Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Vadászélet

— 130 — Addig hajszolták szegényeket a kutyák és az emberek az ő együttes erejükkel, a mig vagy le nem teritették, vagy az uradalomból ki nem zavarták. Mert a birtokos a vadat csak — a refektoriumban tudta méltányolni. * Uj kezelő kezébe került az a terület; s ez elhatározta, hogy kerüljön az bármily hosszú időbe, benépesíti vaddal azt a szép darab földet, a melyre az Isten is a vadat teremtette rendes lakóul és a vadászatot szánta költői kiegészítőül. S e czélra kímélni kellett a meglévő magot és tervszerűen nevelni az uj nemzedéket. De őz egy se volt, nagy vad semmi se létezett azon a nagy területen. — No, majd jön, vigasztalta magát az én régi jó barátom, annak a területnek az uj gondozója. És csakugyan jött. Van ma már szarvasállomány is. Egy reggelen beköszöntöttek hozzá a helyben lakó erdőőrök, vezetéken az ő hires jó kopóikkal és teljesen fölkészülve a már régóta nélkülözött élvezetre. - Őzeink jöttek, nemzetes uram! — jelenti örömtől ragyogó arczczal az öreg Péter. — Hol vannak ? — Ott tanyáznak a Gyertyánosban ; mind a hármat „megfoghatjuk" a hajlásokban. Bak is van közöttük. — Jól van, Péter. Ne bántsák őket. Összenéztek erre az emberek. Nem értették meg a főnöküket. Egy kis vártatva azonban az öreg Péter újra összeszedte magát.