, s végre valamennyien egy reményt vesztett csoportba verődtek össze, a mely •egyhangúan szidja az őzeit annyira kimélő főerdészt. — Dej'szen, csak jönne ki itt most egy őz, agyonlőném én, még ha a főerdész ülne is rajta — mondja elkeseredetten a járásbiró, kit azzal gyanúsítanak, hogy lövés nélkül eresztett ki egy derék őzbakot, mert sutának nézte. — Biz én is meglőném; én is, én is — erősitik a többiek is mindnyájan. És — éppen ekkor kiugrik a már odaért hajtók elől egy egész csapat őz arra a nagy tisztásra. A meglepetés nagy és általános. Az egyik önfeledten süti el a puskáját; a többi utána s halomra lőtték valamennyit! Mire a főerdész, a sok lövés •okát megtudandó, feltörtetett a hegyoldalból, mély